07 - Menekvés

Lana Montgomery

Sötétség. Ez az egy, amitől talán egész életemben félni fogok. Rémisztő ahogyan bámulsz a sötétbe, és semmit nem látsz. A gondolat, hogy mi lehet előtted. 

Szemeimet lassan nyitogattam, mert féltem, hogy éles fény fog az ablakon beáradni. Azonban amikor kinyitottam íriszeimet, tudatosult bennem, hogy nem mostanában fogok újra fényt látni. 

Hogy hol voltam? Talán egy öreg pincéhez tudnám hasonlítani a helyet. Semmi bútor, csupán egy piszkos matrac volt alattam, fejem alatt egy párna. Nem kellett gondolkodnom, tisztán emlékeztem az elmúlt eseményekre, pedig elkábítottak. Visszagondolva a történtekre, gyorsan a vádlimra néztem, amiből mostanra már elállt a vérzés, s egy fehér kendőt tekertek rá. Milyen kedvesek az el rablóim. 

Felültem, és nagyot sóhajtva néztem körbe a kis helységben. Semmi félelem nem volt bennem, mindenre fel voltam készülve. Ha a főnök elé visznek, akkor vigyenek, semmiben nem segítek neki, akár meg is kínozhat. 

Gondolatmenetemből az ajtó nyikorgása rántott ki. Odakaptam fejem, s megláttam a férfit, aki elrabolt a rendezvényről. Még most is ugyan abban a fekete ruhában volt, amin néhol egy-egy vörös vér foltot véltem felfedezni. Talán harminc éves lehetett, ezt látni lehetett a szakállából.

- Szép jó reggelt. - köszöntött, majd becsukta maga után az ajtót. - Hogy érzed magad?

- A körülményekhez képest, egész jól. - válaszoltam kicsit szemrehányóan. 

- Nem tűnsz ijedtnek. - vizslatott, miközben nekitámaszkodott a falnak. - De gondolom kérdéseid akadnak, szóval nyugodtan tedd fel őket, megpróbálok válaszolni rájuk. 

- Mi lesz most? Találkoznom kell a főnökkel, esetleg megölnek? 

- A halálról még nem döntöttünk. - mondta nyugodtan. - Egyenlőre itt tartunk, megvárjuk a második látomásodat, utána majd kiderül. 

- Miért? - álltam fel. - Ez miért jó maguknak? Tudtommal az a céljuk, hogy ne találjuk meg a naplókat, és ne tudjon a kereszt egyesülni. Akár meg is ölhetnének, nélkülem vége a feladatnak. 

- Nagyon könnyen feladod, kis lány. - nevetett fel. - Tudod, mi szeretünk játszani, ezért is várjuk meg a látomásodat. Kicsit kínozzuk a barátaidat, ha jól tudom, akkor több is van köztetek barátságnál. 

- Hagyja ki ebből őket! - kiáltottam el magam, és fenyegetően néztem a férfire. - Itt vagyok, engem akartak. Elvették a nagymamámat, a fiúkat hagyják békén. 

- Hm... - gondolkozott el, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi az én dühömet. - Hogy is hívják? Dean? 

- Ne merje bántani! - szinte már üvöltöttem, s ezzel saját magamat is megleptem. - Ha bármi baja esik neki, vagy akár a többieknek, esküszöm, hogy...

- Mit csinálsz? - kérdezett vissza szórakozottan, s egyre közelebb jött hozzám. - Esélyed sincs ellenem. 

Annyira elborult az agyam, hogy nem bírtam tovább egy helyben állni, teljes erőmből nekirontottam a férfinak, és ütni kezdtem. Nem érdekelt, hogy hol találom el, azt akartam, hogy szenvedjen. Az ütéseket rúgások követték, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem védekezik, annyira elgyengült, hogy a földön kötött ki. Még rúgtam a hasába párat, majd fogtam magam, és kirohantam az ajtón. 

Egy hosszú folyosón találtam magam, aminek a végén egy csiga lépcső állt. Lábaimat gyorsan szedtem, nem mertem hátra nézni, minél előbb ki szerettem volna jutni. A lépcső tetején megálltam, s körül néztem. Szerencsémre senki nem tartózkodott a nappali szerűségben, ezért halkan osontam végig. 

- Hova- hova? - hallottam meg egy ismeretlen férfi hangot a hátam mögül. Annyira megijedtem, hogy nem mertem megfordulni, csak álltam egy helyben. - Gyere, csatlakozz hozzánk, Lana. 

- Ki maga? - kérdeztem, de továbbra sem fordultam meg. - A főnök?

- Nem nevezném magam teljesen annak, amolyan helyettes vagyok. - lépteket hallottam, majd egyszer csak megkerült engem, s elém állt. Talán huszonöt éves lehetett, barna haja, s barna szeme volt, amivel érdeklődően méregetett.
- A nevem Colton. Te ne fáradj a bemutatkozással, mindent tudok rólad. - mondta, miközben a hátamra tette a kezét, s vezetni kezdett a lépcső felé.
- Hová megyünk? - érdeklődtem.
Nem válaszolt, helyette maga elé engedett a lépcsőn. Amint felértünk az emeletre, előre ment, én pedig követtem. Három folyosón mentünk végig, mire elértünk az ajtóhoz, ami előtt végre megálltunk. Kész labirintus ez a ház.
- Gondolom semmit nem tudsz apád múltjáról. - nézett le rám, mert körülbelül két fejjel magasabb volt nálam. Csak megráztam a fejem, és vártam, hogy lenyomja a kilincset.
Az ajtó lassan kinyílt előttem, s ahogy benéztem rajta, egy szőke kislányt láttam meg az ágyon játszani. Kérdőn néztem Colton-ra, aki csak beljebb lökött.
- Colton bácsi. - kiáltott fel a kislány, amint meglátta a fiút. Felpattant az ágyról, s engem kikerülve, Colton karjaiba vetette magát, aki mosolyogva vette fel, s pörgette meg a levegőben. A körülményekhez képest aranyos pillanat lett volna.
- Szeretnék bemutatni neked valakit, Lana. - tette le a csöppséget, aki rám emelte kék szemeit. Nagyon édes kislány volt, nem lehetett több négy évesnél. - Ő itt Hope, a húgod.
Szinte fel sem fogtam amit mondott. Ez lehetetlen. Nekem nem lehet testvérem, kizárt dolog. Csak át akart verni, kitalálta az egészet. Anya nem volt várandós, azt észrevettem volna. Gondolom semmit nem tudsz apád múltjáról. Visszhangzott a fejemben a mondat, amit Colton mondott, mielőtt beléptünk volna a szobába. Apa megcsalta anyát?
- Engedd meg, hogy elmagyarázzam. - ült le az ágyra a fiú, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi a tanácstalanságomat. - Anyád az igazat mondta, hogy apád titeket védett a távolságával. Minél messzebb volt tőled, neked annál jobb volt. Az évek alatt rengeteg helyen járt, és találkozott egy lánnyal, aki sokkal fiatalabb volt nála. A lány fülig szerelmes volt apádba, mindenhova vele tartott, kielégítette a vágyait, és ez nagyon tetszett az apucidnak. Hope még csak három éves, apád pedig pont a születésekor halt meg. Így nem kellett magyarázkodnia anyádnak, sem neked.
Csendben hallgattam, s próbáltam összerakni a történet darabkáit. Apa talán soha nem szerette anyát, ezért volt olyan könnyű elhagynia. És én? Velem nem is törődött, csak az érdekelte, hogy fiatal lányok a kedvében járjanak. Mire volt ez jó neki? Mindenkit átvert, talán egy igaz szava sem volt. De anya mégis szerette, pedig nem érdemelte meg. Hónapokig szomorkodtam, amikor meghalt, de most örülök, hogy nincs többé. Nem csak anya, és magam miatt, de így a legjobb Hope-nak is. Inkább apa nélkül nőjön fel, minthogy olyan ember mondja az apjának magát, mint ő volt.
- Kettesben hagynál egy kicsit minket? - kérdeztem Colton-tól, aki némi gondolkodás után elhagyta a szobát.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - mosolygott rám a csöppség, aki újra az ágyon ült, s a babáival játszott.
- Hogy érzed itt magad? - ültem le mellé, s ezzel együtt egy komolyabb témára váltottam, ami nagyon érdekelt.
- Jól. - válaszolta, majd egy babát nyomott a kezembe. - Néha jó, néha rossz.
- Miért rossz? Talán bántanak?
- Igen. - felelte egyszerűen, s felém tartotta a karját, ahol lila foltokat fedeztem fel. Óvatosan megsimítottam a sebeit, majd egy puszit nyomtam rájuk.
Ahogy néztem arcát, képtelen voltam elképzelni, hogy ezt az édes kislányt bántják. Mit követett ő el? Hiszen még csak három éves, semmi rosszat nem tehetett. Szörnyű belegondolni, hogy neki már ennyi idősen milyen sorsa van. Azt sem tudja ki az édesapja, és kit tudja mennyi ideje van bezárva ebbe a szobába, talán már az anyukájára sem emlékszik. Hátborzongató, és ő ebből nem ért még semmit. És talán ez így jó.
- Játszunk a kedvenc társasjátékommal? - állt fel izgatottan, és csillogó kék szemeivel nézett fel rám, s várta a válaszom.
- Hát persze. - nevettem fel kicsit, s néztem, ahogy a szekrényhez szalad.


Két héttel később
A körülményekhez képest, mosollyal az arcomon ébredtem, és ennek az oka, a szőke kisördög, aki már hajnalok hajnalán ficánkolt az ágyban. Pár napja, hogy rémálmai vannak, ezért ki könyörögtem, hogy had maradjak vele éjszakára is. Hope ennek nagyon örült, így éjjel-nappal együtt voltunk, és úgy érzem kialakult közöttünk egy erős kapcsolat, ami most mind a kettőnknek jól jött, mert erre volt szükségünk. Mi itt voltunk egymásnak.
A napok alatt nem sok minden történt, a legtöbb időt játékkal töltöttünk, sokat nevettünk, s szórakoztunk közösen. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, és az ő boldogsága tett engem vidámmá, még ebben a szörnyű helyzetben is.
Colton rendszeresen ellenőrzött, ezért nem nagyon jutott idő a kiszabadulásunkat megszervezni. Nem mondom, hogy olyan rossz helyen vagyunk, de nem is a legjobb. Naponta kétszer levisznek valami vizsgálóba, ahol három műszerre kötnek rá. Pontosan nem tudom mikre, mert be van mindig kötve a szemem, így semmit nem láthatok, viszont érezni nagyon is érzek.
Az első műszer a csontjaimat nézi meg, ami fájdalmas, de tűrhető. A második az agyamra csatlakozik rá, ami hatására én elvesztem az eszméletem, és csak órákkal később térek magamhoz. A harmadik, és egyben utolsó, talán a legveszélyesebb. Eddig még nem jöttem rá arra, hogy mit művel velem, de azt tudom,hogy akár halált is okozhat. Ezt onnan tudom, mert én már közel jártam hozzá, hogy meghaljak.
Két napja történt az eset, elég kimerült voltam, mert egész éjszaka ébren voltam Hope miatt, aki egy kisebb vírust kapott el. Az első két műszert úgy ahogy kibírtam, viszonylag rövid ideig nem voltam magamnál, majd amikor felébredtem már csak zúgást hallottam. Még nem ébredtem fel az ájulásból, de rá kötöttek a gépre, ezért a szervezetem nem jól reagál rá, és kaptam egy pánikrohamot. Utána már csak szúrásokat éreztem, hangokat hallottam, és egy éles fájdalmat a fejemben.
Napokig eszméletlen voltam, azt hitték meghaltam, amire elég nagy volt az esély. Semmire nem emlékeztem, csak a fájdalmat éreztem a hátamon, ahol a gép nyomai látszódtak. Szerencsémre nem volt idő a halálra gondolni, mert Hope vidámsága átterjedt rám is, amiért nagyon hálás vagyok neki. Talán az elmúlt két hétben ő tartotta bennem a lelket, neki köszönhetem, hogy még élek.
Ahogy oldalra fordultam, szembe találtam magam a szőke kisördöggel, aki már mosolyogva nézett engem. Tudta, hogy felébresztett, ezért is örült annyira.
- Jó reggelt, Kicsim. - mosolyogtam én is rá. - Hogy érzed magad?
- Jól. - vágta rá, s már látszott rajta, hogy tényleg sokkal jobban van. Az este ugyanis újra felment a láza, amit én vizes borogatással próbáltam meg enyhíteni, úgy tűnt sikerült is.
- Mit szeretnél ma csinálni, Hercegnő? - ültem fel, és játékosan az ölembe vettem, mire ő édesen nevetni kezdett. - Babázni? Kirakózni? Talán bújócskázni?
- Egyik se. - rázta meg fejét, ezáltal a haja a szemébe hullott. - Menjünk ki az udvarra.
- Sajnos nem lehet. - simítottam meg arcát finoman. - Tudod, ezt már megbeszéltük. Colton bácsi nem engedi, hogy elhagyjuk a házat, de emlékszel mit ígértem az este?
- Hogy hamarosan hazamegyünk. - fejezte be helyettem a mondatot, mire én egy hatalmas puszit nyomtam arcára. Nincs mit tenni, imádom ezt a csöppséget. - Otthon újra látni fogom Molly-t?
- Persze. - próbáltam hihetően mosolyogni, ami talán sikerült is.
Molly egy kutya, Hope a születésnapjára kapta, még apa vette neki, Colton állítása szerint. A kislány imádta a kutyust, sokat játszottak együtt, még a mai napig hiányzik neki. Nekem is sokat emlegeti a kutyát, én pedig mindig biztatom, hogy látni fogja. De mit mondhatnék neki? Azt hogy soha többet nem fogja látni? Se a kutyust, se az anyját?
Nem könnyű ez a helyzet, de Hope annyiból szerencsés, hogy még kicsi, és semmit nem fog fel. Nem érti, hogy mik történnek körülötte, és ezt mondhatjuk jónak. Mit mondok majd neki, ha nagyobb lesz? Mi történt a szüleivel? Már most ilyenek kavarognak a gondolataimban, pedig még ki sem szabadultunk erről az átkozott helyről. Mit meg nem adnék azért, hogy ismét Dean karjai között lehessek. Ó, hogy mennyire hiányzik. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Vajon keres engem? Vagy csak vár valami jelre?
- Éhes vagyok. - jelentette ki a csöppség, majd lemászott a magas francia ágyról, és a konyhába indult. Annyi kijárást kaptunk, hogy a szomszéd szobába, ami konyhának van kialakítva, átmehetünk enni. Milyen kedvesek, nem? 
Nevetve indultam húgom után, aki már az asztalnál ült, legnagyobb meglepetésemre Colton társaságában. Udvariasan köszöntem a fiúnak, majd kivetem a hűtőből a nekünk készített reggelit. Két tányérra raktam, az egyiket Hope elé helyeztem, a másikat pedig magam elé vettem. A csöppség jóízűen falatozni kezdte a reggelit, azonban én csak magam elé bambultam. Már napok óta fel akarok tenni pár kérdést Colton-nak, de a legutóbb is összevesztünk, aminek az lett a vége, hogy felpofozott. 
- Egyél. - szólt rám ridegen, fel sem nézve a telefonjából. 
- Meddig tartotok még itt minket? - kaptam ki a készüléket a kezéből, ami cseppet sem tetszett neki. 
- Ameddig kell. - válaszolta higgadtan, és a telefonjáért nyúlt, de nekem eszem ágában sem volt visszaadni neki. - Ne játszadozz velem, mert ráfázol. 
- Rendes választ akarok! - csattantam fel. - Szerinted így kell felnőnie egy kisgyereknek? Bezárva a négy fal közé, idegenekkel körülvéve, és kínozni őt? Mire jó ez nektek? Semmit nem tud a szüleiről, nincs családja, nem ilyen életet érdemel! 
- Gyere velem, de nagyon gyorsan. - sziszegte, és kiment a konyhából. Adtam Hope homlokára egy puszit, majd követtem a fiút, akit a folyosón meg is találtam. Látszott rajta, hogy mennyire ideges, ismét sikerült felhúznom. 
- Nem ilyen életre van szüksége neki. Már most szenved, és semmit nem ért a körülötte történő dolgokból. - kezdtem újra, amikor odaértem hozzá.
- Először is, velem nem beszélhetsz így, ezt már megbeszéltük szerintem. - fogta meg a karomat erőszakosan. - Másodszor pedig, nem te döntöd el a sorsát, neked itt semmibe nincs beleszólásod. 
- Nem magamról van szó. - váltottam egy kicsit finomabb hangnembe. - Nekem van okom itt lenni, de neki nincs. Ő semmiről nem tehet, fogalmam sincs, hogy miért van itt, ezért is kérem, hogy engedjétek el. 
- Ma délután másik helyre viszünk titeket. - mondta a szemembe nézve, majd elsétált mellettem. 
- Miért? Miért csináljátok ezt? - szóltam még utána. 
- Ja, és ott nem lesz ennyire kinyalva a seggetek. Készüljetek a legrosszabbakra. - fordult még vissza a lépcső előtt. 
Letöröltem a könnyeimet, s visszamentem Hope-hoz, aki már végzett a reggelivel. Türelmesen ült az asztalnál, és várta, hogy megérkezzek. 
- Jól laktál? - guggoltam le elé, és csak néztem gyönyörű kék szemeit. 
- Ezt találtam. - nyújtotta felém Colton telefonját. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, ezért csak néztem rá. Próbáltam átgondolni minden lehetséges szituációt, de mivel egyik sem vezetett jó véghez, olyan mindegy alapon kezembe vettem a készüléket, és beírtam Dean telefonszámát. Nem gondolkodtam, rányomtam a hívásra, és vártam. Egy csörgés, két csörgés, majd megszólalt a már annyira hiányzó hang. 
- Igen? 
- Dean? Lana vagyok. Istenem, el sem hiszem, hogy felhívtalak. - próbáltam halkan beszélni, nehogy Colton meghalljon. 
- Lana. Hol vagy? - kezdett kérdezősködni, hangjából pedig tisztán kivehető volt az aggodalom. - Ugye nincs semmi bajod? 
- Fogalmam sincs hol vagyok, de hamarosan átszállítanak minket máshova. Colton a főnök helyettese, ő irányít most mindent. Rájöttem, hogy van egy húgom, akinek nincs hova mennie. 
- Jó, nyugodj meg. - sóhajtott fel. - Toby megpróbálja lenyomozni a tartózkodási helyeteket, de segítened kell. Időbe telik, mire megtalálunk, ezért húznod kell az időt. Nem hagyhatod, hogy elvigyenek, mert akkor nincs esélyünk. 
- Megpróbálom, ígérem. 
- Meg fogunk találni, Lana, - nem bírtam tovább, a könnyeim utat törtek maguknak, pedig nem akartam sírni, főleg nem Hope előtt. - Most tedd le a telefont, töröld ki a hívást, és tartsd fel őket. Hamarosan látjuk egymást. Nagyon szeretlek. 
- Én is téged. - mondtam, majd bontottam a vonalat. Tettem amit kért, kitöröltem a hívást, és visszahelyeztem a telefont az asztalra. Karjaimba kaptam Hope-ot, és visszamentem vele a szobába. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és minden a legnagyobb rendben lenne. Mind a ketten felöltöztünk, rendbe szedtük magunkat, majd belekezdtünk a szokásos játékainkba. Ismét sokat nevettünk, így egy kicsit jobban éreztem magam, egészen addig, amíg Colton be nem rontott. 
- Azt hitted, hogy nem jövök rá, te kis ribanc? - szó szerint üvöltve rontott nekem, és felrángatott a földről. 
- Miről beszélsz? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy miről lehet szó. 
- Ne játszd a szent kislányt. Tudod, hogy most mekkora bajban vagytok? - úgy rángatott, mint valami rongy babát. Nem érdekelte, hogy Hope is jelen van. Féltem. Be kell valljam, tényleg megrémisztett. 
- Kérlek...őt nem bántsd. - könyörögtem, s húgomra néztem, aki döbbenetesen vizslatott minket. Arcán látszott a rémület, még soha nem látta így Colton-t. 
- Fogd be a szádat. - pofozott fel, mire a csöppség felsikított. - Most azonnal indulunk, két percet kaptok, mire visszajövök szedjétek össze magatokat. 
Elengedte a karom, és kiviharzott a szobából. Gyorsan Hope-hoz rohantam, és a karjaimba zártam. Finoman simogatta a hátamat, tudta, hogy baj van. Észbe kaptam, és összeszedtem magam. 
- Figyelj, rakd be a táskádba a kedvenc játékaidat, hazamegyünk! - nem szép dolog hazudni, de ebben a helyzetben nem tudtam mást tenni. Ő gyorsan a cuccaiért szaladt, én pedig gondolkozni kezdtem. Nem vihetnek el, valamit ki kell találnom. Az ablakon semmi esélyünk nincs kiszökni, az ajtón nem tudunk kijutni. Körbenéztem a szobában, de semmi nem jutott az eszembe. 
Már kezdtem feladni, amikor megszólalt a tűzjelző. Hangosan szirénázott az egész ház. Gondoltam egyet, felkaptam húgomat, és kirohantam a szobából. Valóban tűz volt, a konyha már lángokban égett. Szorosan magamhoz öleltem Hope-ot, és az orra elé tettem a pulcsimat. Gyorsan szedtem lábaimat a lépcső felé, ahol összetalálkoztam Colton-nal. Amint megláttam, berohantam a hozzám lévő legközelebb ajtón, ami a fürdőszoba volt. Kulcsra zártam, majd leültem a kád szélére. Mit tegyek? Ha kimegyek hozzá, elvisznek, és akkor Dean soha nem talál ránk. De ha itt maradunk, azzal talán időt nyerünk. 
Viszont a tűz nagyon gyorsan terjedt, már lehetett érezni a füst szagot. Ahogy felnéztem, megláttam az ablakot. Nem volt túl magason, talán még ki is tudnánk rajta mászni. Leraktam Hope-ot, majd felálltam a vécé tetejére, és kinéztem. Nem voltunk túlságosan magason, ha ügyes vagyok, akkor esetleg ki tudunk mászni. 
Kinyitottam, újra karjaimba vettem a csöppséget, majd lassan felmásztam a párkányra. Amint visszanyertem az egyensúlyomat, óvatosan kiléptem az ablak mellett levő fa ágára. 
- Kapaszkodj, Kicsim. - suttogtam Hope-nak, aki vállamba fúrta arcát. Miután teljesen kimásztam, s már a fán álltam, megpróbáltam lemászni a földre. Lassan lépkedtem, és bár néhol megcsúsztam, mégis sikeresen földet értünk. 
- Lana! - üvöltött ki a fürdőszobából Colton. Ahogy felnéztem, ott állt az ablaknál, szemei szikrákat szórtak. Ha eddig nem volt mérges, akkor mostanra már biztos az. 
Körülnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy a ház hátsó kertjében vagyunk. Nagyon szép udvar volt, szívesen nézegettem volna, de meghallottam a tűzoltók éles szirénáját. Szinte már futottam, minél előbb a hátam mögött akartam tudni ezt a helyet. Hatalmas szerencsémre a főkapu nyitva állt, ezért villám gyorsan kifutottam, és hátra sem néztem. 
Viszont rá kellett jönnöm, hogy nem tudom hol vagyok. Meg kell várnom Dean-t, addig nem mehetünk sehova. 
- Azonnal állj meg, különben meghal a kislány! - hallottam meg Colton-t, a hátam mögül. Ahogy megfordultam, szembe találtam magam vele, egy pisztolyt tartott felénk. Annyira megijedtem, hogy inkább megálltam, és vártam, hogy ő cselekedjen. 
Szép lassan elindult hozzánk, de alig tett meg pár lépést, hangos puffanást hallottam, majd a fiú holtan esett össze a földön. A távolban Toby-t pillantottam meg, mire azonnal elöntött a boldogság. Még soha nem örültem ennyire Toby-nak. 
- Hope. - tettem le a kicsit, és leguggoltam hozzá. - Megmenekültünk. Minden rendben lesz ezután, senki nem fog bántani. 
- Jól vagytok? - tette a vállamra a kezét egy régen látott barát. Rá sem néztem, tudtam, hogy ki ő. Azonnal felálltam, és csak öleltem. Nyugtatóan simogatta a hátamat, és egy apó puszit adott arcomra. 
- Köszönöm. - csak ennyit tudtam kinyögni. 
- Lana. - hallottam meg a hangját Neki. 
Elváltam Zack-től, és a hang irányába fordultam. Pár méterre állt tőlem, de ez a kis távolság olyan volt, mintha kilóméterekre lennénk egymástól. Egyszerre indultunk meg egymás felé, s én az utolsó lépéseket már futva tettem meg. 

 Biztonságot nyújtó karjaiba vetettem magam, s úgy öleltem, mint még soha. Annyira hiányzott már az ölelése, hogy elmondani nem lehet. 
- Nincsen semmi baj. - duruzsolta a fülembe, majd kicsit eltolt magától, csak hogy a szemembe tudjon nézni. Egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé, és nyugtató mosollyal ajándékozott meg. 
- Köszönöm, hogy itt vagy. - folyt le egy könnycsepp arcomon, amit azonnal le is töröltem. - Annyira hiányoztál. 
- Te is nekem. - mondta, majd kis gondolkodás után, végre ajkait az enyémekre tapasztotta. Ebbe a csókunkba benne volt az elmúlt hetek minden perce. Teljesen elfeledkeztem mindenről, és mindenkiről, csak ketten voltunk végre. Azonban a szép pillanatot én szakítottam meg, ugyanis többen néztek minket, és úgy éreztem, ez igazából nem rájuk tartozik, meg nem szép dolog előttük ezt csinálnunk. 
Kézen fogva sétáltunk oda a többiekhez, akik már csak ránk vártak. 
- Hát te ki vagy? - hajolt le Dean, a megszeppent csöppséghez. 
- Fiúk, ő itt Hope. A húgom. - mutattam be nekik. - Ezentúl velünk fog élni, mi vagyunk a családja. 

Sziasztok! :) 
Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, na és persze a sok biztatást! És hát akkor itt az én meglepetésem, dobpergést kérek... meghoztam a hetedik fejezetet!!!! 
Na jó, vegyük komolyan... :D Remélem tetszeni fog nektek, igaz nem lett túl hosszú, de szerintem elég eseménydúsra sikerült. Továbbra is várom a komikat, visszajelzéseket! :) 
Jó olvasást, Drágák! <3 
Ölelés : Savanna K. 

06 - Öröm és bánat

Drága Lana! 

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor biztosan tudsz mindenről. Megtaláltad a fiúkat, a naplót, és rájöttél a legenda titkára. Annyira sajnálom, hogy így alakult, édesanyád téged próbált védeni, és jól tette, hogy így nevelt fel. Eleinte elleneztem az ötletet, de be kellett látnom, hogy így lesz a legjobb nektek. Szerettem volna ezeket személyesen elmondani neked, de soha nem tehettem meg. 

A három fiú biztosan mindent elmondott, segítettek rájönni, hogy ki is vagy valójában, és mi a feladatod. Tudom, hogy nehéz feldolgozni ennyi információt, de kérlek, ne félj! Erősebb vagy, mint hinnéd! Meg tudsz birkózni mindennel, ami az utadba kerül, és biztosra tudom, hogy ez is sikerülni fog. 

Eleinte azt hittem, hogy édesanyád lesz a kapocs, de mivel nem voltak látomásai, kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy az unokám lesz a megfelelő ember, és abban is biztos voltam, hogy anyád nehezen fogja viselni. És ki hitte volna, hogy igazam lesz? Nem akarta, hogy a lánya így éljen, ezért titkolózott. Úgy tervezte, hogy amint nagykorú leszel, mindent elmond, de képtelen volt rá. Félt, hogyan reagálnál, ha megtudnád a több éves titkot. 

Mivel anyád nem avatott be téged, félig meddig átlagos életet éltél, már ha nevezhetjük annak. Veled ellenben a három fiú, már kiskoruk óta fel voltak készülve mindenre, és várták, hogy felbukkanj, bár ezt biztosan tudtad. 

Lana, tudom, hogy még rengeteg kérdésed maradt, és nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted. Ismerlek, és tudom, hogy nem fogod feladni, amíg meg nem találsz, de arra kérlek, hogy ne keress. Nem árulhatok el semmit, de tanácsot adhatok. Keresd a naplókat! Hamarosan megjelenik a második látomásod, de nem lesz ilyen könnyű megtalálni. Kérlek, ne vesztegesd rám az idődet, tartsatok össze, és vigyázzatok egymásra. A fiúkban teljes mértékben megbízhatsz, ők mindenben segítenek majd neked. Hidd el, nem lesz semmi baj. Csak figyeljetek, nehogy kémek férkőzzenek be hozzátok. 

Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Az eltűnésem oka nem a te hibád, hanem az enyém. Ne okold magad, Kincsem. Édesanyád biztonságban van, ő tud vigyázni magára, miatta se aggódj. De nem szabad elmondanod neki, hogy eltűntem. Jobb lesz, ha nem tud róla. 

Remélem hamarosan találkozunk, és megválaszolhatom a kérdéseidet. Vigyázz magadra, és ne félj! 

Szeretlek. 

Nagyi,

A levéllel a kezemben ébredtem. Az este újra és újra átolvastam a sorokat, miközben patakokban folytak a könnyeim. A nagyi tudta, hogy el fog tűnni, ezért hagyta nekem a levelet. Szerette volna, ha elmondhat mindent, de nem tehette. Az egész annyira hihetetlen. Nem kaptam több választ, de legalább tudom, hogy a nagyi hisz bennem. Tényleg képes leszek végig csinálni? Elég erős vagyok? Nem, egyáltalán nem vagyok az. Soha nem voltam, de most meg kell próbálnom az lenni. 

Miután ismét átfutottam a sorokat, vissza tettem a borítékba a levelet, majd a szekrényemben elrejtettem. A konyhába készültem, amikor a telefonom megszólalt. Gyorsan elővettem a párnám alól, s nagyot sóhajtva emeltem a fülemhez. 

- Szia, Anya. - köszöntem kedvesen. 

- Jaj, Drágám. Olyan jó hallani a hangodat. - hangja mint mindig, most is tele volt vidámsággal. Mindig is irigyeltem ezt a tulajdonságát. A lehető legrosszabb helyzetben is vidám tudott maradni, vagy legalábbis annak mutatta magát. Bezzeg én... - Hogy vagy? Jól érzed magad a nagyival? Mesélje el mindent. 

- Igen, jól vagyok. Nagyon jó itt lenni, jobb mint emlékeztem. Ezért döntöttem úgy, hogy csak augusztus végén megyek haza, és nem júliusban. Remélem megérted. 

- Rendben van. - válaszolta egy nagy sóhajtás után. - Ott van valahol a nagyi? Nem veszi fel a telefonját, már többször próbáltam hívni. 

- Nincs. - vágtam rá, talán túl gyorsan is. - Vagyis...még alszik. Elromlott a telefonja, hiába mondtam neki, hogy vegyen egy újat, tudod milyen. Örült, hogy megszabadult a készüléktől. Egy darabig még nem tudod hívni, de ha akarod, átadhatok neki egy üzenetet. 

- Nem kell, Kicsim. - mondta. - Örülök, hogy jól érzed magad. Vannak már barátaid? Sikerült beilleszkedni? 

A szoba ajtó nyílására lettem figyelmes. Hirtelen elöntött a félelem, de amikor megláttam, hogy ki is a betolakodóm, azonnal elöntött a nyugalom, s a boldogság. Széles mosolyra húztam a számat, ám ő ezt nem viszonozta. Csak leült az ágyam szélére, és komoran nézett. 

- Anya...nem beszélhetnénk később? - kérdeztem. - Szereztem barátokat, és most jöttek. 

- Jól van. - szinte éreztem, ahogy elmosolyodik. - Vigyázz magadra, és mindenképp hívj. Szeretlek. 

- Én is. - feleltem, majd megvártam amíg bontja a vonalat. A telefont az ágyra dobtam, és kérdőn néztem, a még mindig engem vizslató Dean-re. Igazából pontosan tudtam, hogy miért jött, és miért viselkedik így. 

- Zack gondolom megmutatta a naplót. - szólaltam meg elsőként, mert úgy tűnt, esze ágában sincs beszélgetést kezdeményezni. - Nem mondasz semmit? Esetleg ha kiabálni akarsz, akkor csak tessék. Minden reakcióra felkészültem, szóval hajrá. 

- Nem fogok kiabálni. - mondta pár perc után. - És kioktatni sem akarlak. Úgy terveztem, hogy idejövök, és a fejedhez vágom, hogy milyen veszélybe is kerülhettél volna, de rájöttem, hogy nincs értelme. Mit mondjak? Egyszerre vagyok mérges, és büszke rád. 

- Tehát nem hitted, hogy megtalálom. - néztem a szemébe csalódottan. 

- Nem erről van szó. - állt fel, és elém lépett. - Alig pár napja tudsz a képességedről, és máris a kezünkben tarthatjuk az első naplót. Tényleg büszke vagyok rád, Lana. 

- És azért vagy mérges, mert a tiltakozásod ellenére is odamentem, vagy mert nélküled mentem? - vontam fel a szemöldököm, mire ő elmosolyodott. 

- Talán... - fogta meg a kezem. - Mind a kettő. Amikor Zack elmondta, hogy veled ment, nagyon mérges lettem. Azt akartam, hogy én legyek ott veled, és védjelek meg. 

- Elsőnek téged kértelek meg, ezt ne felejtsd el. - emlékeztettem. - Egyébként meg semmi olyan nem volt, amitől meg kellett volna védeni. Nem maradtál le semmiről. 

- Ennek örülök. - nevetett fel kicsit. - Zack nagyon letört volt, amikor visszaért. Beszéltem vele, és mindent elmondott. Ugye ez nem igaz? 

- De. - közöltem nemes egyszerűséggel. - Minden egyes szó igaz, Dean. És ha most megint a távolságtartásoddal jössz, akkor kiugrok az ablakon. Biztosan tudom, hogy kit szeretek, és az nem Zack. Nem érdekel, hogy az őseim kit szántak nekem, én nem hiszek ebben. 

Válasz helyett mélyen a szemembe nézett, majd némi gondolkodás után megcsókolt. Teljesen elvesztettem az eszem, úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk a Földön, és semmi nem számít. Percekig faltuk egymást a szoba közepén, de a tökéletes pillanatnak vége szakadt, amikor meghallottuk a csengőt. Én nem foglalkoztam vele, de Dean nevetve szakította meg a csók csatánkat, és egy puszit nyomott homlokomra.
Morogva mentem le a bejárathoz, majd tártam ki az ajtót. Szembe találtam magam, egy körülbelül velem egyidős, szőke hajú, csinos lánnyal. Mérges tekintetéből ítélve, nem barátkozni jött.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem udvariasan. 
- Szóval tényleg itt laksz. - került ki engem, s mint, aki otthon van, besétált a házba. 
- Igen, itt. - csuktam be az ajtót, és utána indultam. - Megtudhatom, hogy ki vagy? Vagy, hogy miért jöttél? 
- Tudod, nem kell játszanod az ártatlan kis lányt. Előttem ne. - nézett rám fenyegetően. - Az egész  város rólad beszél, és hogy össze feküdtél a legjobb pasival, aki az én barátom. 
Miről beszélt? Fogalmam sem volt, hogy honnan hallotta, és hogy egyáltalán kiről beszél. Senkivel nem feküdtem össze. 
- Most kiről van pontosan szó? 
- Zackhary Russel. - mondta. - Ő a leghelyesebb, legcukibb, imádni való fiú, akivel valaha találkoztam. És érdekes módon, pont tegnap szakított velem, aminek az oka egyedül te vagy. Zack nem mondta, hogy miért dobott, ezért kémkedtem egy kicsit. Mindenki azt mondta, hogy egy ismeretlen lánnyal látták, és hogy biztosan ezért szakított. 
- Én nem tudom, hogy miről beszélsz. - nevettem fel kínosan. - Hidd el, biztosan meg van az oka, hogy miért szakított veled, de az nem én vagyok. Mi csak barátok vagyunk, akik sok időt töltenek egymással. 
- Persze, mindenki ezt mondaná. - kiabált rám hangosan, amit szerintem még anya is hallott otthon. - Azt hiszed, hogy idejöttél, és minden pasit megszerezhetsz magadnak? Hát nagyon tévedsz. Itt én vagyok a főnök, és nem hagyom, hogy átvedd a helyem. Ha még egyszer meglátlak Zack közelében, teszek róla, hogy szörnyű életed legyen. 
- Először is, ne kiabálj. - szóltam rá higgadtan. - Másodszor pedig, most szépen szeded a lábad, és eltűnsz innen. Nem tudom, hogy kinek képzeled magad, és nem is érdekel, nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Ha tényleg szeretett volna Zack, akkor nem dobott volna ki. Erről nem én tehetek, hanem te magad. Úgyhogy húzzál innen, és ne fenyegess!
Arcára döbbenet ült ki. Pislogott párat, majd fújtatva eltipegett mellettem. Hangosan becsapta maga után az ajtót, ezzel is érzékeltette, hogy mennyire mérges. 
- Ez meg ki volt? - lépett mellém Dean. 
- Állítólag Zack barátnője. - vontam meg a vállam, és a konyhába sétáltam. Egyáltalán nem voltam mérges. Tudom, hogy nem igaz a pletyka, ezért nem is foglalkoztam vele. - És azt állítja, hogy lefeküdtem vele. Meg hogy miattam dobta ki. 
- Ez nem tudom, hogy mennyire igaz, nekem Zack mindig azt mondta, hogy nem szereti a csajt. - mondta, amikor már a konyha pulton ült, és nézte, ahogy elkészítem a reggeli kakaómat. Igazából kicsit zavarban voltam, mert még mindig a pizsamának szánt trikó, és rövid nadrág volt csak rajtam. Láttam, ahogy többször végig mért, de igyekeztem nem foglalkozni vele, és persze az érzéstől, amit ő vált ki belőlem. 
- Kizárt, hogy miattam dobta. - álltam elé, és a kakaómat kavargattam, mert túlságosan meleg volt. - Egyébként meg nem érdekel. Nem szeretnék ezzel foglalkozni. 
Halványan elmosolyodott, majd kivette a kezemből a bögrét, és a pultra rakta. Derekamra helyezte kezét, és óvatosan oda húzott magához. Lábai közé fúrtam magam, ami által nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ajkamra adott egy csókot, majd el akart húzódni, de én mohón vissza rántottam, és tovább csókoltam. Mosolygott ezen a cselekedetemen, de nem távolodott el. 
Percek múlva arra eszméltem fel, hogy Dean keze a pólóm alá vándorolt. Biztos voltam benne, hogy mit érzek, de azért ez túl gyors lenne. Megszakítottam a heves csókot, majd egy utolsó rövid puszival ajándékoztam meg. Megfogtam a bögrémet, és a nappaliba mentem. Levágódtam a kanapéra, s a tévét kezdtem nyomkodni. 
- Szépen ott hagytál. - ült le mellém. - Pedig kérdezni akartam valamit. 
- Mit? - csillant fel a szemem. 
- Pontosabban nem kérdezni, hanem meghívni valahova. - simított végig arcomon, mire engem kirázott a hideg. Elképesztő mit vált ki belőlem, akár egy érintésével is. - Ma este tartják a városban a szokásos, nyár eleji bált. Ez amolyan régi szokás, így tisztelegnek a nyár előtt. Arra gondoltam, hogy mivel engem meghívtak, eljöhetnél velem. 
Megmosolyogtatott a gondolat, ahogy elképzeltem magunkat. Mi. Ketten. Együtt. Nem is telhetne jobban az estém. Ahogy belegondoltam, nem tudtam nem mosolyogni. Elképesztően boldog voltam, amiért meghívott, és végre nem kell tartanunk a távolságot. 
- Persze, hogy elmegyek. - ugrottam a nyakába boldogan, és szorosan öleltem. - Köszönöm, hogy elhívtál. Nekem ez nagyon sokat jelent. 
- Tudod, még mindig tartok kicsit Zack-től, de rájöttem, hogy nem veszíthetlek el. Ha feladom, akkor lehet, hogy többet már nem lesz esélyem. 
Szerencsémre nem látta az arcomat, és a reakciómat. Ha lehetséges, akkor még jobban mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy ezt a napot semmi, és senki nem ronthatja el. Annyira boldog voltam, mint még soha. Úgy éreztem, szárnyalok, és semmi nem állhat az utamba. Az utunkba. 

Pár órával később, búcsút vettünk egymástól, de csak rövid ideig. Megbeszéltük, hogy hétre értem jön, és együtt megyünk a bálba. Már a gondolattól, hogy együtt fogunk mutatkozni görcsölt a hasam. Még soha nem voltam semmi nagyobb rendezvényen, ezért ötletem sem volt, hogy hogyan kellene felöltözni. A laptopomon nézegettem pár képet, hátha kitalálok valamit, de rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi olyan ruhám, mint a sztároknak. Harmadszorra túrtam át a szekrényemet, de nem találtam az alkalomhoz illő ruhát. 
Hogy kicsit lenyugodjak, elkészítettem a sminkem, és varázsoltam egy egyszerű frizurát magamnak. Kezdtem kétségbe esni, ugyanis fél órám maradt elkészülni. Úgy döntöttem, megpróbálom a nagyi szekrényét is, hátha szerencsével járok, és jó lesz rám valamelyik csinosabb ruhája. 
Ahogy kutakodtam a tömérdek ruhadarab között, kezembe akadt egy fehér doboz, ami a szekrény alján volt elrejtve. Semmilyen címkét nem láttam rajta, ezért levettem a tetejét. Amikor megláttam a benne levő ruhát, az állam a padlót súrolta.

 Kivettem a dobozból, a tükör elé mentem, és magam elé tartottam. A darab piros színben pompázott, ami miatt elvesztette az egyszerű jelzőt. A mellemnél egy nagy masni díszítette a ruhát, s ez nagyon feldobta. Mindösszesen a combom közepéig ért, és ez egy kicsit zavart, mert túlságosan is sokat mutatott a lábamból, de mivel jelenleg ez az egyetlen ruha, amit fel tudok venni, ki kell benne bírnom az estét. 
Gyorsan magamra vettem, majd elő kerestem a szekrényemből az egyetlen fekete tűsarkú cipőmet, amit pont az ilyen alkalmakra hoztam magammal. Fogalmam sem volt, hogy a nagyi miért tartotta a szekrényében ezt a ruhát, de nagyon hálás voltam neki. Reméltem, nem fogja bánni, hogy felvettem. 
Immár teljesen készen álltam a tükör elé, és méregettem a tükörképemet. Soha nem tartottam magam csinosnak, de még szépnek se. Viszont kimondottan tetszett ez az összeállítás, meg voltam elégedve magammal. Dean előtt még nem volt egyetlen barátom sem, ezért borzasztóan ideges voltam, hogy tetszeni fog-e neki az öltözékem. 

- Gyönyörű vagy. - súgta a fülembe partnerem, már vagy huszadjára. Kezét a derekamon pihentette, s úgy vezetett az asztalunkhoz, ami nekünk volt kijelölve. Elfoglaltuk a helyünket, és már kezdődött is a vacsora. 
Amióta megérkeztünk, elég sok inden történt. Dean pontban hétkor értem jött, és amint végeztünk a kisebb vitánkkal a ruhámról, már indultunk is a város házára, ahol a bált tartották. Amint megérkeztünk, kedves emberek fogadtak minket, akiket én nem ismertem, de Dean illedelmesen bemutatott nekik. Ezt követően kettesben sétáltunk egyet a kertben, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat. Utána visszamentünk a terembe, ahol Zack fogadott minket. Mind a hárman kínosan éreztük magunkat, ezt lehetett érezni a beszélgetésben. 
A fenséges előételt, a fő étel követte. Ahogy körbenéztem a hatalmas teremben, mindenhol falatozó embereket láttam. A helység feltérképezésében, a mellettem ülő Dean keze szakított félbe, amit a fedetlen combomra helyezett. A hirtelen érintéstől kicsit felugrottam, amit Zack tökéletesen észrevett. 
- Fejezd be! - szóltam oda halkan Dean-nek, s próbáltam határozott lenni. 
- Miért? - kérdezte pimaszul, s cirógatni kezdte a combomat, amit remélhetőleg senki nem látott meg. Egyre jobban mocorogtam, ami már kezdett feltűnni az asztal körül ülőknek is. - Nem bírsz magaddal, Montgomery?
- Elnézést. - álltam fel, majd ügyelve, nehogy elessek a cipőmben, a mosdó felkeresésére indultam. Szerencsémre a kígyózó sor segítségemre volt, azonnal tudtam, hogy jó helyen járok. Türelmesen beálltam a sorba, és vártam, hogy végre elvégezhessem a dolgom. 
- Lana? - szólított meg egy ismeretlen férfi. Csak bólintottam egyet, mire ő erőszakosan megfogta a karomat, s közelebb hajolt hozzám. - Elmondom, hogy mi lesz a játékszabály. 
- Miről beszél? - léptem egyet hátra ijedten, s tekintetemmel Dean-t kerestem. 
- Nyugalom, nem lesz semmi bajod. - átkarolta a vállam féloldalasan, majd közelebb jött. - Most kijössz velem az udvarra, minden féle sikítás, vagy jelenet rendezés nélkül. Te jársz jobban szívem, egyetlen hangot meghallok, és szétlövöm a szép kis fejed. Megértetted? 
Teljesen kétségbe estem, ezért csak egy aprót biccentettem. Hiába néztem körbe, senki nem vette észre az aggodalmamat. 
Próbáltam húzni az időt, de a támadóm elég türelmetlen volt. Udvariasan maga elé engedett, majd meglökött,hogy induljak el. Bizonytalanul lépkedtem a hátsó kijárat felé, pont oda, ahol ezelőtt Dean-nel kettesben sétáltunk. 
Amint kiértem, megragadta a karom, és húzni kezdett a kijárat felé, azonban én megtorpantam. 
- Mit akar tőlem? - kérdeztem hisztérikusan. 
- Én ugyan semmit. - vont vállat, s ebből rájöttem, hogy kihez van dolgom. A főnök csicskája, minden bizonnyal. 
- Ha a főnök elé akar vinni, akkor csak tessék. Nem fogok semmiben segíteni neki, erre mérget vehet. 
- Nem tudod, hogy  miket beszélsz kis lány. - nevetett fel. - Javaslom, hogy ne ellenkezz, különben nagyon megbánod. 
- Maga csak egy csicska. - köptem felé a szavakat. - Csak egy a sok közül. Így akar bizonyítani a főnöknek? Hogy elrabol egy lányt? Mondhatom, nagyon bátor, és erős. Erre bárki képes, ettől nem lesz felsőbb rangú, ugyan az marad, aki eddig volt. 
- Hallgass! - üvöltött rám, majd egy hatalmas pofonnal ajándékozott meg. A sajgó területhez nyúltam, s könnyes szemmel néztem a férfire, aki mérgesen fújtatott előttem. 
- Megüt egy nőt? Igazi férfi, mondhatom. - mondtam ki az utolsó mondatot, mire újabb pofont kaptam. Nem tudom, miért húztam fel ennyire, ezzel én jártam rosszabbul. Talán annyira megijedtem, hogy azt hittem, át tudom állítani, a jó oldalra. 
- Túl nagy a szád. - ragadta meg a karomat, s vonszolni kezdett maga után. - Én figyelmeztettelek. 
Próbáltam ütni, de mintha meg sem érezte volna. Egy jól sikerült rúgástól elengedte a kezem, mire én futni kezdtem az ellenkező irányba. Vagyis amennyire futni lehet egy tűsarkúban. 
Szerencsétlenségemre megbotlottam, és fájdalmasan értem a földre. Sajgó térddel indultam tovább, ezúttal lassabban. 
- Ribanc. - morogta nem túl messziről a támadóm, majd éles fájdalom hasított a lábamba. Ahogy a fájó pontra néztem, azonnal elfogott a síró görcs. Egy kés állt ki a vádlimból, amit a támadóm hajított bele. Immár zokogva küzdöttem, de a férfi gyorsabb, s erősebb volt. Még próbáltam rugdosni a másik lábammal, de hiába. Egy kendőt tartott az arcomba, amitől percek múlva teljesen elvesztettem az eszméletem. Utolsó gondolatom Dean volt. Bármi is fog történni velem ezután, tudni kell, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé. 

Halihó! :) Sajnálom a sok késést, kérlek értsétek meg...most indult suli, rengeted dolog van, amit el kell intézni, és nem jut időm gépezni. 
De most sikerült befejeznem a fejezet végét, remélem tetszeni fog mindenkinek! :) Köszönöm a sok támogatást, nagyon jól esik. :) 
Jó olvasást kívánok, drágák! <3
Ölelés : Savanna K.