11 - Alapítóbál

Egy héttel később...

Lana Montgomery

Darlington már hosszú évek óta az alapítók városa. Itt jött létre az egyezség, vagy ha úgy tetszik, a végzet. A négy alapító innen indult útnak, hogy beilleszkedjenek különböző országokba, városokba, és átlag emberként kezdjék el új életüket. Darlington lakosai hálásak voltak, és még a mai napig hálásak ezért a tettükért, s ezt minden évben egy ünnepség formájában hálálják meg az alapítóknak. 

Anya és én eddig nem vettünk részt ezen az ünnepélyen, hiszen távol éltünk, de ebben az évben másképp lesz. Sokáig vitatkoztunk, és bármennyire tiltakoztam, hogy anya idelátogasson pár napra, nem tudtam lebeszélni róla. Szinte hajthatatlan volt, épp olyan, mint én. Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt meg is valósítja. Ilyenek a Montgomery-k. 

Gyűlölök hazudni, de mégis megtettem, és továbbra is folytatnom kell. A nagymamám eltűnt, egyik napról a másikra, és erről én tehetek. Meg kellett volna találnom, de nem tettem. Anya pár óra múlva megérkezik, és én kénytelen leszek a szemébe hazudni. Gyűlölöm magam emiatt, legszívesebben összepakolnék, és olyan messzire menekülnék az egész végzet elől, amilyen messzire csak lehet. Ám ilyen verzió nincs. Teljesítenem kell a nekem szánt feladatot, ez így helyes. Még ha közben kínzó fájdalmakat kell átélnem, és ezalatt a szeretteimre gondolok. 
Apropó kínzás. Miután Maggie-t kikérdeztük a gyilkosságról, aminek szemtanúja volt, úgy tűnik, hogy a főnök abbahagyta a gyilkolászást. A lány már sokkal jobban van, azonban ami a fizikai sérelmeket illeti, ahhoz kelleni fog még egy kis idő. Ez érthető, elvégre három barátját ölték meg előtte, úgy, hogy semmit sem tehetett ellene. 

- Lana, figyelsz te rám? - lebegtette előttem a kezét Zack. 

- Bocsi, teljesen máshol járok. - pislogtam párat, és letettem az asztalra a kezemben tartott vázát, benne virágzó rózsákkal. - Mit is mondtál? 

- Mióta nem aludtál? - fonta össze mellkasa előtt kezeit. 

- Ez egy nagyon jó kérdés. - ültem le fáradtan a székre. - Biztos, hogy Toby elintézte a vacsorát? Nem lenne valami kellemes, ha üres asztalhoz ülne le az a sok ember. 

Pár napja eljött hozzám a polgármester, és mint az alapítócsalád lányát, felkért, hogy rendezzem meg az ünnepséget. Természetesen igent mondtam, akkor még jó mókának tartottam a szervezést, hiszen imádok rendezkedni. Nos, nem tudtam, hogy mire vállalkoztam. Az elején még semmi gond nem volt, a fiúk is besegítettek néha, de még így is rám hárult a legtöbb feladat. Éjjel-nappal csörgött a telefonom, aminek az lett az oka, hogy teljesen elmerültem az esemény szervezésében. Semmi másra nem jutott időm, ezért totál szét voltam esve, amit a fiúk nem néztek jó szemmel. 

- Mindent elintézett, ne aggódj. - ült le mellém. - Ideje kicsit lazítanod, elvégre az anyukád pár óra múlva megérkezik, és hamarosan kezdetét veszi az ünnepség is. Menj, pihenj le. 

- Sajnos annak még nincs itt az ideje. - pattantam fel. - Találkozóm van Ethan-vel, utána pedig ellenőriznem kell mindent a helyszínen. 
Felkaptam a telefonomat, és a mappámat, amibe különböző számlák sorakoztak, majd intettem Zack-nek, aki csak szem forgatva nézett rám. 
A fiúk közül talán ő az, aki a legjobban aggódott értem. Mióta Dean elutazott a családjához, közelebb kerültünk egymáshoz, sokkal többet beszéltünk, és rengeteg dologban a segítségemre volt. Szerintem neki köszönhettem, hogy nem őrültem meg a napok alatt. 
Időközben megérkeztem a polgármesteri hivatalba, ahol egyenesen Ethan irodájába mentem. Két kopogás után benyitottam, hiszen az elmúlt három-négy napom részét itt töltöttem a négy fal között. 
- Szóval. - tettem le elé a mappámat. - Minden számlát megtalálsz benne, ha valamit nem értesz, nyugodtan szólj. A többi papírt leadtam az asszisztensednek, remélem megkaptad őket. 
- Minden rendben van, Lana. - mosolygott rám. - Igazán remek munkát végeztél, le vagyok nyűgözve. 
- Igyekeztem a legjobbat nyújtani. - viszonoztam kedvességét. - Mennem kell a főtérre, velem jössz? 
- Még beszélnem kell pár emberrel. - mutatta fel a telefonját. 
Elköszöntem, majd folytattam tovább az utamat. Ahogy haladtam az utcán, feltűnt, hogy a szokásoshoz képest nagyobb a forgalom. Ennek nagyon megörültem, hiszen minél többen lesznek ma, annál jobb lesz az ünnepély. Úgy intéztük, hogy ne legyen zárt körű, ezért bárki részt vehet rajta. 
Amint a célállomásomhoz értem, megkerestem Toby-t, akit az esti fellépők sátra mellett találtam meg. 
- Mindent elintéztél? - kérdeztem miközben a téren sétáltunk, hogy ellenőrizzük a dolgokat.
- A fellépők pontban hatkor kezdenek, az alapítók vacsoráját pedig nyolckor tálalják. - ismertette velem a tervet, amit ő hozott létre. 
- Nagyszerű. - fújtam ki a levegőt. - Köszönöm a segítségedet. 
- Dean mikor érkezik? - váltott témát. 
- Bármelyik percben itt lehet. - mondtam boldogan. 
Egyeztettünk még pár fontosabb elintéznivalót, majd útjára engedtem, hiszen neki is készülni kell, és még a családjával sem találkozott. Mivel Zack is a saját családjával tölti az ünnepség előtti pár órát, úgy döntöttem, hogy pihenés képp hazamegyek, és rendbe rakom a házat anya érkezésére. Ahogy hazafelé tartottam, a telefonom a zsebembe megszólalt, ezért gyorsan előkerestem, és elhúzva a zöld ikont, mosolyogva emeltem a fülemhez. 
- Üdv újra itthon. - köszöntöttem barátomat vidáman. 
- Sajnos még nem. - sóhajtott fel. - Éppen ezért hívlak. Történt egy kis baleset, és még órákig itt tartanak minket. 
- Ugye nincs semmi bajotok? - kérdeztem aggódva.

- Semmi komoly. - válaszolta nyugodtan. - Amint megérkeztünk mindent elmesélek, ne aggódj. Ti hogy álltok?
- Minden készen áll. Anya is bármelyik percben megérkezhet. - meséltem. - Siessetek, mert nem marad kaja. 
- Igyekszünk. - nevetett fel. - Hamarosan találkozunk. 
Nem válaszoltam, bontottam a vonalat, majd a készüléket visszacsúsztattam a zsebembe. Egyáltalán nem voltam mérges Dean-re, elvégre nem ő tehetett róla, hogy nem érnek ide időben. Ethan biztos pipa lesz, hiszen mind a négy alapítóra szüksége lesz, hogy megnyissa az estet. Az ünnepség úgy veszi kezdetét, hogy a négy alapító elmondja köszöntését, majd közösen meg gyújtják a négy fáklyát, ez minden évben így történt. Ez a hagyomány. 
Ahogy hazaértem, az első dolgom az volt, hogy megszabaduljak a kényelmetlen cipőmtől, ami már reggel óta fájdalmat okozott a lábamnak. A lábbelit azonnal a sarokba hajítottam, úgy sem lesz többet szükségem rá, majd fáradtan ledőltem a kanapéra, és élveztem a csendet. Azonban a pihenés nem tartott sokáig, mert megszólalt a csengő. Azonnal felpattantam, mert biztos voltam benne, hogy csak egy valaki állhat az ajtó előtt. A sejtésem beigazolódott, amint kinyitottam a bejáratot, régen látott anyukámmal találtam szemben magam. 
- Szia, Kicsim. - köszönt a szokásos lágy hangján, mire én csak magamhoz öleltem vékony testét. Annyira el voltam foglalva a napló keresésével, és a sok halálozással, hogy fel sem tűnt, mennyire hiányzott az anyukám. 
- Gyere, pakolj le. - vettem át a csomagjait, és a nappaliba pakoltam le. 
- Szépen berendezkedtél. - nézett körbe a helységbe. - A nagyi nekem sem említette az új házat, ezért is lepett meg annyira, amikor mondtad a címet. 
- Hidd el, én is meglepődtem, amikor a taxis itt tett ki. - nevettem fel az első emléken, ami akkor történt, mikor megérkeztem Darlington-ba. 
Anyával órákon át beszélgettünk, nevetgéltünk. Pont olyan volt, mint régen. Sok mindent mesélt az otthoni dolgokról, és én is beavattam az itteni eseményekbe. Elmeséltem neki a fiúkkal való kapcsolatomat, és azt is, hogy mi van közöttünk Dean-vel. Előtte még soha nem volt barátom, ezért is örült meg annyira anya, amikor elmondtam. Évek óta erre várt, bárhol éltünk, mindig találni akart nekem egy barátot. 
- Ideje készülnünk szerintem. - nézett a fekete karórájára. - Hol van a nagyi? Szeretnék vele is beszélni kicsit.
Itt egy kicsit megfagytam, de nem hagyhattam, hogy anya észrevegye rajtam az ijedtséget. El kell vele hitetnem, hogy minden a legnagyobb rendben van, és semmi miatt nem kell aggódnia. 
- El akartam mondai, de szerintem ez nem telefontéma. Nem akartam, hogy aggódni kezdj. - kezdtem a hazugságot. - Lassan két hete, hogy elutazott a nővéréhez. Eleinte nem akart elmenni, de rábeszéltem, elvégre már nagykorú vagyok, tudok vigyázni magamra. 
- Miért nem szólt nekem erről? - kérdezte inkább saját magától. 
- Nem olyan nagy dolog, anya. - fogtam meg a kezét biztatóan. - Csupán pár hétről van szó. Olyan régen látta már a testvérét. Ne haragudj rá, amiért nem szólt, nem akarta, hogy fölöslegesen aggodalmaskodj. 
- Rendben van. - mosolygott rám. - Erről még később beszélünk, most pedig irány öltözni, mert el fogunk késni. 
Segítettem neki felpakolni az emeletre, ahol a vendégszobát fogja birtokba venni egy ideig. A bőröndöket leraktuk az ágy mellé, majd segítettem kiválasztani az esti ruháját. Ez ilyen anya - lánya szokás. Ha mentünk valamilyen díszesebb rendezvényre a munkája által, mindig a segítségemet kérte, és én örömmel kutattam fel a szekrényt, hogy a legszebb ruhát válasszam ki neki. Ez most sem volt másképp, a bőrönd alján megtaláltam a megfelelő öltözéket, ami alapvetően egyszerű darab volt. A színe nem volt kihívő, sima sötét kék árnyalatban pompázott, ami tökéletesen illett anya világos bőréhez. 
- Te vagy az én megmentőm. - nyomott egy puszit arcomra. 
Magára hagytam anyát, majd átmentem a szobámba, hogy én is magamra kapjak egy csinosabb göncöt. Szerencsémre hamar rátaláltam a megfelelőre, ami egy fekete alapon rózsaszín virágos, combközépig érő darab lett. Eddig még egyszer sem volt alkalmam viselni, de most ennek is eljött az ideje. 

Amint rajtam volt a ruha, kerestem hozzá egy cipőt, és mivel tornacipőbe mégsem mehettem, kénytelen voltam a halvány rózsaszín magassarkúmat választani. Egy alap sminket dobtam fel, ami szempillaspirálból, és egy rúzsból állt. Egyáltalán nem vittem túlzásba, de a kevesebb néha több, úgy szokták mondani. Feltettem még pár kiegészítőt, a hajamat pedig hagytam kiengedve, s így hullámosan omlott a vállamra. 
Épphogy kész lettem, megszólalt a telefonom, és Dean neve villogott rajta. 
- Csak egy kis segítséget kérek. - szólt bele köszönés nélkül. Általában nem köszönünk egymásnak, egyszerűen csak belevágunk a témába, legyen bármiről szó. 
- Miben lehetek a szolgálatodra? - kérdeztem csipkelődve. 
- Milyen színű a ruhád? - bár nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog. - Mint a partnered, muszáj ugyan olyan színű nyakkendőt kötnöm, mint a te ruhád színe. Ez így illik. 
- Ki mondta, hogy együtt megyünk? - húztam fel a szemöldököm. - Már van kísérőm, sajnálom. 
- Tudtam, hogy azzal a jóképű sráccal mész. - halkult el picit a hangja, természetesen a kis játékunk miatt.  - De azért megtudhatom a ruha színét? 
- Fekete, egy kis rózsaszínnel keverve. - feleltem nevetve. - Remélem boldog vagy. 
- De még mennyire. - nevetett ő is. - Ott találkozunk. 
Mosolyogva tettem be a telefont a táskámba, majd vetettem egy utolsó pillantást magamra, s  végül letipegtem a nappaliba, ahol anyukám már várt. Miután elkészült a szokásos fénykép rólunk, amit minden alkalommal megismétlünk, gyalog indultunk el a már sötétedő utcán. 
- Hát itt vagytok. - támadott le minket Ethan, amint beléptünk a főtérre. - Örülök, hogy újra láthatlak, Clara. 
- Szerbusz, Ethan. - mosolygott anyukám a polgármesterre, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. - Semmit nem változtál. 
- Megkeresem a fiúkat. - köszörültem meg a torkom, mert kezdett kínossá válni a pillanat. - Érezd jól magad, anya. 
Csak finoman megsimította a karomat, majd utamra is engedett. Honnan ismerik ők egymást? Soha nem említette anya Ethan-t. Talán volt valami köztük? Mert az ki van zárva, hogy barátok voltak, láttam hogyan néztek egymásra. 
- De csinos valaki. - lépett mellém Zack.
- Te is kitettél magadért. - dicsértem meg öltözékét. - Merre vannak a szüleid?
- A régi ismerősökkel beszélgetnek. - mutatott előre, egyenesen az említett személykre. - Anyukád megérkezett?
- Igen, és szerencsére eddig semmi baj nem történt. - sóhajtottam fel, mire Zack összeráncolta a homlokát. - Biztos voltam benne, hogy ha anya idejön, a főnök ismét elkezdi a játékait, és valami baj történik. De szerencsére eddig, hangsúlyozom, eddig semmi probléma nem lépett föl. Remélem így is marad. 
- Ne aggódj, ezt az estét semmi nem ronthatja el. - kacsintott rám, majd elvegyült a tömegben. 
Az italos pulthoz mentem, ahol kígyózott a sor, de mivel szükségem volt egy italra, türelmesen kivártam a soromat. Közben körbenéztem a hatalmas téren, és képzeletben vállon veregettem magam, amiért mind ezt össze tudtam hozni csekély három nap alatt. Nem volt kis munka, és kis híján beleőrültem, de megérte a sok fáradozás, és ahogy elnéztem, az emberek is jól érezték magukat. 
- Mit adhatok a szép hölgynek? - nézett rám egy féloldalas mosollyal a pultos srác. Nem lehetett több húsz évesnél, szőkés barna haja hátra volt kötve egy hajgumival, amitől elkapott a hányinger. 
- Egy erős koktélt kérek. - adtam le a rendelésemet. Szükségem volt alkoholra, úgy éreztem, hogy nem bírnám ki az estét pia nélkül. Nem szoktam inni, kimondottan utálom, de ez nap kivételes alkalom volt. 
- Itt is van. - tette le elém a zöld színű folyadékot. - Ne fáradj a kifizetéssel, a vendégem voltál. 
- Köszönöm. - emeltem számhoz a poharat, de a fiú továbbra is engem bámult. - Megmondanád, hogy miért nézel így?
- Nem minden nap látni ilyen gyönyörű teremtést. - nyalta meg alsó ajkát. - Megtudhatom a neved, drágám?
Hirtelen két kéz fonódott derekamra, amitől kicsit megijedtem, de amint megláttam a kezek tulajdonosát, azonnal biztonságban éreztem magam. 
- A hölgy neve nem tartozik rád, tudtommal a te dolgod az italok elkészítése, és nem a barátnőm megismerése. Azért fizetnek, hogy kiszolgáld a vendégeket, úgyhogy térj vissza az eredeti feladatodhoz. - vágta oda barátom nem túl kedvesen a pultosnak. A srác csak felhorkant, majd hátat fordított nekünk, és folytatta az italok elkészítését. 
- Milyen lovagias vagy, Renold. - ittam bele az italomba, amikor már a vendégek között sétáltunk. - Mikor érkeztél?
- Nem olyan régen. - vonta meg a vállát. - Szépen megrendezted az ünnepséget. Tudtam, hogy ez a te feladatot lesz. 
- Nem volt kevés munka, de teljesen megérte. - húztam ki magam büszkén, mire barátom közelebb húzott magához, s hajamba nyomott egy puszit. 

- Gyönyörű vagy. - fordított óvatosan maga felé. - És csak az enyém.

Válaszul csak lágyan megcsókoltam, hiszen egy csóknál nincs szebb köszönet. Megdobogtatta a szívemet az utóbbi mondata, még soha senki nem mondott ilyet nekem. Mellette tényleg mindig boldog voltam, és ha kell, el tudom képzelni a közös jövőnket. 

- Elég lesz, gerlepár. - rontotta el a tökéletes pillanatunkat szokásosan Toby. - Van egy kisebb gondunk. 
- Mi történt már megint? - sóhajtottam fel.
- Két fiatal lány eltűnt. - avatott be minket Zack, aki az imént érkezett meg köreinkbe. - Ethan elintézi a szülőket, de nekünk kellene megtalálnunk őket. 
- Hát akkor kezdjük. - csapta össze tenyerét Toby. - Átnézem az erdő környékét. 
- Mi Lana-val a városban nézünk szét. - karolta át derekam barátom. - Szóljatok, ha találtatok valamit. 
Amint mindent tisztáztunk, mindenki elindult a kitűzött állomásokra, hogy megtaláljuk a két lányt. Komolyan, néha úgy érzem magam, mint Darlington nyomozója. Az utóbbi időben szerintem többet nyomoztunk mi négyen, mint egy átlagos nyomozó. Érdekes, hogy a napló keresésből ez lett. Elvileg az a mi feladatunk, hogy egyesítsük a keresztet, de úgy tűnik az nem mostanában fog bekövetkezni, főleg ha a főnököt továbbra is elrablós kedvében találjuk. 
- Teljesen eltértünk az eredeti feladatunktól. - osztottam meg barátommal a gondolatomat, miközben a parkban keresgéltünk. 
-  A fiúkkal is pontosan erről beszéltünk. - helyeselt. - Viszont én úgy érzem, hogy kötelességünk segíteni az itteni embereken, elvégre minden miattunk történik. 
- Igazad van. - gondoltam bele. - Ez a legkevesebb. Viszont nem jól fogalmaztál. Nem miattunk, hanem csak miattam történik minden. 
- Ebben mind a négyen benne vagyunk, már az elején megmondtuk. - állított meg. - Nem vagy egyedül, Lana. 
- Tudom, hogy ti így gondoljátok, és ezért nagyon hálás vagyok. - mosolyodtam el halványan. - De te is, és a fiúk is tudjátok, hogy miattam halt meg annyi ember. A főnök engem akart eltávolítani a képből, és talán még most is ezt akarja. 
Hirtelen hangos sikítást hallottunk meg, nem is olyan messze tőlünk. Egyszerre kezdtünk el futni, és a hang indítójáig meg sem álltunk. A két lányra nagyon könnyedén rábukkantunk, akik egy padhoz voltak kikötözve. 
- Minden rendben? - léptem hozzájuk, hogy eloldjam a kötelet. - Emlékeztek valamire?
- Az ünnepségem voltunk, ahol valaki elkábított. - emlékezett vissza a szőke hajú lány, aki talán pár évvel lehetett fiatalabb nálam. - Utána itt ébredtünk, és mivel mindenki a főtéren van, senki nem hallotta meg a kiabálásunkat. 
Ez egy nagyon egyszerű elrablás volt. Feltűnően könnyű. A főnök csak úgy itt hagyta ezeket a lányokat, ahol bárki rájuk bukkanhatott volna. Bármennyire gondolkodtam, sehogy sem tudtam rájönni, hogy ennek az elrablásnak mi értelem volt. Aztán egyszer csak beugrott. Mi van, ha ez egy elterelés? Ha azt akarta, hogy ne legyünk az ünnepségen? A szüleink mellett?
- Édes Istenem! - kaptam a szám elé a kezem, amikor megértettem, hogy mit akart a főnök. - Azonnal a főtérre kell mennünk. 
- Miért? - nézett rám barátom kérdőn. - Mi történt?
- A szüleink bajban vannak, Dean. - mondtam ijedten. - Hívd a fiúkat, és mond, hogy nagyon siessenek. 
Gyorsan kiszabadítottam a másik lányt is, és miután barátom szólt a fiúknak, azonnal az ünnepségre siettünk. Remélem még nincs késő. Hogy lehettünk ennyire hülyék? Gondolhattunk volna rá, hogy a főnök nem fogja ölbe tett kézzel végig nézni az alapítóbált, ahol a szüleink is részt vesznek. 
Útközben többször is próbáltam hívni anyát, de egy alkalommal sem vette fel a telefont. Dean is hasonló képen járt az ő szüleivel, ami cseppet sem könnyítette meg a helyzetünket. Ethant is próbáltuk elérni, de az is reménytelennek bizonyult. Már teljesen kétségbeestem, el sem tudtam képzelni, hogy mit művelhetett a pszichopata főnök a szüleinkkel. Abba már belegondolni sem mertem, hogy mi lesz, ha elveszítem anyát. Képtelenség. 
- Lana, válaszolnál pár kérdésre? - nyomta az orrom elé a mikrofont egy női riporter, amint meglátott a rendezvényen. 
- Sajnálom, most nem tudok. - válaszoltam gorombán, és már ott is hagytam. 
A fiúkkal legalább háromszor fésültük át az egész helyet, egyikünk szülőjét sem találtuk. A megkérdezett emberek közül sem tudtak semmit mondani róluk, ami csak még nehezebbé tette a keresést. Fogalmunk sem volt, hogy hol kellene elsőnek keresnünk őket. Abban már biztosak voltunk, hogy a főnök elvitte őket, de a kérdés továbbra is az, hogy hova? Annyi hely van Darlingtonban, ahova el tudott rejtőzni, lehetetlen lenne megtalálni. A plusz pont, hogy azt sem tudjuk, hogyan néz ki. Lehet, hogy ma ő is részt vett az ünnepségen, és egyikünk sem sejtett semmit. Félelmetes. 
- Egy kis figyelmet kérnék. - szólt bele a mikrofonba Ethan, aki a színpadon állt. Legalább ő előkerült. - Mindenkit sok szeretettel köszöntök itt, Darlington városában. Évek óta megrendezzük ezt az ünnepséget, ahol a négy alapító előtt tisztelgünk, akik megmentették hazánkat. Montomery, Russel, Renold, Ballard. Ők a mi hőseink. 
Hatalmas tapsvihar, s éljenzések követték a kis beszédet. Ethan csak beszélt, és beszélt, én pedig egyre jobban kezdtem szédülni. Mi lesz, ha megkéri a szüleinket, hogy gyújtsák meg a fáklyákat? Kitör a káosz, és az embereknek örökre meglesz a véleménye a városról. 
- És most, szeretném felkérni a jelenlegi képviselőket, hogy a hagyományos módon nyissák meg az ünnepséget. - hangzott el az utolsó mondat, amitől annyira rettegtem. 
Az emberek kíváncsian forgolódtak körbe, és várták, hogy felbukkanjanak a szüleink. Ha tudták volna, hogy ez nem fog bekövetkezni. A fiúkkal egymásra néztünk, majd hirtelen jött ötlettől vezérelve, elindultam a színpadhoz, egyenesen a fáklyák mellé. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de azért azt mégsem hagyhattam, hogy az emberek csalódjanak. 
- Lana, mit művelsz? - guggolt le hozzám Ethan. - Hol vannak a szülők?
- Eltűntek. - válaszoltam én is suttogva. - Nekünk kell meggyújtani. 
Fejemmel óvatosan biccentettem a fiúknak, akik értették célzásomat, és pillanatok alatt ott termettek mellettem. Négy férfi a kezünkbe adott egy-egy hosszú, már égő bot szerűséget, amit mind a négyen a nekünk kijelölt fáklyákhoz emeltünk, majd meggyújtottuk azokat. 
A tömeg hangos éljenezésbe kezdett, és pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Sikerült megoldanunk. 
- Ezennel hivatalosan is kezdetét veszi az alapítóbál! - kiáltotta a mikrofonba Ethan, majd megszólalt a hangos muzsika, és az emberek azonnal táncra perdültek. Mosolyogva fordultam körbe, s néztem, ahogy az emberek jól érzik magukat. 
- Köszönöm a segítséget, srácok. - lépett mellénk Ethan. - És mi a helyzet a szüleitekkel?
- A főnök műve, ismét. - sóhajtott fel Dean. - Mikor láttad utoljára őket?
- Lana anyukájával beszélgettem az ünnepség elején, utána váltottam pár szót Toby apukájával is. - emlékezett vissza. - A többieket nem láttam. Sajnálom, nem tudok segíteni. 
- Ugyan. - tette a kezét Zack a polgármester vállára. - Ez a mi asztalunk. Vigyázz, nehogy valakinek baja essen az este folyamán. Ki tudja, hogy mikor bukkan fel újra a főnök. 
- Ti pedig legyetek óvatosak. - figyelmeztetett minket, majd elvegyült a tömegben. 
- És most? - fordultam a fiúkhoz. - Mit csináljunk? Azt ne mondjátok, hogy várunk kell. 
- Semmi ötletem nincs. - mondta Toby. - Bárhol kereshetnénk. Ez a város túl nagy, nincs sok esély rá hogy megtaláljuk őket. 
- Szerintem menjünk haza, ott legalább senki nem hall minket. - tanácsolta Zack, amit mindannyian jó ötletnek tartottunk, ezért gyalog indultunk el a nagyim házához, amit már a fiúk is otthonuknak hívnak. 
Útközben próbáltunk a főnök helyébe képzelni magunkat, és reménykedtünk, hogy talán így majd rájövünk a megoldásra, de sajnos ez nem sikerült. 
A házhoz érve kinyitottuk a nagy kaput, és ahogy beléptünk a kertbe, négy idegent láttunk meg a füvön feküdni. Nagyon rossz érzésem támadt, és ahogy közelebb mentünk, beigazolódott ez az érzésem. A földön a négy szülő hevert, immár holtan. Zack anyukája és apukája, Toby édesapja, és Dean édesanyja. 
- Te jó ég! - kaptam szám elé a kezem. 
- Nem, nem, nem! - kiabálta Toby, ahogy észrevette az édesapját. - Nem lehet! 
Megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Hogy képes valaki ilyenre? 
- A kurva életbe! - szitkozódott Zack már félig sírva. 
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Annyira szerettem volna nekik segíteni, de sehogy sem tudtam. Szörnyű volt nézni, ahogy könnyes szemekkel néznek a szüleikre. Bárcsak tehettem volna valamit. A legrosszabb érzés az, amikor elveszíted az egyik szülődet. Az alapítóbálnak nem így kellett volna végződnie. Egy boldog napnak kellett volna lennie, hiszen az alapító családokat ünnepelte az egész város. Ehelyett sírással, gyásszal, és szörnyű fájdalommal zárult az este. 
Csak álltam ott, és már én is könnyes szemmel bámultam előre. Egyszer csak észrevettem, hogy a ház bejárati ajtaja nyitva állt. A főnök. Azonnal berohantam a házba, és körbenéztem. Igazából nem tudtam, hogy mit kerestem, de biztos voltam benne, hogy találni fogok valamit. A sejtésem beigazolódott, amikor a konyhába lépve, egy kis cetlit találtam az asztalra dobva. 

" Így járnak a kíváncsi emberek. "

Köszöntök minden kedves olvasót! 

Először is boldog új évet szeretnék kívánni, igaz kicsit megkésve. Hosszú időre eltűntem, de most újra itt vagyok, és velem együtt a legújabb rész is. Sokáig írtam, körülbelül háromszor kezdtem újra, de szerintem megérte. Remélem tetszeni fog nektek, fogadjátok sok szeretettel! :) Köszönöm a türelmeteket, ti vagytok a legjobbak! Jó olvasást kívánok. :) 

KOMIZNI, FELIRATKOZNI ÉR! ;)

Szünet!

Sziasztok! :) 

Az elmúlt időkben eléggé elhanyagoltam a blogot, amit nagyon sajnálok, de különböző okok miatt nem volt időm írni. Nem akarok magyarázkodni, értsétek meg kérlek. :) 

Végül arra döntésre jutottam, hogy egy kis ideig szüneteltetem a blogot. Bezárni semmiképpen nem akarom, hiszen már annyira a szívemhez nőtt ez a történet is :) Remélem megértetek!

Úgy tervezem, hogy ebben az évben nem folytatom már, s a jövő évtől kezdve teljes gőzerővel nekilátok az új részek megírásához. A nyitásról semmit nem tudok még mondani, majd ha úgy érzem, hogy képes vagyok  a suli, próba, és egyéb programok mellett időt szánni a blogra, akkor azonnal jelentkezem. :) 

Köszönöm a megértéseteket, a támogatásotokat, Ti vagytok a legjobbak! :) Előre szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni, töltsétek jól a szünetet :) 

Hatalmas ölelés : Savanna K. <3 

10 - Kérdések és válaszok

Halihó, Drága olvasók! 

Hűha, csodás érzés, hogy már a tizedik fejezetnél tartunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig ki fogom bírni :D 

Köszönöm az eddigi támogatást, nagyon jól estek. :) Jó olvasást kívánok hozzá, és ne felejtsetek írni egy komit! :) 

Ölés : Savanna K. 

Lana Montgomery
Szeretném azt mondani, hogy vidáman ébredtem, de nem akarok hazudni. Képtelen voltam mosolyogni, pedig még az időjárás is a kedvemre játszott. A megszokott esős, és szeles idő helyett, most hét ágra sütött a nap. 
Miután felébredtem, kicsit még az ágyban lustálkodtam, de be kellett látnom, hogy az önsajnáltatással nem megyek semmire, ezért erőt vettem magamon, és lesétáltam a konyhába. Megkönnyebbültem, amikor senkit nem találtam ott, így nyugodtan kezdtem neki a reggeli elkészítéséhez. 
Amíg a tojásom sült, elmosogattam a tegnapi edényeket, mert rajtam kívül senki nem csinálta volna meg. Pont végeztem a mosogatással, amikor a tojás is szépen megsült. Megtöröltem a kezem, majd a két tojást egy tányérra tettem ki hűlni. Elővettem egy villát, s leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a reggelimet. 
- Jó reggelt. - köszönt Dean, amikor belépett a helységbe. 
- Neked is.- válaszoltam vissza udvariasan. 
Többet nem beszéltünk, ő a hűtőhöz ment, én pedig az asztaltól bámultam. Szerencsére háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy stírölöm. Amikor megfordult, gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és folytattam az evést, azonban ő csak állt ott. Mikor percekkel később sem mozdult meg, lassan felemeltem a tekintetem. Ahogy barna íriszeibe néztem, kalapálni kezdett a szívem. Pont, mint amikor beleszerettem. Még mindig ugyan azt, az érzést váltja ki belőlem, csupán a jelenléte. 
- Valami baj van? - néztem rá kérdőn. 
- Nem, nincs semmi. - válaszolta, majd elsétált mellettem. - Toby üzeni, hogy ma vár délben a rejtekhelynél. 
Nem válaszoltam, mert nem akartam kiabálni, hiszen már rég nem a konyhában tartózkodott. Mivel délig kevesebb, mint két órám volt, gyorsan megettem a tojásomat, majd a tényért a mosogatóba helyeztem. 

Visszahúzódtam a szobámba, majd egy gyors fürdés után magamra vettem egy kényelmes viseletet. Ez annyiból állt, hogy a kedvenc fekete cicanadrágomat húztam fel, hozzá pedig egy fehér haspólót választottam. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, belebújtam a sport cipőmbe, felkaptam a telefonomat, és késznek nyilvánítottam magam. Lerobogtam a lépcsőn, és amikor a nappaliba értem hatalmasat sikítottam. 
- Nyugi, csak én vagyok. - nevetett az ijedtségemen Zack, mivel még mindig rémültem álltam előtte. 
- Miért ijesztgettek állandóan? - kérdeztem felháborodva. - Hogy, hogy itt vagy amúgy? 
- Kaptunk egy nem éppen kellemes hírt a városból. - húzta el a száját, amiből azonnal tudtam, hogy baj van. Igazából bármilyen hírt kapunk, az csak rossz lehet. Jó hír? Még soha nem volt rá példa. 
- Mi történt? - sóhajtottam fel. 
- Újabb három ember halt meg az este folyamán. - mondta szomorúan. - A város lakói úgy tudják, hogy eltűntek, de Ethan szerint biztos újabb gyilkosság történt. A holttestek nem kerültek még elő, ezért arra kért minket, hogy kicsit nézzünk szét a környéken. Nem lenne a legjobb, ha valaki a város lakói közül találna rájuk véletlenül. 
- Istenem. - ültem le a kanapéra megsemmisülten. - Hogy képes valaki ilyenre? 
- Nem egy kezdővel van dolgunk, Lana. Ha akar valamit, akkor azt biztosan el fogja érni. És ha ehhez az kell, hogy minden nap újabb és újabb embereket gyilkoljon, akkor megteszi. 
- Teljesen tönkretettem a várost. - fogtam kezeim közé az arcomat. - Minél hamarabb meg kell találnunk a gyilkost, különben az egész város kihal. 
- Először a holttesteket találjuk meg, utána megbeszéljük a következő lépést. - húzott fel. - És te addig se törd magad, tudom, hogy nehéz, de most koncentráljunk a feladatokra. 
- Rendben. - mosolyogtam rá. - A többiek is jönnek? 
- Két csapatban megyünk. Ők ketten, és mi ketten. - vázolta fel a mai tervet. 
Bólintással jeleztem, hogy minden világos. Beültünk a kocsijába, és útnak indultunk. Pontosan nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem kérdezősködtem. Valahogy sejtettem, hogy Dean kerülni fog, és úgy tűnik, hogy igazam lett. Fogadni mernék, hogy az ő ötlete volt ez a két emberes csapat munka. Nagyon fáj, hogy így eltávolodik tőlem, de erről egyedül én tehetek. Megbántam a szavaimat, előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, és itt van a következménye. 
- Lana, itt vagy? - Zack hangjára eszméltem fel. Gyorsan elnézést kértem, és miután megtudtam, hogy megérkeztünk, kiszálltam. Az erdő elején álltunk. Ide nem sokan merészkednek, ha tehetik, akkor inkább messziről elkerülik. Hogy miért? Igazából fogalmam sincs, van valami ijesztő benne, amit én sem tudok megmagyarázni. 
- Mehetünk? - néztem a mellettem álló fiúra, aki ugyan úgy, mint én, az erdőbe bámult befelé. 
- Induljunk. - ment előre, én pedig követtem őt. 
Az első pár méter még nem volt félelmetes, de amikor beértünk a sötét részre, kezdett elönteni a pánik. Igaz, hogy Zack alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, még úgy is bennem volt a félelem. 
- Itt van a Tiltott erdő határa. - állt meg egy fánál, amire egy sárga csík volt fel festve. - A legendák szerint, valahol az erdő végén van a főnök kastélya. Még soha senki nem látta, nincs olyan ember, aki arra a részre merészkedik. Mi sem megyünk tovább, innen visszafordulunk, és egy másik útvonalon megyünk tovább. 
- Ha meg akarjuk találni a holttesteket, akkor okosabbnak kell lennünk. - gondolkodtam hangosan. - Tovább kell mennünk, be a Tiltott erdőbe. 
- Kizárt. - tiltakozott azonnal. 
- Nem megyünk el a kastélyig, csak itt az elején szétnézünk. - indultam el határozottan. - Gyere, nem lesz semmi bajunk. Nem fognak rájönni, hogy itt vagyunk. 
Zack mély levegőt vett, morgott valamit az orra alatt, majd utánam indult. A félelem hirtelen eltűnt, s helyét a bátorság vette át, ami nem tudom honnan jött. Soha nem voltam valami bátor típus, ezért is lepett meg annyira. 
Óvatosan lépkedtem a bokrok között, semmiképpen nem akartam hasra esni. Néha egy-egy kiálló gyökérbe beakadt a lábam, olyankor Zack tartott meg, hogy ne essek el. Az út alatt egyikünk sem szólalt meg, szótlanul sétáltunk. 
- Dean akarta, hogy ne együtt dolgozzunk? - kérdeztem rá hirtelen. Bár nem láttam Zack arcát, tudtam, hogy meglepte a kérdésem. 
- Csak nektek lenne rosszabb. - válaszolta. - Időre van mind a kettőtöknek szüksége, nehéz lenne együtt dolgoznotok, ha feszültség van köztetek. 
- Hát persze. - nevettem fel kínosan. - Mindenkinek jobb, ha külön vagyunk. 
- Ezt hogy érted? - fogta meg a karomat. 
- Sehogy. - vágtam rá gyorsan, és tovább mentem, de Zack ismét megállított. 
- Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el. Szóval?
- Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam. Amíg együtt voltunk, Toby azzal szekált, hogy Dean miatt kések, miatta nem figyelek a feladatomra. Te meg...
- Én meg? - nézett rám kíváncsian. 
- Szerelmet vallottál nekem, és amikor összejöttünk Dean-nel, láttam rajtad, hogy nem nézted jó szemmel. És most, hogy külön vagyunk, te jöttél velem...
- Lana! - kiáltott fel hirtelen, és egy gyors mozdulattal a földre rántott. Abban a pillanatban egy nyíl suhant el a fejünk fölött, és a legközelebbi fába ért célt. 
- Ez meg mi volt? - álltam fel ijedten. 
- Rájöttek, hogy itt vagyunk. Mennünk kell. Gyorsan! 
Mind a ketten futásnak eredtünk, és meg sem álltunk a határig. Lihegve, s kimerülten dőltem neki egy fának, míg Zack előttem kapkodott a levegőért. Szinte még fel sem ébredtem a sokkból, amikor Toby-t láttam meg közeledni felénk. 
- Veletek meg mi történt? - kérdezte nevetve, azonban mi nem szórakoztunk ilyen jót rajta. 
- Lényegtelen. - hagyta rá Zack. - Te mit keresel itt? És hol van Dean? 
- Külön váltunk, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de már egy órája várok rá. Azt hittem, hogy út közben találkozott veletek, de ezek szerint nem. 
- Biztos hamarosan előkerül. - vonta meg a vállát Zack. - Találtatok valamit? 
- Ethan megmutatta a jelentéseket, de semmi hasznosat nem írtak le. Ti hogy álltok? 
- Sehol semmi. Egyszerűen reménytelen. - mondtam puffogva, és elsétáltam mellettük. Egy ismeretlen ösvényre tévedtem, ahol korábban eddig még nem jártam. Nem féltem, ugyanis már rég elhagytam a Tiltott erdő határát, erre fele pedig semmi veszély nem fenyeget. Lassan lépegettem, és közben kerestem valami nyomot. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keressek, de abban biztos voltam, hogy a főnök nem fogja csak úgy az ösvényen hagyni a holttesteket. 
Ahogy egyre jobban haladtam az erdőbe, halk szipogásra lettem figyelmes. Körbenéztem, de senkit nem láttam, ezért próbáltam fülelni, és kideríteni, hogy honnan jöhet a hang. Pár méter után mintha hangosabban hallottam volna, ezért felgyorsítottam a lépteimet. 
- Van itt valaki? - kérdeztem hangosan. 
Válasz helyett csak mozgolódást hallottam. Gyorsan a hang irányába futottam, átküzdöttem magam pár bokron, és egy tisztás szerűségre bukkantam. A közepén egy hatalmas fa állt, s az egész tisztást bokrok vették körül, amik arra szolgáltak, hogy senki nem találjon ide. A fa mögül jött a zaj, ezért óvatosan közelítettem meg. Amint megpillantottam a zaj forrását, szám elé kaptam a kezem. 
A fához egy fiatal lány volt kikötözve, ruháját teljesen átáztatta a vér. És ez még nem volt minden. A lány lába előtt hevert a másik két eltűnt személy, akik már holtan feküdtek a füvön. Rajtuk kívül négy halottat találtam, kicsit messzebb a fától. 
Borzalmas látvány volt. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik arcomon, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Feleszméltem a sokkból, és a lány felé indultam, aki remegett a félelemtől.
- Ne! - kiáltotta fájdalmasan. 
- Nyugalom. Segíteni akarok. - csitítottam. - A nevem Lana.
Amint meghallotta a nevem, szemei kimeredtek, mintha valami szellemet látott volna. Ha lehetséges, még jobban pánikba esett, és össze-vissza kezdett forgolódni. Sikítozva próbált kiszabadulni, és hangosan kiáltott segítségért. 
- Semmi baj! - próbáltam nyugtatni. - Én nem foglak bántani. Szeretnék segíteni, de ahhoz meg kell nyugodnod. 
- Segítség! Valaki segítsen. - egyre hangosabban kiáltozott, aminek az lett a következménye, hogy a fiúk ránk találtak. Mind a hárman felénk futottak, és amikor meglátták a holttesteket, éppúgy, mint én, lesokkolódtak. Toby szedte elsőnek össze magát, és a sikítozó lányhoz lépett, szorosan lefogta, míg én kikötöttem a csomót. 
A lány annyira el volt gyengülve, hogy alig bírt megállni a lábán, ezért ha Toby nem kapja el, akkor összeesik a földön. Amint biztonsága érezte magát, kitört belőle a keserves zokogás. Toby nyugtatóan simogatta a hátát, míg mi csendesen ácsorogtunk. 
- Minden rendben? - lépett mellém Dean, és az arcomat kezdte vizslatni. 
- Nem értem. - néztem rá. - Miért fél tőlem? Amikor megtudta a nevem, annyira kétségbeesett. Láttam rajta, hogy mennyire megijedt. Segíteni akartam neki, de nem hagyta. 
- Amint jobban lesz megkérdezzük tőle. - simította meg a karomat. - De van egy olyan érzésem, hogy a főnök keze van ebben is. 
- Toby, gyertek. - szólt nekik oda Zack. - Orvoshoz kell vinnünk a lányt sürgősen. 
A fiú óvatosan átkarolta derekát, és lassan elindultak. Amikor elhaladtak mellettem, láttam a lány szemében a félelmet, és ez szörnyű volt. 
El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Ami a legborzasztóbb, hogy a tettes még szabd lábon van, és bármelyik percben megölhet valakit. Rémisztő az egész helyzet, és a tetőpont, hogy minden miattam van. 

Amint a lányt átadtuk az orvosoknak, kicsit megnyugodtunk. Szóltunk a rendőrségnek a történtekről, akik azonnal a helyszínre mentek, hogy elvigyék a halottakat onnan. Ethan-nel is egyeztettünk, és arra az álláspontra jutottunk, hogy ideje elmondani az embereknek az igazat. Joguk van tudni. 
A kórházban vártunk az eredményekre, mindannyian kíváncsiak voltunk. Az orvos szerint szükség lesz egy kis időre, mire sikerül rávennünk, hogy beszéljen a történtekről, de ez nem zavart minket. 
- Mi a helyzet? - tért vissza köreinkbe Zack, és lehuppant mellém. 
- Minden változatlan. - vontam meg a vállam. - Lassan három órája vannak bent, kezdek aggódni.
- Szerintem fölösleges. - szállt be a beszélgetésbe Dean. - Mind láttuk, hogy a körülményekhez képest jól volt. Természetesen megviselte a dolog, és lelkileg hosszú idő lesz mire felépül, de nem kell aggódni, Hagyjuk, hogy az orvosok végezzék a dolgukat. 
- El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül. - mondtam szörnyülködve, és a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam. 
- Önök a hozzátartozók? - jelent meg előttünk az orvos. 
- Nem egészen, de mi találtunk rá. - álltunk fel egyszerre. 
- Nos, úgy tűnik, hogy mostantól rendbe lesz. - nézett a papírjaira. - A jobb keze eltört, gyenge agyrázkódást fedeztünk fel, és sok vért vesztett. Viszont nagyon erős a szervezete, és úgy véljük, hogy hamar felépül. Ami a lelki gondokat illeti, nem ártana, ha egy szakember meglátogatná, szüksége lesz rá. 
- Köszönjük doktor. - biccentett neki Toby. 
- Ha be szeretnének menni hozzá, akkor csak egyenként, és ne túl sok időre. Rengeteg pihenésre van szüksége. - fordult még vissza. 
- Ki megy be hozzá? - fordultam a fiúk felé. 
- Majd én. - jelentkezett elsőnek Toby. - Igyekszem kideríteni, hogy mi történt. 
A fiú eltűnt a fehér ajtó mögött, mi pedig ismét a székeken foglaltunk helyet. Mind a hárman csendben voltunk, csak néztünk ki a fejünkből. Kicsit kínos volt, ülni a két fiú között, ezért inkább felálltam. 
- Kértek valamit a büféből? - kérdeztem tőlük, de csak a fejüket rázták, ezért otthagytam őket. Igazából nem volt semmire szükségem a büféből, egyszerűen csak sétálni támadt kedvem. Mivel a lift nem működött, ezért kénytelen voltam lépcsőzni, bár egyáltalán nem bántam. Lerobogtam a földszintre, ahol átvágtam a folyosón, és az üveg ajtón át kimentem az udvarra. Rajtam kívül még páran tartózkodtak kint, akik hozzám hasonlóan egyedül sétálgattak. Leültem egy közeli padra, és onnan nézelődtem. 
Sok minden megfordult a fejemben, s igyekeztem rendet tenni köztük, de ez lehetetlennek bizonyult. Talán percekig tudtam egyedül lenni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és két ijedt tekintet közeledett felém. 
- Mi történt? - sóhajtottam fel. 
- Toby beszédre bírta a lányt, és sok minden kiderült. - ült le mellém  Zack. - Többek közt az is, hogy Maggie a neve, és a nagyszüleit jött meglátogatni. 
- Két hete érkezett, és egészen idáig semmi baj nem történt vele. Egy buliból jöttek haza a barátaival, amikor két idegen srác leszólította őket. Azt mondta, hogy szimpatikusnak tűntek neki, és mivel már nem éppen voltak józanok, beleegyeztek, hogy haza vigyék őket. Egy fekete kocsiba szálltak be, ahol szinte azonnal elvesztették az eszméletüket, és csak órákkal később tértek magukhoz az erdőben, ott ahol rá találtunk. - folytatta Dean. 
- Tudja esetleg a két fiú nevét? Vagy felismeri őket? - vágtam közbe, de csak két nemleges fejrázást kaptam, ezért inkább hagytam, hogy tovább meséljék a történetet. 
- Amikor Maggie magához tért, még mindenki életben volt. Egy barna hajú, idegen lányt látott meg elsőnek, aki a legjobb barátnője előtt térdelt. Mivel Maggie ki volt kötözve, semmit nem tehetett, és így a lány megölte a barátnőjét. Majd szép sorban mindenkit, aki jelen volt. Egyedül őt hagyta életben, amit nem értünk. 
- Ki lehetett az a lány? - kérdeztem, mire mind a ketten rám néztek.
- Azt mondta, hogy a neve Lana Montgomery. - nyelt egy nagyot Zack. 
- Ez lehetetlen. - álltam fel kétségbeesve. - Nem én voltam. Ugye nem gondoljátok rólam, hogy én tettem?
- Természetesen nem. - mosolygott rám biztatóan a fiú. - Valaki téged akar bemártani, de nem hagyjuk neki. Ki fogjuk deríteni, ne aggódj. 
Homlokomra nyomott egy puszit, és ott hagyott engem, kettesben Dean-nel. Beszéd helyett csak közelebb jött hozzám, és szorosan átölelt. Tudta, hogy erre volt szükségem. 
- Köszönöm, hogy itt vagy. - néztem fel rá, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. - Sajnálok mindent. 
- Mondtam, hogy mindig itt leszek. Igaz, hogy mind a ketten követtünk el hibákat, de ki nem? Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de mégis belevágtunk. 
- Akkor most kibékültünk? - kérdeztem játékosan, mire ő csak elnevette magát, és hosszasan megcsókolt. 
Mivel nem voltunk egyedül, többen is minket néztek, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a többiekhez. Kézen fogva sétáltunk oda Toby-hoz, aki egyedül üldögélt a kórterem előtt. 
- Látom újra együtt a gerlepár. - gúnyolódott, de nem foglalkoztunk vele, inkább csak leültünk mellé. 
- Hogy haladunk? - érdeklődtem. 
- Szerintem sok információt kiszedtünk belőle, de még így sem vagyunk előrébb. Van egy pszichopata főnök, aki felbérelt egy lányt, hogy alakítsa Lana-t, és így őt hibáztassuk majd. Ezzel az üggyel végeztünk. 
- És így most egy lépéssel a főnök előtt járunk. - csatlakozott hozzánk Zack. - Viszont folytatnunk kell a naplók keresését. 
- De mi lesz a halálozással? Folytatódni fog tovább? - ijedtem meg, mire Dean megszorította a kezem, jelezve, hogy mellettem áll.
- Nem tudunk mit tenni. Reménytelen a helyzet. - tárta szét karjait Zack, és tényleg úgy látszott,  hogy feladta. 
- Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegye a várossal! - keltem ki magamból, és az sem érdekelt, hogy egy kórházban vagyok. - Tudom, hogy ez eltérít minket a feladatunktól, de segítenünk kell nekik. Nektek nincsenek barátok, esetleg családtagok, akik itt élnek? Mi lesz, ha holnap éppen ők halnak meg? Félre kell tennünk a napló keresést, és meg kell állítanunk ezt az őrültet, mert már így is nagyon messzire ment. Én képtelen vagyok arra, hogy így lássam a várost. Meg tudjuk csinálni, le tudjuk győzni, de ahhoz mind a négyen kellünk. 
- Legyen. - bólintott rá némi gondolkodás után Zack, Dean, majd végül Toby is. Nagyon meglepett, hogy nem kellett vitatkozni velük, szinte azonnal beleegyeztek. Természetesen nem bántam, így is eleget veszekszünk, legalább megspóroltunk egy konfliktust. 
Amint egy oldalon álltunk immár mindannyian, kicsit megnyugodott a szívem. Percekkel kijött az orvos, és közölte velünk, hogy Maggie családja már úton van Darlington-ba, így mi már hazamehettünk. Mivel a három fiú ideiglenesen nálam lakik, együtt indultunk haza. Zack és Toby megéhezett, így ők beugrottak a helyi boltba, míg mi Dean-nel két perc alatt hazaértünk. 
Előkerestem a lakáskulcsomat a táskámból, és amikor a zárba helyeztem, az ajtó magától kinyílt. Érdekes. Tisztán emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt elindultunk az erdőbe. 
- Mi a baj? - lépett mellém barátom.
- Nyitva az ajtó. - tártam ki a fa tárgyat, és óvatosan bementem. Amint felkapcsoltam a villanyt, tudatosult bennem, hogy valaki betört. A polcokról szinte minden tárgy lekerült a földre, és a törékenyek szilánkokba végezték. A nappali teljesen fel volt forgatva, épp úgy, mint a konyha. Bármerre néztem, csak törött dolgokat láttam. Fájó szívvel térdeltem le a földre, és kezembe emeltem a törött képkeretet, ami engem és a nagyit ábrázolta. Ujjammal finoman végigsimítottam a képen, ami évekkel korábban készült rólunk.
- Maradj itt, megnéztem az emeletet. - utasított Dean, és már el is tűnt. Felálltam a földről, a képet az asztalra helyeztem, majd a még épp tárgyakat kezdtem el összeszedni. Csupán egy-két régi festmény, és néhány kép úszta meg, amiket összegyűjtöttem, majd a konyhába indultam a seprűért, de amikor megfordultam, egy váratlan idegenbe ütköztem. Csak állt a konyha ajtóban, és engem nézett. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, még életemben nem láttam. 
- Milyen szomorú. - szólalt meg. - A sok emlék, amik a nagymamádhoz kötődnek. 
- Ki vagy te? És mit keresel itt? - tettem fel az első kérdéseket, amim az eszembe jutottak. 
- Tudod, próbáltalak már megrémiszteni, de eddig nem sikerült. Arra gondoltam, ha betörök hozzád, akkor végre megérted, hogy én mindenhol ott vagyok. Én mindenről tudok, előlem semmit nem tudtok elrejteni. 
- Te tetted ezt? - rémültem meg, mire ő csak felnevetett. - Ez lehetetlen. Te vagy a főnök!
- Sajnálom, el kell, hogy szomorítsalak. - indult el felém lassan. - Ki kell érdemelni a főnök megjelenését. Most csak velem kell beérned, és nem fog tetszeni. Ha akarnám, most rögtön megölhetnélek. 
- Tűnj innen! - kiáltottam fel hangosan, de őt nem érdekelte. Csak egy újabb gúnyos vigyor jelet meg borostás arcán, miközben végig húzta ujját az oldalamon. Annyira felment bennem a pumpa, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kezem az arcán csattant. 
Láthatóan meglepte cselekedetem, szeme feketén kezdett csillogni. Hirtelen magához rántott, kezét a hajamba mélyesztette, és húzni kezdte azt. Borzasztóan fájt, és a lehető leghangosabban kezdtem el sikítani, abban reménykedve, hogy Dean közbelép. Egészen a földig lerángatott, és amikor már előtte térdeltem, hatalmas pofonnal ajándékozott meg. 
- Kis csitri. - sziszegte fogai között, miközben ellökött, és ezáltal elterültem a padlón. 
- Tűnj a házamból! - üvöltöttem rá, mire egy erőteljes rúgást kaptam a gyomromba. Öklendezve próbáltam felállni, de minden egyes próbálkozásomnál belém rúgott. Fájdalmasan szenvedtem a földön, amikor egy hangos lövést hallottam. A támadóm láthatólag megijedt, és a karjára nézett, ahol egy vörös folt keletkezett, hála az én megmentőmnek. Elkáromkodta magát, majd futásnak indult, és végleg eltűnt a házból. 
- Lana! - szaladt oda hozzám Dean azonnal. - Semmi baj, Kicsim. 
Miután elegendő erőt gyűjtöttem, barátom segítségével megpróbáltam talpra állni. Nagyon fájt a hasam, és a lábam, ezért rettentő nehezen tudtam járni. Dean egy hirtelen mozdulattal a karjába kapott, és a kanapéra tett le. 
- Köszönöm. - hálálkodtam, de ő csak egy puszit nyomott homlokomra. 
- Rendbe vagy? - ült le mellém, és magához húzott. - Mit akart tőled?
- Nem a főnök volt. - mondtam. - Szerintem valami segédje lehetett. Ő forgatta így fel a házat, mert tudatni akarta velünk, hogy ő mindenről tud.
- Van egy olyan érzésem, hogy a naplót kereste. - jelent meg Zack. - Az emelet is teljesen fel van forgatva, száz százalék, hogy azért volt itt.
- Kár, hogy azt a naplót soha nem fogja a kezében tartani. - csatlakozott Toby is. - Biztos helyen van, senki nem talál rá. 
- Elkészítem a vacsorát. - álltam fel, azonban egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba.
- Szó sem lehet róla. - ültetett vissza Dean. - Pihenj egy kicsit, majd mi összedobunk valamit. 
Tettem, amit kért, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Zack megjavította a tévét, így azt kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem kötött le, ezért a telefonomért nyúltam. Írtam két üzenetet anyának, az egyiket az én nevemben, a másik pedig a nagyi nevében. Nem szép dolog, amit csinálok, de egyenlőre nem akarom anyát beavatni. Ha megtudná, hogy a nagyi eltűnt, azonnal idejönne. Most, hogy a főnök ennyire gyilkolós kedvében van, biztosan kihasználná az alkalmat, hogy ártson nekem. Inkább titkolózom, minthogy bármi baja essen anyának. Ha így tudom őt megvédeni, akkor így fogom. 
Az este a körülményekhez képest vidáman telt. Dean és Zack a konyhában ügyeskedtek, és végül sikerült együtt elkészíteniük jó pár gofrit. Mind együtt falatoztunk a nappaliban, miközben megállás nélkül kritizáltuk a vacsoránkat. A fiúk végül annyira belejöttek, hogy párnákkal dobálták egymást, míg én csak nevettem rajtuk. 
A vacsora után Toby vállalta a mosogatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Dean felvitt a szobámba, ahol kicsit összepakolt, s így már elviselhetővé vált a helység. Miután mind a ketten megfürödtünk, én némi nehézségek árán, bebújtunk az ágyba, és a laptopon indított filmet kezdtük nézni. 
Én barátom mellkasán helyezkedtem el, míg ő szorosan magához húzott, és néha egy-egy puszit adott homlokomra. Jó érzés volt így együtt lenni. Még soha nem volt alkalmunk ilyen féle romantikus estéket tartani, ezért is tett nagyon boldoggá. Mindent kivertem a fejemből. félre tettem a sok problémát, és csak kettőnkre koncentráltam. Mi voltunk csak.

09 - Fájdalmak

Lana Montgomery 
Egy ismeretlen erdő féleségben találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem, csak arra emlékeztem, hogy lefeküdtem aludni. Tehát ez egy álom. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem tartózkodott az erdőben. Egyedül voltam, és ez megrémisztett. Az erdő nem volt félelmetes, sőt inkább barátságosnak mondanám. A Nap átsütött a fák lombjai között, a madarak csiviteltek. Mesébe illő helyszín volt. 

Egyszer csak sírásra lettem figyelmes. Halkan indultam el a hang irányába, ami nem messziről hallatszódott. Átvágtam néhány bokron, amikor egy nőt pillantottam meg. Egy hatalmas fa előtt állt, ami talán a legnagyobb lehetett az egész erdőben. A kezében egy ásót tartott, a földön pedig egy vastag könyv hevert. Közelebb mentem hozzá, szólítottam, de nem hallott meg. 

- Hölgyem. - szóltam neki újból finoman, de észre sem vett. Próbáltam a vállát megérinteni, azonban a kezem áthatolt rajta. Megismételtem az előbbi mozdulatot, de ugyan az történt. Ez nem álom, ez egy látomás. A legutóbb nagyi kertjében voltam, most egy erdőben. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rábukkanok arra a bizonyos második könyvre. 

A nő elé álltam, és így már azonnal felismertem. A nagyi. Mit keres ő itt? És miért sír? 

- Gyűlöllek Thomas. - szipogtam a nagyi, s a kezébe vette a könyvet. Egy darabig nézegette, majd visszadobta a földre, és a fa tövében ásni kezdett. Közben megállás nélkül folytak a könnyei, ami hatására nekem majd megszakadt a szívem. Még soha nem láttam az én nagymamámat sírni. 

- Tönkretetted a családomat, te féreg. - hirtelen eldobta az ásót, és ha az valóságos lett volna, biztosan fejbe vág. A könyvet a kiásott gödörbe helyezte, mellé pedig a kedvenc karkötőjét tette, amit annyira szeretett. Visszatemette a földet, ügyelt rá, hogy semmi nyoma ne látszódjon a kiásott helynek. Még utoljára felnézett a fára, majd fogta az ásót, és elsétált. 

Könnyes szemmel néztem távolodó alakját, miközben próbáltam összerakni a történet darabkáit. Egyszer csak a semmiből egy fekete ajtó jelent meg előttem, ami azonnal magával szippantott. Még hallottam a saját sikításomat, s utána teljes sötétség. 

Sikítva tértem magamhoz. Először Dean-t láttam meg, ahogy mellettem ül, s szorosan fogja a kezemet. A verejték teljesen átáztatta a trikómat, olyan volt ez az egész, mint egy rémálom. 

- Semmi baj. - húzott magához, mire én azonnal biztonságot nyújtó karjaiba menekültem. A hátamat simogatta, miközben egy puszit nyomott homlokomra. 

- Tudom, hogy hol van a második könyv. - suttogtam.

- Nem érdekel a könyv. - mondta keményen. - Most csak te vagy fontos, a könyvvel még ráérünk. 

- Szólni kell a fiúknak. - álltam fel hirtelen, aminek az lett a következménye, hogy összeestem a földön. Borzasztóan gyenge voltam, mintha a látomás kiszippantotta volna az erőmet. 

- Jól vagy? - jött a segítségemre Dean, s felhúzott a földről. Óvatosan visszafektetett az ágyba, ő pedig mellém ült. 

- Semmi bajom. - mosolyodtam el fáradtan. - Mennyi az idő? 

- Hajnali három. - nevetett fel, s végigsimított arcomon. - Aludj nyugodtan, nagyon kimerültél. 

- Itt maradsz? - kérdeztem már félálomban. 

- Hát persze. - feküdt be mellém. Szorosan hozzábújtam, s beszippantottam finom illatát, amit annyira szeretek. - Mindig itt leszek veled. 

Válaszolni már nem tudtam, csak halványan elmosolyodtam, majd újra álomba merültem. Ezúttal normális álomba. 

Órákkal később ébredtem csak fel. Barátom már nem volt mellettem, helyette csak a takarót találtam. Nagyot nyújtóztam, majd kimásztam a pihe-puha ágyból. Miután elvégeztem reggeli teendőimet, úgy döntöttem ideje felöltözni, ezért a szekrényhez mentem. Mivel semmit nem terveztem mára, ezért a választásom egy egyszerű fekete nadrágra, s hozzá Dean egyik pólójára esett, amit még régebben loptam el tőle. Amint felöltöztem, felkötöttem a hajam egy kontyba, majd lesétáltam a konyhába. 
Nagyon meglepődtem, amikor senkit nem találtam lent, de amint elolvastam a levelet, amit nekem hagytak, mindent megértettem. Zack valami lánnyal találkozik, Toby edzeni ment, Dean-nek meg valami titokzatos elfoglaltsága van. Ha féltékeny barátnő lennék, akkor már kétségbeestem volna, hogy a barátom biztos valami másik lánnyal találkozgat. Szerencse, hogy én nem ez a típus vagyok, teljes mértékben megbízok Dean-ben, ezért is nem vagyok mérges, amiért nem szólt erről a programjáról. Természetesen érdekel, hogy mi van vele, és hogy hol van, de ha nem mondta el, akkor én nem fogok kérdezősködni. Úgy gondolom, hogy neki is van magán élete, ha akarja, akkor majd ő elmondja. 
Miután rendeztem magamban a fiúk programját, rájöttem, hogy a mai napot teljesen egyedül töltöm, unalmasan. De legalább lesz időm kicsit kitakarítani. 
A konyhába mentem, hogy összedobjak valami reggeli félét, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s kitártam azt. 
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen az előttem álló férfitól. 
- Lerobbant a kocsim, és már órák óta gyalogolok. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? - nézett rám könyörgően. Hezitáltam, de végül megadtam magam. Mondtam neki, hogy az ajtóban várjon meg, én addig hozok inni. 
- Tessék, itt a víz. - mentem vissza, de a férfit sehol nem láttam. Ilyen gyorsan meggondolta magát? Még kinéztem az udvarra, de mivel ott sem láttam, becsuktam az ajtót. Ahogy visszamentem a konyhába, annyira megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. A férfi  velem szemben állt, kezében egy kést tartott. 
- Hogy kerül ide? - kérdeztem félve. - Mit csinál azzal a késsel? Szerintem tegye le, mielőtt valaki megsérül. 
- Minden a te hibád. - tagolta lassan a szavakat, miközben egyre közeledett felém. - Amióta idejöttél, minden megváltozott. Eddig nyugodtan éltünk, de ahogy betetted ide a lábad, mindent elrontottál. 
- Miről beszél? - néztem rá kérdőn. - Sajnálom, ha nem örül a jelenlétemnek, de én nem csináltam semmit. 
- Miattad minden nap új ember veszti életét. - tartotta a nyakamhoz a kést. - Amíg te vígan lógatod a lábad, ártatlan emberek halnak meg. Mit gondolsz, a nagymamád miért tűnt el? Minden miattad történt! 
- T...tessék? - dadogtam megrémülve. 
- Jól hallottad. - válaszolt durván. - Egyetlen módja van annak, hogy a város megmeneküljön. Meg kell ölni téged. Ha a kapocs meghal, megszűnik gyilkolás. 
- Kérem, ne tegye ezt. - könyörögtem, de nem foglakozott velem. A kést erősebben szorította a nyakamhoz, olyannyira, hogy a nyoma biztosan örökre megmarad. 
Nem halhatok meg. Gyorsan s hirtelen elhúzódtam, annyi annyira meglepte a férfit, hogy leejtette a földre a kést. Én kihasználtam ezt az alkalmat, és az emeletre, a szobámba szaladtam. Az első dolgom az ajtó eltorlaszolása volt. Először kulcsra zártam, majd biztos, ami biztos elven a fehérneműs szekrényemet is odatoltam elé. Ettől kicsit jobban éreztem magam, bár nem hiszem, hogy sokáig tud biztonságot nyújtani. 
Előkerestem a telefonom, tárcsáztam Dean számát, de csak a hangposta jelentkezett. Ugyan ezt tapasztaltam Zack-nél is, ezért kénytelen voltam Toby-hoz fordulni segítségért.
- Mond. - fogadta a hívásomat unott hangon. 
- Toby, segítened kell. - tértem azonnal a lényegre. - Itt van egy férfi, aki meg akar ölni. Kérlek segíts!
- Hol vagy pontosan? - kérdezte aggódva. 
Nem tudtam válaszolni, helyette egy sikítás hagyta el a számat, ugyanis a férfi betörte az ajtót, s immár egy pisztolyt tartott a kezében, amivel egyenesen felém célzott. A telefont kiejtettem a kezemből, azonban a hívás nem szakadt meg. 
- Nincs menekvés. Előlem elbújhatsz, de a sorsod elő nem menekülsz soha. - közeledett lassan felém, és pedig egyre csak hátráltam. Végül a szoba falának ütköztem, ami azt jelentette, hogy innen már nincs tovább. Végem van. 
- Könyörgöm, ne tegye ezt. - kérleltem továbbra is, de nem hatotta meg. - Biztosan találunk más megoldást is. 
- Egy megoldás van, és az pedig a te halálod! - kiáltotta egyenesen az arcomba. 
- Magának nincs családja? Gyerekei, akik otthon várják? - kérdeztem félve, s reméltem, hogy ezzel kicsit tudom az időt húzni. Már ha egyáltalán Toby megment. 
- Mit érdekel az téged? De legyen, jár az utolsó kívánság. - eresztette le a pisztolyt maga mellé. - Két fiam van. Jace és Jordan. 
- Mit fognak szólni, ha megtudják az igazat magáról? Arról, amit velem tett? Erre nem is gondolt? - próbáltam bűntudatod ébreszteni benne. Láttam rajta, ahogyan egy percre elgondolkodott, de ahogy ez a perc jött, olyan gyorsan el is szállt. Újra a fejemhez emelte a fegyvert, s keményen a szemembe nézett. 
- Soha nem fogják megtudni. - mondta, majd egy hangos lövést hallottam. A férfi összeesett a földön, s a háttérben Toby alakját láttam meg. Legszívesebben a karjába ugrottam volna, de ezt az elképzelésemet gyorsan el is hessegettem. 
- Miért kellett megölni? - néztem a holttestre. 
- Ha egyszer megpróbált végezni veled, akkor máskor is megtehette volna. Jobb lesz így. - vonta meg a vállát, s eltette a fegyvert. - Minden oké? 
- Persze. - válaszoltam határozottan. - Köszönöm. 
Válaszul csak egy biccentést kaptam, majd távozott is a szobából. 
- Dean úton van. - kiáltotta még vissza, utána már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Kicsit fellélegeztem, de továbbra sem gondolom, hogy mindenképpen meg kellett ölni a férfit. Biztosan találtunk volna valami megoldást, ami jobb a halálnál. De hát Toby-val lehetetlen vitatkozni. Ha ő egyszer a fejébe vesz valamit, akkor abból nem enged. És most is így tett, gondolkodás nélkül megölte a férfit. Pedig biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lett volna.
- Lana! - hallottam meg Dean aggódó hangját az ajtóból.  Gyorsan feleszméltem a sokkból, és ráemeltem tekintetemet. Valóban ott állt előttem, s amikor meglátta könny áztatott arcomat, azonnal felém indult, s karjaiba zárt. 

Nyugtatóan simogatta hátamat, s néha egy-egy puszit nyomott hajamba. Egy pillanatig el is feledkeztem mindarról, amit a férfi mondott, de valóban csak egy pillanat volt. Villámcsapásként sújtott le rám az igazság. Igaza volt. 
- Most már nincs semmi baj. - suttogta fülembe, azonban én elhúzódtam. 
- Ne mond azt nekem, hogy nincs semmi baj. - tört ki belőlem a sírás. - Mond, tudtál arról, hogy miattam minden nap újabb ártatlan ember hal meg? 
Arcán tisztán látszódott az ijedtség, s a megbánás. Tehát tudta. Mind végig tudott róla, és mégsem szólt. Képes volt ilyet elhallgatni előlem. Amíg én boldogan jöttem-mentem, mások meghaltak. Én boldogan töltöttem a napjaimat a barátaimmal, mások szenvedtek. Borzasztó fájdalmat okoztam családoknak, és nem is tudtam róla. Szörnyű ember vagyok. 
- Nem mondhattam el. Kérlek érts meg, és egy percig gondold végig az én szemszögemből is. Te elmondtad volna? - nézett rám könyörögve. 
- Nem érdekel, a téged akartalak védeni szöveg. - vágtam rá azonnal hevesen. - Miért csináltad ezt? Tudtad, hogy egyszer úgy is meg fogom tudni, ezt akartad? Hogy mástól kelljen hallanom? 
- Ne mondj ilyeneket. - fogta meg a kezemet, de én azonnal elrántottam. - Nem akartam, hogy ez legyen. Tudtam, hogy ki fogsz borulni, és elmész. Nem veszíthetlek el. Kérlek, gondolkodj el rajta. 
- Én már értem. - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Neked mindvégig csak a könyvek kellettek. Nem akartad, hogy kiboruljak, és annyira bűntudatot érezzek, hogy visszamenjek Cannes-be. Igazam van? 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét hitetlenül. - Ha tényleg ezt gondolod, akkor nem ismersz. 
- Nem szerettél. Igazam van? - kiabáltam rá sírva. 
- Mindennél jobban szeretlek, Lana. - mondta egyenesen a szemembe. - És ha te ezt nem látod, akkor szerintem ne erőltessük. Elhiszem, hogy kiborultál, és ez érthető. De ne mondj olyanokat, amiket később még megbánsz. 
- Dean... - kerestem a szavakat. 
- Magadra hagylak. - mondta halkan, majd kivitte a holttestet a szobából, s becsukta az ajtót. Néztem, ahogy bezáródik, s amint magam voltam, kitört belőlem a keserves sírás. 

Csak álltam ott, a szoba közepén, s sírtam. Egyszerre jött ki minden fájdalom, sérelem rajtam. 
Próbáltam erős maradni, annyira próbáltam, de lehetetlennek bizonyult. Most igazán nagy szükségem lett volna Dean-re. Ő mindig segít megnyugodni, ott van mellettem, amikor csak kell, és én mégis megkérdőjeleztem az érzéseit. Annyira hülye voltam. Hogy gondolhattam? Mérges voltam rá, amiért nem mondta el az igazat, és olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem lett volna szabad. Nagyon szeretem, és nem akarom őt soha elveszíteni. 
Letöröltem a könnyeimet, s az ágy szélére ültem. Körülnéztem a szobában, ahol ezelőtt pár perccel majdnem meghaltam. Kár, hogy csak majdnem. A férfinak igaza volt mindenben. Ha én nem lennék, akkor nem történne annyi szörnyűség a városban. Senkit nem kellene megölni, csak engem. Nem hagyhatom, hogy miattam annyi ártatlan ember veszítse az életét. De muszáj itt maradnom, szinte már kötelességemnek érzem. Kaptam az élettől egy feladatot, amit teljesítenem kell bármi áron. De így? 
Halk kopogásra lettem figyelmes, majd lassan nyílni kezdett a fa ajtó, s Zack kukucskált be rajta. Nem lepődött meg, hogy így lát, gondolom beszélt Dean-nel. Belépett a szobába, egy szót sem szólt, helyette átölelt, s hagyta, hogy sírjak a vállán. Pontosan erre volt szükségem. Egy támaszra, aki velem van, még ha nem is érdemlem meg. 
- Minden rendben lesz. - suttogta, miközben keze fel-le járt hátamon. - Túl leszel ezen, és meglátod, minden rendbe jön. 
- Nem tudom mit csináljak. - válaszoltam halkan. - Annyira félek. 
- Tudom. De idővel jobb lesz. 
- Zack, ki tudja hány ember halt meg miattam eddig. - váltam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyűlölöm magam, és semmi megoldást nem látok. 
- Nem szabad összetörnöd, Lana. - biztatott. - Ha most feladod, akkor elbuktál. Állj fel, és harcolj. Meg tudod csinálni, én hiszek benned. 
- Reménytelen vagyok. 
- Nem, nem vagy az. - emelte fel a hangját kicsit. - Erősebb vagy, mint mi hárman. Nem véletlenül kaptad ezt a feladatod. Ha most felállsz, félre teszed a sok gondot, mi nyerünk. A főnöknek esélye sem lesz ellenünk, és ezt nem a könyvek miatt mondom. 
- A főnök akarta ezt. - raktam össze a képet. - Ő akarta, hogy összetörjek, és hagyjam abba a küldetést. Azt hitte, hogy feladom, igaz? 
- Igen. - mosolyodott el féloldalasan. - Ügyesen rájöttél. Úgyhogy most lemegyünk, mert beszélned kell valakivel. És ez nem csak Dean, hanem a polgármester. Vele már évek óta tartjuk a kapcsolatot, eddig mindig a segítségünkre volt, most is segíthet. De ahhoz együtt kell vele működnöd. Menni fog? 
- Azt hiszem. - mosolyogtam rá. Még nem volt teljesen őszinte a mosolyom, de dolgozom rajta. 
Zack-nek sikerült lelket öntenie belém, és hála neki felismertem a főnök tervét. Ha azt hitte, hogy feladom, akkor hatalmasat tévedett. Borzasztóan fáj még mindig a halálozás, de meg fogom találni a módját annak, hogy ezt megállítsam. Nem megyek én innen sehova, itt van dolgom, és senki nem állhat az utamba. 
Zack hagyta,hogy kicsit rendbe szedjem magam, s amint elhagyta a helységet, megrohamoztam a fürdőszobát. A tükörből egy bizonytalan lány nézett vissza rám, mint mindig. Nagyot sóhajtva nyúltam a csaphoz, s nyitottam meg azt. Hideg vízzel mostam meg arcom, s miután megtöröltem, egy mosolyt varázsoltam arcomra. 
- Nézzenek oda. - kiáltott fel Toby, amint meglátott a nappali felé közeledni. Már mindenki ott volt, Zack, Dean, Toby, és a polgármester. Mindannyian felém kapták a tekintetüket, s egy mosollyal köszöntöttek. 
- Szerbusz, én Ethan vagyok. - nyújtotta a kezét a polgármester, aki nem lehetett több éves harmincnál, s ez az öltözködésén is meglátszott. Egyszerű fekete farmert viselt, amihez egy inget választott. 
- Lana. - fogadtam el a kézfogást. - Miről lenne szó? 
- Ethan már többször is a segítségünkre volt. - magyarázta Zack. - Elmeséltük neki, hogy mi történt ma veled, és ezúttal is megpróbál segíteni. 
- Sajnálom a mait, Lana. - nézett rám együtt érzően Ethan. - Fogalmam sem volt arról, hogy bárki tudna a képességedről. Természetesen tudják, hogy Montgomery leszármazott vagy, de a többi információról semmit nem tudnak. Ezért is nem bántanak téged. 
- Hogyan állíthatnánk meg a halálozást? - kérdeztem. 
- Természetesen intézkedem. - kacsintott rám. - Minden házhoz rendőröket állíttatok, és megduplázom a város őrségét. Igyekszem a legnagyobb biztonságot nyújtani a lakosságnak. Viszont többet nem tehetek. 
- Nem hiszem, hogy a sok rendőr megrettenti a főnököt. - mondtam őszintén. - De egyenlőre megteszi, amíg nem találunk más megoldást. Köszönjük a segítséget.
- Ez a legkevesebb. - állt fel. - Ha valami fontos információhoz jutok, azonnal szólok. Minden jót, és legyetek óvatosak. 
- Kikísérlek. - ajánlotta fel Toby, s már távoztak is a helységből. 
- Megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. - törtem meg a kínos csendet, ami időközben hármunk közt lépett fel. 
Magamra vettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe, s kiléptem a friss levegőre. Valóban szükségem volt már erre, napok óta csak a házban gubbasztottam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be a városba, helyette kiülök kicsit a hátsó kertbe. Megkerültem a házat, és már a teraszon is találtam magam. Leültem a hintára, és csak lógattam a lábam. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megáll előttem. Nem kellett felnéznem, azonnal tudtam, hogy ki az. 
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen. 
- Jól leszek. - néztem fel rá, s egy mosolyt küldtem felé.
Többet nem beszéltünk, ő pár perc után megunta a társaságomat, s visszament a házba, én pedig ott maradtam egyedül. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, de ahogy itt állt előttem, egy hang sem jött ki a torkomon. Szégyelltem magam. És nem csak azért, mert úgy kiborultam, hanem mert megkérdőjeleztem az érzéseit. Igaza volt, tényleg megbántam a szavaimat. Nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk, a kapcsolatunkkal. Annyira szeretem, hogy azt elmondani nem lehet. Bármit megtennék azért, hogy megbocsásson, és újra minden rendbe jöjjön köztünk. Mert nagyon nagy szükségem van rá. Ő tartja bennem a lelket, ő ad értelmet annak, hogy éljek. Mindennél jobban szeretem. 



Sziasztok drága olvasóim! :) 
Sikeresen meghoztam a legújabb fejezetet, ami már egy kicsit több izgalmat foglal magába. ( remélem ti is így gondoljátok! :D ) 
Komit még mindig nem kapok, ami nagyon elkeserít, mert látom, hogy sokan nézitek a fejezeteket. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor dobjatok felém egy komit, rengeteget jelentene. :) Köszönöm annak, aki ennyit megtesz értem <3 
Na tehát, jó olvasást kívánok a részhez, legyetek jók, hamarosan jelentkezem! :) 
Ölelés : Savanna K. 

08 - Búcsú egy időre

Lana Montgomery
A reggelek általában mindig vidáman teltek az elmúlt pár napban, s ez most sem volt másképp. Hope édes kacagására ébredtem, ami a földszintről hallatszódott. Miután teljesen felébredtem, úgy döntöttem, hogy lemegyek hozzá. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ki van vele, és ez a tudat boldoggá tett. 

Bele léptem a puha mamuszomba, hátamra kaptam a köntösömet, és halkan közeledtem a nappali felé, ahonnan egyre hangosabb nevetések szűrődtek ki. 

A lépcső végén megálltam, és onnan néztem, ahogyan Dean játszik a csöppséggel. Nagyon aranyos látvány volt, teljesen úgy éreztem, mintha egy család lennénk. Barátom a karjaiba vette a kicsit, és a levegőbe emelte, majd dobálni kezdte, ami természetesen megtetszett Hope-nak, és hangosan sikítozott, vagy éppen nevetett. 

- Nézd csak, hogy ki ébredt fel. - tette le a kicsit Dean, amikor észrevette, hogy közeledek a nappaliba. Húgom hatalmas mosoly kíséretében szaladt felém, én pedig tárt karokkal vártam, s amikor odaért hozzám, nagy öleléssel ajándékoztam meg. 

- Jó reggelt. - adtam arcára egy puszit, amit ő is azonnal viszonzott. 

- Hogy aludtál, Gyönyörűm? - karolt át Dean, és homlokomra nyomott egy puszit. 

- Nagyon jól. - mosolyogtam rá. - Reggeliztetek már? 

- Dean csinált finom melegszendvicset nekem. - újságolta a szőkeség, s közben le sem vette a szemét a fiúról. Tisztán látszott, hogy mennyire oda van érte, s én ennek nagyon örültem. Valahogy tudtam, hogy jól ki fognak jönni egymással, de azért kicsit féltem is. 

Nem gondoltam volna, hogy ezentúl a három éves húgom gondját fogom viselni, amit persze nem bánok, mert imádom a picit. Most nagy felelősséget vállaltam, de nem érdekel. Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én lettem a családja, és megfogadtam, hogy gondját fogom neki viselni, ameddig csak kell. 

- Gyere, hagytunk neked is. - terelt a konyhába Dean. Az asztalon valóban ott volt pár melegszendvics, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszam őket. 

- Nem tudom, hogy mi tévő legyek. - ültem le a székre. - Muszáj anyának elmondanom az igazat. 

- Figyelj. - guggolt le elém. - Ezen még ne gondolkodj. Egyenlőre még itt vagy, messze Cannes-től, ne agyalj ezen. Ha meg elérünk oda, akkor kitalálunk valamit, jó? 

- Jó. Megpróbálom elterelni a gondolataimat erről. - sóhajtottam fel. - Köszönök mindent. Azt, hogy itt vagy, és segítesz, és azt is, hogy támogatsz. Szeretlek. 

- Én is. - csókolt meg lágyan. 
- Fúj, mit csináltok? - hallottuk meg Hope hangját. Gyorsan szétváltunk, és az ajtóban álló kicsire néztünk, aki grimaszolva vizslatott minket. 
- Majd te is fogsz ilyet csinálni, ha nagy leszel. - mondta neki barátom, és a karjaiba vette. Egy vállrándítással válaszolt, majd karjait szorosan Dean nyaka köré fonta, és a kedvenc könyvét, amit éppen a kezében tartott, nézegetni kezdte. 
Miután végeztem a reggelivel, átvettem húgomat, és az emeletre mentünk, hogy rendbe szedjem mind a kettőnket. Hope szokás szerint bebújt a szekrénybe, és úgy kereste a megfelelő ruhadarabot számomra. Imádta a ruhákat, mindig csinosan kellett felöltöztetnem, és persze a haját is szépen kellett megcsinálni. 
- Gyere, hoztam a ruhádat. - ültem le az ágyra, és vártam, hogy ő is kimásszon a szekrényből. 
- Nem ezt akarom felvenni. - lépett elém, és a kezembe tartott textílekre mutatott. - Ma nagyon szépnek kell lennem. 
- Te mindig szép vagy, Kicsim. - mosolyogtam rá, de ő csak unottan bámult rám. 
- De ma kell a legszebbnek lennem. Dean azt mondta, hogy vendégek jönnek, akik már nagyon kíváncsiak rám. 
- Hidd el, így is tetszeni fogsz nekik. - biztattam továbbra is, de nem engedett az akaratából. Az ő szekrényéhez szaladt, ahonnan előrántott a legalsó polcról egy rózsaszín masnim pólót, majd visszahozta hozzám. 
- Felvehetem ezt? - nézett rám kiskutya szemekkel. 
- Te nagyon tetszeni akarsz valakinek. - jegyeztem meg, és elvettem a pólót tőle, hogy rá tudjam adni. Miközben öltöztettem, megállás nélkül járt a szája, egyik téma követte a másikat. Próbáltam neki mindenre választ adni, lehetőleg értelmeset, de arra a kérésre, hogy miért hívják a fagyit fagyinak, egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Komolyan, néha vannak fura kérdései. 
Amint a csöppség elkészült, ebbe beleértve a haját is, leküldte Dean-hez, hogy most kicsit őt boldogítsa. Kivettem a gardróbból egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig egy sima fehér trikót választottam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és a kedvenc hajpántomat raktam még fel hozzá, ami egy masnit ábrázolt. 
Elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, majd én is lementem, hogy csatlakozzak a többiekhez, de amint leértem, már ott találtam a vendégeket is. 
- Sziasztok. - köszöntem nekik kedvesen. - Mi járatban? 
- Jól vagy? - érdeklődött udvariasan Zack, mire csak határozottan bólintottam. 
- Sürgősen beszélnünk kell. - fonta össze a kezét mellkasa előtt Toby. - Vidd addig innen a kicsit. 
- Majd én. - sóhajtott Dean, karjaiba vette húgomat, és felvitte az emeletre. 
- Baj van talán? - ültem le a kanapéra. 
- Meddig akarsz még anyukás-apukásat játszani? - tért a lényegre egyből Toby. Egyáltalán nem lepett meg, valahogy számítottam erre a kérésre. - Ne mond nekem, hogy te akarod felnevelni. 
- Nem dobhatom ki az utcára, Toby. - szóltam rá kicsit durván. - Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én vagyok a nővére, nekem kell felnevelnem. Sajnálom, én sem így terveztem a nyaramat, de nem tudok mit tenni.
- Megtaláltuk az anyját. - vette át a szót Zack. - Nem messze él innen, akár már ma is felvehetjük vele a kapcsolatot. Ez neked is nagy felelősség, nem bírsz vele egyedül. Most még könnyen vagy, de mi lenne később? Hol élne? Hol járna óvodába, iskolába?
- Az anyja meghalt. - mondtam. - Nincs kihez haza mennie. 
- Nem halt meg, csak elmenekült. - vágott a szavamba ismét Toby. - Egyébként meg nem érdekel a beleegyezésed, még ma fel fogom hívni az anyját, ha tetszik, ha nem. 
- Ezt nem csinálhatod! - álltam fel mérgesen. - Nem adom oda a húgomat valami idegennek. Honnan veszed, hogy valóban az ő anyja? 
- Amint itt lesz, megkérdezheted tőle. - válaszolta nyugodtan, és telefonjával a kezében kisétált a nappaliból. 
- Ezt nem tehetitek! - kiabáltam utána, de nem törődött velem. Zack-hez fordultam, aki csak bűnbánó arccal meredt maga elé. - Nem hagytok választási lehetőséget. Igenis, van bele szólásom, hiszen az én húgomról van szó. 
- Sajnálom. De hidd el, így lesz a legjobb neked, és neki is. - mondta halkan, együtt érzően Zack, majd ő s elhagyta a szobát. 
Kétségbeesetten léptem oda Dean-hez, aki a lépcső alján állt. Még benne bíztam. Hátha rá tudja venni a fiúkat, hogy meg gondolják magukat. 
- Mond, hogy te velem vagy. - néztem rá kérlelően. 
- Én is nagyon megszerettem Hope-ot, de nem maradhat itt. Nem mi vagyunk a szülei, azt sem tudjuk, hogyan kell egy gyereket felnevelni. 
- Megoldjuk. Mindent kitalálunk, csak kérlek állj ki mellettem. - szinte már sírva kérleltem. 
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. - simította meg karomat. - De most a fiúknak adok igazat. Nem tudjuk felnevelni, még magunkra is alig tudunk vigyázni. Így is elég dolgunk van a kereszt egyesítésével, nem jut időnk egy gyerekre. És ha azt akarod neki, hogy normális körülmények között nőljön fel, akkor hagyod, hogy az édesanyjával menjen. Sajnálom Lana, de meg fogod még ezt köszönni nekünk. 
- Nem hinném. - töröltem le a könnyeimet, majd gyorsan felszaladtam a szobámba. 
Fájt, beismerni, de van igazság abban, amit mondtak. Nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy felneveljem. Magamra is képtelen vagyok vigyázni, mindig bajba sodrom az életem. Ha itt maradna, akkor rengeteg veszély leselkedne rá, és azt nem akarom. Szeretném, ha normális élete lenne. Azt hiszem, el kell tőle búcsúznom. Borzasztóan fog hiányozni, hisz rögtön a szívembe férkőzött. 
- Lana. - nyitotta ki az ajtót Zack. 
- Gyere csak. - válaszoltam kedvesen. - Nyugi, nem harapom le a fejed ismét. 
- Ennek örülök. - nevetett fel, s beljebb jött. - Visszatért a kedves, mosolygós Lana. 
- Igen, azt hiszem újra önmagam vagyok. - ültem fel az ágyon egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, miközben leült mellém. 
- Jól vagyok. Gondolkodtam, és be kellett ismernem, hogy igazatok van. 
- Hogy tudtad meggyőzni a makacs énedet? - ugratott, mire én csak a vállába boxoltam. 
- Elég könnyen ment. Ne haragudj rám az előbbi kis kirohanásomért. Mostanában nagyon robbanékony vagyok. 
- Nem történt semmi, a fő, hogy egyet értünk. Toby már beszélt az anyával, hamarosan itt lesz. 
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Igyekszem kedves lenni majd. 
- Az jó lesz. - viszonozta a mosolyt. - Viszont szerintem mennünk kellene, ha mi is akarunk találkozni a nővel. 
Felálltunk, majd mind a ketten a nappaliba indultunk, ahonnan már beszélgetés szűrődött ki. A lépcsőről már láttam a fiúkat, és amikor beléptem a helységbe a szemem egyből a lányon akadt meg, aki a fotelben ült. Talán tőlem pár évvel lehetett idősebb, ha nem tudnám, hogy ő Hope anyja, akkor simán gimnazistának nézném. Hosszú, enyhén göndör szőke haja a melléig ért, kék szeme miatt pedig nagyon hasonlított Hope-ra. 
- Szia, biztos te vagy Lana. - állt fel, amikor meglátott, s a kezét nyújtotta. - Én Amanda vagyok, Hope anyja. 
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogtam vele kezet, majd leültem a többiek mellé a kanapéra. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél. 
- Én tartozom köszönettel. - nézett rám hálásan. - Ha te nem lennél, akkor az én kicsi Hope-om, még mindig azon a szörnyű helyen lenne. 
- Hogy került ő oda? -kérdezte kíváncsian Toby. 
- Ismertem rég óta Colton-t. - kezdte a visszaemlékezést. - Ő mindig is szerelmes volt belém, de én Lana apját választottam helyette. Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, nagyon mérges lett, megfogadta, hogy megöli a gyerekemet, és Lana apját is. Nem hittem neki, azt hittem, hogy csak a düh beszél belőle. Én és Thomas boldogok voltunk, mindennél jobban szerettem. Amikor beindult a szülés, ő nem tudott mellettem lenni. Úgy tudtam, hogy üzlet úton van, de kéőbb kideerült, hogy elkapták. Megszületett Hope, olyan boldog voltam, mint még soha, de az öröm egy perc múlva elszállt. Colton állított be hozzám, és közölte, hogy Thomas meghalt. Teljesen összetörtem, egyedül Hope miatt nem adtam fel az életem. Amikor egy éves lett, Colton meglátogatott, de én látni sem akartam, mert tudtam, hogy ő ölte meg Thomas-t. Azt mondta, hogy meg akarja ölni a lányomat, de helyette elvitte tőlem, és ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat. 
- És két évig ott volt nála? - vágott közbe Zack. 
- Sajnos igen. Fogva tartotta, és még azt sem tudtam, hogy vajon életben van-e. Mindenit elveszítettem, nem láttam az értelmét élni. Az, akit egykor a legjobb barátomnak mondta, ő okozta a legnagyobb fájdalmakat. 
- Annyira sajnálom. - mondtam halkan, s teljesen átéreztem Amanda helyzetét. 
- És most, újra van remény. - törölte le az arcáról a könnyeket. - Köszönöm nektek, hogy felkerestetek. 
- Amanda. - kerestem a szavakat. - Ígérd meg, hogy jó anyja leszel neki. Eddig csak szenvedett, megérdemli, hogy jó élete legyen. Vigyázz rá, kérlek. 
- Megígérem, hogy tökéletes életet kap. - mosolyodott el halványan. 
- Rendben. - álltam fel. - És az apjáról egy szót se neki. Nem akarom, hogy megtudja az igazat Thomas-ról. 
- Megértelek. Én is csak később jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Szörnyű ember volt, de én borzasztóan szerettem. Hope nem fogja megtudni. 


- Szia, Toby. - ölelte meg a fiút húgom, és egy puszit nyomott az arcára. 
- Vigyázz magadra, kicsi. - borzolta össze a haját. 
- Hope, gyere. - guggoltam le hozzá, ő pedig hatalmas kék szemivel nézett rám. - Most egy kis ideig nem látjuk egymást, de megígéred, hogy jó leszel? Szót fogadsz anyának? 
- Igen. - bólintott. 
- Jó. - mosolyogtam rá. - Hamarosan találkozunk. Nagyon szeretlek, Kicsim. - öleltem szorosan magamhoz, és egy puszit adtam arcára.
Miután elváltunk, Amanda karjaiba vette, és a kocsijához vitte. Mind a ketten beültek, majd az autó szép lassan eltűnt a látókörünkből. 
- Mit szólnál hozzá, ha együtt karácsonyoznánk velük? - ölelt át hátulról Dean. - Vagy inkább szilveszter?
- Jó ötlet. - mosolyodtam el, bár ő azt nem láthatta. Kezét a hasamra helyezte, majd összekulcsolta ujjait. - Kérdezhetek valamit? 
- Persze. - adott az arcomra egy puszit. 
- Ez inkább egy kérés. Tudod, most hogy a nagyi nem lakik velem, olyan nagy nekem a ház. Te pedig a rejtekhelyen osztozol a fiúkkal. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? 
- Újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat? - kérdezte nevetve. 
- Olyasmi. - vonta meg a vállam, majd megfordultam karjai közt, hogy szemben legyünk. - Na, mit szólsz hozzá? 
- Benne vagyok. - csókolt meg. - Holnap áthozom a cuccaimat. Most meg menjünk be, kezd hűvös lenni. 

Bent a fiúk a nappaliban tartózkodtak, és valami focis játékkal játszottak, aminek én soha nem értettem értelmét. Dean is leült hozzájuk, én pedig úgy döntöttem, hogy csinálok valami desszertet. Kiválasztottam a sütit, amit rövid idő alatt el lehet készíteni, majd kikészítettem a hozzá valókat. Egy tálban összekavartam minden szükséges alapanyagot, utána pedig egy tepsibe helyeztem. Utolsó lépésnek beraktam a sütőbe, és vártam, hogy elkészüljenek a csokis muffinok. 
Amíg vártam, hogy jelezzen a sütő, elmosogattam a piszkos edényeket, s kicsit rendet raktam a konyhában. Hetek óta nem volt kitakarítva, rá fért már a rendrakás. 
Amint elkészültek a finom sütik, kivettem őket, és egy tányérra raktam. 
- Isteni illatokat érzek. - mondta Zack, amikor leültem melléjük. A dohányzóasztalra raktam a tányért, és amint észrevették a finomságot, szinte egyszerre csaptak le rá. Nevetve néztem őket, ahogy kettesével tömik a sütit, és közben próbálnak a tévére figyelni, ahol éppen egy játék ment. 
- Lana, itt maradhatunk ma este? - kérdezte Toby, de közben le sem vette szemét a képernyőről. 
- Persze. - egyeztem bele. - Meddig akartok még ezzel a hülyeséggel játszani? 
- Ez nem hülyeség. - szólt rám felháborodva Zack. - De te ezt nem értheted, pasis dolog. 
- Az biztos. - álltam fel. - A folyosó végén vannak a vendégszobák, mindent megtaláltok, lehetőleg ne keltsetek fel. 
- És Dean veled alszik? - kérdezte röhögve Toby, mire Zack-ből is kitört a nevetés. Dean csak mosolyogva játszott tovább, nem nagyon foglakozott a két fiú véleményével. 
- Igen, velem alszik. - válaszoltam komolyan, majd fogtam magam, és az emeletre mentem. Még hallottam, ahogy röhögnek, de nem törődtem velük. 
A szobámban is kicsit elpakoltam, és megágyaztam Dean-nek. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Egy gyors fürdés után magamra vettem a pizsamámat, ami egy rövid nadrágból és trikóból állt, majd befeküdtem a puha ágyba. Írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, majd percek múlva elnyomott az álom. 
Egy elég érdekes álom...




Sziasztok emberkék! :) Megérkezett a nyolcadik fejezet, remélem meg vagytok elégedve vele. Sajnálom, hogy mostanában elég laposak a részek, ígérem a következőt izgalmasabbra írom! 
Az előző részhez nem kaptam visszajelzést, és nagyon szomorú lettem. :( Kérlek titeket, ha van egy kis időtök akkor dobjatok meg egy komival, nagyon sokat jelentene!!!
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsétek el a komit! :) 
Ölelés : Savanna K. <3