05 - Sikeres küldetés

Üdv mindenkinek! Meg is hoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog :) Nagyon- nagyon szépen köszönöm a kommenteket, és az oldalmegjelenítéseket, fantasztikusak vagyok!!!! 
Nem is húzom tovább az időt, jöjjön az ötödik fejezet! :) Jó olvasást nektek! <3 
Ölelés : K Savanna <3 

Lana Montgomery
Az elmúlt két nap szinte szuper gyorsasággal telt. Észre sem vettem, és a Nap helyét, a Hold váltotta át. Edzéseket-edzések követtek, ki sem látszódtunk a gyakorlásból. A karomon, és a lábamon annyi lila folt keletkezett, hogy egy évbe telne, mire megszámolnám. De egyáltalán nem bántam, legalább volt valami, ami elterelte a figyelmemet, a gondolataim elől. Napi kétszer négy óra, azt bárhogy számoljuk, nem kevés idő. És én lelkiismeretesen végigcsináltam minden feladatot, próbáltam a legjobbat nyújtani, és szerintem sikerült is. Magamat is megleptem a teljesítményemmel, nem gondoltam volna, hogy tudok ennyire harcias is lenni. 

A mai napra úgymond szabadságot kaptam, aminek örülnöm kellene, de nem tudok. Így vissza fognak térni a gondolataim, amiket sehogy sem tudok kizárni, csak az edzéssel. Úgy döntöttem, hogy ne üljek otthon, elmegyek bevásárolni,és összedobok valami finom ebédet. Úgy is régen ettem már rendesen. 

Miután felébredtem, elvégeztem a reggeli teendőimet, magamra vettem a kiválasztott ruhákat, majd a boltba indultam. A nagyi kocsija kint állt a garázsban, és mivel szakadt az eső, semmi kedven nem volt elázni. Úgy véltem, a nagyi nem bánná, ha kölcsön veszem a járművet egy rövid időre. Amint megtaláltam a kocsi kulcsát, beültem, és indítottam a motort. 

A sorok között haladtam, amikor szörnyű fejfájás jött rám. Először azt hittem, hogy csak az időjárás miatt, de amikor szédülni kezdtem, rájöttem, hogy valami baj van. Nem akartam gyengének tűnni, és sajnáltatni magam az emberek előtt, ezért tovább mentem, közben egyre erősebben kapaszkodtam a kosárba, amit magam előtt toltam. Amint megvettem a fontosabb élelmiszereket, a pénztárhoz indultam, de hirtelen úgy éreztem, hogy ha nem állok meg, akkor azonnal összesek. Nagyokat lélegezve, és erősen kapaszkodva álltam a bolt közepén. Most már nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nagyon megijedtem. Azonban pár perc múlva jobban éreztem magam, mintha enyhült volna a fájdalom, ezért újra elindultam. 

Kifizettem a termékeket, s a kocsi felé indultam, de újból rám tört a kínzó fájdalom, ezúttal erősebben. Összeszűkített szemmel közeledtem a kocsi felé, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és összeestem a földön. A táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal halk puffanással esett mellém. Nagyon gyengének éreztem magam, alig tudtam megmozdulni. A fenekem sajgott a kemény betontól, éppúgy, mint a karom, amire ráestem. Próbálkoztam kinyitni a szemem, és küzdeni a fájdalom ellen, de túl erős volt, nem bírtam tovább. 

Újra a nagyi kertjében találtam magam. Pislogtam párat, mire rendbe jött a látásom, majd felálltam a földről, és körbenéztem. Egyedül voltam, ezúttal sem anya, sem a nagyi nem tartózkodott kint. Mi történt? Lábaimat a ház bejárata felé kezdtem szedni, hátha ott találok valakit. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért könnyedén ment a bejutás. Halkan lépkedtem a nappaliban, majd átmentem a konyhába, de ott sem leltem rá senkire. Végül a folyosóra tévedtem, ahonnan három szoba nyílt, ajtajuk mindnek nyitva állt. Bekukucskáltam az elsőn, a másodikon de senki. A harmadikból már halk susogást fedeztem fel, ezért óvatosan néztem be. 

A nagyit láttam meg először, aki nekem háttal állt, kezében tartott valamit. Vele szemben anya volt, és úgy tűnt, veszekednek valamin. Féltem, hogy meglátnak,ezért nem mertem beljebb menni, csak az ajtó mögül hallgatóztam, de nem tudtam kivenni, hogy miről beszélnek. Az egyik pillanatban abba maradt a pusmogás, majd a nagyi az ajtó felé indult, mögött szorosan anya. Gyorsan átszaladtam a másik szobába, és onnan néztem, hogy hova mennek. A nagyi kezében egy öreg könyv volt, amit a mellkasához szorított, és a folyosó végéhez ment. Megállt a falnál, eltolta az előtte levő festményt, ami mögött egy kar volt. Amint azt meghúzta, a fal mozogni kezdett, s pillanatok alatt megnyílt előtte egy alagút. Csodálkozva néztem őket amint bemennek, majd az ajtó szép lassan bezárul mögöttük. Ez meg mi volt? Soha nem említettek ilyet. Egyáltalán lehetséges ez? Percekig csak magam elé meredve bámultam a falat, de semmi nem történt. Vártam,hogy kijöjjenek, azonban ez nem következett be. 

- Lana. - szólítgatott valaki. - Nyisd ki a szemed. Hangja ismerős volt, bárhol felismertem volna.

Tettem amit kért, óvatosan felnyitottam a szemhéjaimat. Először a fényt kellett megszoknom, majd miután sikerült, az ágyam szélén ülő Dean-re tévedt a tekintetem. Ott ült, és már a puszta jelenlétével boldoggá tett. 

- Mit csinálsz itt? - ültem fel erőtlenül. - Ha azért jöttél, hogy megint rólunk oktass ki, akkor köszi, nem kérek belőle. 

- Fejezd ezt be. - szólt rám gyengéden. - Nagyon megijesztettél.  Azt sem tudtam hol vagy, és amikor az a pasi felhívott, mindent eldobtam, és rohantam hozzád. 

- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki büszkén, tudomást sem véve az előző mondatokról. Bevallom, nagyon jól estek a szavai, de jelen pillanatban nem akarok ezzel foglalkozni. Most van nagyobb problémánk is. 

- Az még várhat. - mondta. - Most az a fontos, hogy felépülj. 

- Semmi bajom nincs. - tiltakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. - Még ma beszélnünk kell a fiúkkal. 

- Emiatt ne aggódj, időben fognak tudni róla. 

- Köszönöm, hogy itt vagy. - fogtam meg a kezét. Azt vártam, hogy elhúzza, de helyett csak rám

mosolygott, és egy puszit nyomott kézfejemre. 

- Nem vagy éhes? - kérdezte kedvesen, mire nekem felcsillant a szemem. - Gyere, keresünk valamit. 

Mint egy öt éves, szó szerint kipattantam az ágyból, és ugrálva mentem le a konyhába. Ő csak nevetve jött mögöttem, és jót szórakozott rajtam. A helységbe érve tudatosult bennem, hogy semmi étel nincs itthon, ezért voltam bevásárolni. Az asztalon megláttam az újonnal vásárolt termékeket, és hálásan pillantottam Dean-re. 

- Hazahoztam a kocsit, és behoztam a cuccokat. - vonta meg a vállát. 

- Köszi. - mosolyogtam rá, majd az asztalhoz mentem. - Mit csináljunk?  

- Egyedül a gofrit tudom elkészíteni, szóval nem hiszem, hogy a segítségedre lehetek a főzésben. 

- Nagyszerű. - csaptam össze a kezem. - Te elkészíted desszertnek a gofrit, és pedig összedobok valami fő ételt. 

Amíg én kitaláltam, hogy mit főzzek, Dean szorgosan kezdte el kikeverni a gofri tésztát. Örültem, hogy itt van velem, és találtunk egy közös programot, még ha tartjuk a távolságot is. Legalább együtt töltünk egy kis időt. Ő az, aki miatt egyből jókedvem lesz, de a legtöbb fejfájást is okozza. A mi helyzetünk nem egyszerű, de próbálunk megbirkózni vele. 
Amíg vártam, hogy felforrjon a víz, a konyhapultnak dőlve néztem Őt. Annyira tökéletes. Minden mozdulatát követtem, le sem bírtam enni róla a szemem. Egy idő után megunta, hogy csorgatom a nyálam, ezért odajött hozzám, s én annyira lefagytam, hogy észre sem vettem, hogy összemaszatolta az orromat a gofri tésztával. Próbáltam mérgesen nézni rá, de nem sikerült. Helyette, mind a ketten nevettünk. Eltereltem a figyelmét, s egy óvatlan pillanatban belemártottam az ujjam a tésztába, majd az arcára kentem. Nevetve kezdtem el szaladni a konyhában, ám neki sem kellett több, utánam eredt, s szinte egyből el is kapott. Derekamnál fogva közelebb rántott magához, arcán győztes vigyor jelent meg. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini...és az is vagyok. 
- Én nyertem. - suttogta, de így is tökéletesen hallottam. 
- Most nem érdekel a távolság tartás? - néztem a szemébe, s arra céloztam, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz. 
- De. Nagyon is. - válaszolta, majd egy rövid puszit nyomott szám sarkába, s visszament a pulthoz. Én pedig álltam ott, mint akit faképnél hagytak. 
Felsóhajtottam, majd én is visszamentem a főztömhöz. Bő egy óra múlva mind a ketten elkészültünk, ezért megterítettem, s tálaltam az ebédet. Csendben ettünk, néha találkozott a tekintetünk, de komolyabb beszélgetést nem folytattunk. 

Az ebéd elfogyasztása után következett a desszert. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit hozott össze, s mikor elém rakta a finomságokat, leesett az állam. Elég jól nézett ki, és az íze fantasztikus volt. 
- Meg kell mondanom, elég ügyes gofri sütő vagy. - dicsértem meg mókásan. 
- Tudom, sokan mondták már. - dőlt hátra elégedetten a székében. 
- És még szerény is. - tettem hozzá, mire ő csak rám kacsintott. 
A kaja után szomorú búcsút vettünk egymástól, legalábbis én szomorkodtam. Egy gyors ölelés, és már el is ment. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót, és mentem vissza a konyhába,  hogy rendet tegyek kicsit. Elmosogattam a tányérokat és az evőeszközöket, elpakoltam, majd felmentem a szobámba. Azonban nagy meglepetés fogadott, amikor beléptem. 
- Te jó ég! - kiáltottam fel, annyira megijedtem. - Zack, mit csinálsz itt? És hogyan jöttél be? 
- Felmásztam. - válaszolta egyszerűen, majd felém kezdett közeledni. Kezei közé fogta arcomat, és csak nézett rám. - Hallottam mi történt, ugye jól vagy? 
- Persze. - vágtam rá amolyan rutinosan. - És...miért jöttél? 
- Még nem tisztáztuk a csókot. - lépett kicsit hátra, de még így is nagyon közel volt. - Észrevettem, hogy kerülsz, és ennek nem örülök. Tudom, hogy hirtelen történt, de elragadott a pillanat. 
- Én nem kerültelek. - mosolyogtam rá kedvesen, s próbáltam az igazat mondani. Vajon az igazat mondtam, és tényleg nem kerültem? Ezt még magam sem tudom. 
- Pedig nekem úgy tűnt. - nevetett fel kínosan. 
- Sajnálom, ha így érzed. 
- Figyelj... - fogta meg kezemet, mire felvont szemöldökkel néztem rá. - Te egy nagyon különleges lány vagy. És éppen ezért szerettem beléd, olyan hamar. Megmagyarázhatatlan érzés, de ha veled vagyok, akkor úgy érzem, mintha repülnék. Szeretnélek megvédeni, melletted lenni, amikor csak szükséged van rám. 
Nagyokat pislogva néztem a fiút, aki éppen szerelmet vallott nekem. Próbáltam megszólalni, de egy értelmes mondatot sem tudtam összerakni. Megmelengették a szívemet a szavai, és boldog voltam, amiért különlegesnek tart, holott semmivel nem vagyok több, mint más lányok. Szerettem volna azt mondani, hogy én is hasonlóképpen érzek, de nem tudtam volna a szemébe hazudni. Én nem tudom őt úgy viszont szeretni, ahogy szeretné. Ha ránézek, egy nagyon jó barátot látok, akit szinte már a családomnak mondhatok. A barátságnál nem érzek többet iránta, és ezt neki is tudnia kell. Nem akarom megbántani, de hazudni sem szeretnék. 
- Sajnálom, Zack. - hajtottam le a fejem. - Te egy nagyon rendes fiú vagy, olyan, aki minden lány álma. Szeretnék a karjaidba borulni, és azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de képtelen vagyok rá. Te lettél az első legjobb barátom, az első igazi, akiben megbízok. Én csak barátként tekintek rád. Annyira sajnálom. 
- Ne. Ne sajnáld. - túrt bele barna hajába. - Teljesen megértelek, és tudom, hogy nem engem szeretsz. Látom, ahogy Rá nézel, és mennyire megváltozol, ha a közeledben van. Szeretném, ha egyszer rám néznél így. De tudod...várni fogok rád. És ígérem, hogy mindig itt leszek neked, mint barát. 
- Köszönöm. - öleltem meg. Hallottam, ahogy kifújja a levegőt, majd megéreztem kezét a hátamon. Örültem, amiért meg tudtuk beszélni. Féltem, hogy ha megtudja az igazat, akkor talán véget ér a barátságunk. De ígéretet tett, hogy mindig mellettem lesz, és ezzel tett a legboldogabbá. 
- Na és, mit terveztél ma? - kérdezte, miután elengedtük egymást, és a nappaliba mentünk. Ő otthonosan leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, míg én megálltam előtte. 
- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki egyszerűen, mire ő köpni-nyelni nem tudott. Gondoltam, nem erre számított. - És szeretném, ha velem jönnél megkeresni. 
- Persze. - egyezett bele, de még mindig sokk hatása alatt volt. - Szóljunk a többieknek, és akkor...
- Ne. - vágtam közbe. - Menjünk csak ketten. Nem lesz semmi gond, tudom hol van. 
- Valamit elhallgatsz. - vizslatott barna íriszeivel. - Miről van szó?
- Dean még várni akar, de én nem tudok. Szeretném minél előbb a kezemben tartani, és megtudni az igazságot. De megértem, ha nem akarsz nélkülük nekivágni. Viszont akkor egyedül fogok menni, és sehogy sem tudsz lebeszélni róla. 
- Oké, oké. - állt fel, s egyből tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem. - Nem mész te oda egyedül, mert veled megyek. De hova is megyünk pontosan? 
- A nagyim régi házába. Te mondta az első találkozásunknál, hogy leégett. 
- Igen. - gondolkodott el. - Ezért is veszélyes odamenni. Nem tudjuk, hogy milyen állapotban van a ház, bármikor a fejünkre szakadhat. 
- Ezért megyünk oda, és először megnézzük. - vázoltam fel a tervet. - Na indulás. 
A kocsiban átbeszéltük a tervet, minden részletet kidolgoztunk, mintha valami háborúra készülnénk. Zack párszor elbizonytalanodott, olyankor szúrós tekintettel néztem rá, és határozottan érvelni kezdtem, hogy a fiúk büszkék lesznek ránk. Láttam rajta, hogy szorosan markolta a kormányt, le sem tagadhatta volna, hogy mennyire ideges. Én tudtam, hogy semmi baj nem történhet, egyedül én tudom a könyv rejtekhelyét, nem állhat föl semmi probléma. 

- Biztos itt van? - kérdezte, amikor a ház előtt álltunk. Valóban látszott rajta, hogy valamikor tűz volt itt, de nem volt veszélyes a helyzet. Úgy látszott kívülről, hogy csak a ház egyik fele égett le, a másik sértetlen maradt. 
- Egész biztos. - válaszoltam, miután alaposan megnéztem a házat. - Menjünk be. 
- Nincs esetleg egy hátsó bejárat? Látszik, hogy a ház eleje romokban áll, de a hátulja még viszonylag rendben van. Talán ha ott mennénk be, akkor nem kell majd gipszben feküdnünk. 
- A nagyi szobájában van egy ablak, ami elég közel van a földhöz. - jutott eszembe. - Ott megpróbálhatjuk. 
Mind a ketten elindultunk a hátsó kertbe, ahol megbizonyosodtunk róla, hogy igazunk volt. A ház itt, teljesen épségben volt, mintha semmi sem történt volna. 
- Különös. - mondtam, miközben felléptem a teraszra. - Itt még laki is lehetne. 
- Olyan, mintha szándékosan égették volna le az elejét. - gondolkozott el, s követett. - Itt is be tudunk menni, úgy látom.
A terasz ajtó tárva nyitva volt, mintha csak vártak volna valakit. Óvatosan közelítettem meg, majd belöktem, s elhúztam a függönyt. Ahogy körbenéztem a nappalin, eszembe jutott, amikor itt nyaraltam. A sok emlék hirtelen rám zúdult, amitől könnybe lábadt a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy újra sírjak. Erősnek kell maradnom, legalábbis kívülről. 
- Most merre? - lépett mellém Zack. 
- Erre. - elindultam a folyosó felé, nyomomban a fiúval. A folyosón már jobban meglátszott a tűz nyoma, de még járható volt. Megálltam a fal előtt, eltoltam a képet, s megpillantottam a titkos kart. Hátrapillantottam Zack-re, aki csak csodálkozva nézte a kis szerkezetet. Én is éppen így nézhettem ki, amikor először megláttam. Mosolyogva néztem, majd visszafordultam, és meghúztam a kart, éppúgy, mint a nagyi. Pár másodperccel később elénk tárult az alagút. Pont, mint az álmomban. 
- Itt van bent. - indultam el, de megfogta a kezemet, s előrement. Mosolyogva követtem, miközben tapogatóztam, ugyanis korom sötét volt bent. Semmit nem láttam, de nem féltem. És nem csak azért, mert Zack szorosan fogta a kezemet. 
- Várj itt, keresek egy lámpát. - suttogta, majd elengedte a kezem. Percekig csak álltam ott, már kezdtem megijedni, majd hirtelen fény borította be a kis helységet. Tényleg kicsi volt, maximum tíz ember fért volna el bent. A sarokban egy öreg könyvespolc állt, rajta különböző poros könyvek sorakoztak. Mellette állt a lámpa, s amellett az íróasztal. 
- Ott van. - mutattam az íróasztalra, majd gyorsan odasiettem. Valóban ott feküdt egy régi könyv, mellette egy fehér boríték volt hagyva. 
- Fogd, és menjünk. - siettetett Zack.
- Nem nézünk körül? Talán valami a segítségünkre lehet. 
- Csak a könyv kell, semmi más. - válaszolta komoran. Kezem közé vettem a könyvet, és a borítékot, majd leoltottam a lámpát, s a fiú után indultam. 
- Haza vigyelek? - fordult felé, amikor már úton voltunk. 
- Igen. - mosolyogtam rá kedvesen. - Ezt pedig oda adom. Ti többet értetek belőle, mint én, jobb, ha nálatok lesz. 
Letettem a könyvet a műszerfalra, de a borítékot továbbra is magamnál tartottam. Olyan érzésem volt, mintha ezt a levelet nekem szánták volna. Elvégre az én családom  rejtette el a könyvet. 
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondtam miután megérkeztünk a nagyi házához, majd egy puszit nyomtam arcára. - Holnap beszélünk. 
Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg elhajt, majd bementem a lakásba. A csendesség továbbra is megmaradt bent, ami elég lehangoló volt. Amint bezártam magam után az ajtót, felszaladtam a szobámba, és az ágyba vetettem magam. Úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy futóversenyt. Teljesen ki voltam merülve, pedig ma nem csináltam megterhelő dolgokat. Azonban holnap korán reggel kezdődik az edzés. 
Hirtelen eszembe jutott a boríték, ezért gyorsan a kezembe vettem, és felbontottam. Szó szerint faltam a sorokat, nem tudtam abbahagyni. A végén azt vettem észre, hogy arcomon folynak le a könnyek, és ezzel elmaszatolják a mondatokat. 

04 - Első nyom

Üdv! Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem...annyira boldog vagyok, hogy szóhoz sem jutok. Nagyon- nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, a feliratkozókat, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Csodálatosak vagyok. Olyan jó érzéssel tölt el, amikor egy kommentelő azt írja, hogy tetszik neki a történet, megéri elolvasni. Nem gondoltam volna, hogy ennyien írtok, és borzasztóan megörültem, amikor láttam a megjelenítések számát is. Köszönöm. <3
Most pedig, itt a várva-várt új rész. Őszintén szólva, nekem annyira nem tetszik, szerintem kicsit összecsaptam, de ezt majd ti döntitek el. :) Remélem azért tetszeni fog, és folytatódik majd a kommentelés. :) 
Még egyszer köszönöm szépen a támogatást, és a türelmeteket. Ti vagytok a legjobbak :) 
Hatalmas ölelés : K Savanna <3 
U. i. : Sajnálom, hogy ennyire össze-vissza érkeznek a részek, próbálom összeszedni magam, de nem ígérek semmit. A következő fejezetről még semmit nem tudok mondani...megértéseteket ismét köszönöm. <3 

A Nap ragyogóan sütött. Egy felhő sem látszott, tiszta volt az ég. A szél épphogy csak fújt, a madarak vidáman ugráltak ágról-ágra. Anya a teraszon ült a hintán, egy könyv társaságában, s látszólag nagyon belemerült a sorokba. Néha, amikor egy érdekes részhez ért, összeráncolta homlokát, amit a nagyi ki nem állhatott. 

Anya mellett ült a nagyi, aki éppen a telefonját nyomkodta értetlenül. Soha nem érett az elektronikai dolgokhoz, kifejezetten gyűlölte a mobilját. 

- Lana imádná ezt a helyet. - mondta anya, miután összecsukta a könyvet, s hátradőlt, hogy élvezze a Nap sugarait. - El tudom képzelni, ahogy itt ül, a kedvenc könyvével a kezében, miközben csokis sütit eszik. 

- Akár csak te. - válaszolta szórakozottan a nagyi, és ledobta az asztalra a telefont. - Néha elgondolkodom azon, hogy miért döntöttél így. Miért rejtegetsz annyi mindent előle, miért menekülsz. De utána, rájövök, hogy így a legjobb. És nem csak neked, de neki is. 

- Nem ilyen életet akartam neki. - nézett komolyan anya. - Szerettem volna, ha nem kell titkolóznom a gyermekem előtt. Bármit megadtam volna azért, hogy ne apa nélkül keljen felnőnie. De semmit nem tehettem, csak azt, hogy biztonságot nyújtok neki addig, ameddig csak tudok. 

- Erős vagy. - fogta meg a kezét a nagyi, s bátorítóan rámosolygott. - És őt is erősnek nevelted. Innen már csak annyi a dolgod, hogy hagyod felnőni. 

Anya egy könnycseppet törölt le arcáról, és szorosan megölelte a nagyit. 

Lana Montgomery

Riadtan ültem fel az ágyon. Az első dolog, amit észre kellett vennem, hogy már fényes nappal van, talán dél fele járhat az idő. A második pedig, Dean nem volt mellettem, pedig tisztán emlékeztem, hogy együtt aludtunk el. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma már el kell kezdenünk az edzéseket, de én még ágyban vagyok. Toby világosan megmondta hogy hétre legyek kész.
Barna hajamba túrtam, közben pedig próbáltam felidézni magamban azt, amit álmodtam. Igen, csak álmodtam. Akármennyire is valóságosnak tűnt, csak egy álom volt. De mégis...olyan érzésem van, mintha megtörtént volna ezt az eset.
Erősen koncentráltam, majd végre bevillant. A hely, ahol anya és a nagyi voltak, nem más, mint a nagyi régi háza, a falu szélén. Csupán csak egyszer jártam ott, s akkor is öt éves lehettem, de biztos vagyok benne, hogy az az a hely. Annak kell lennie. Magára a házra már nem emlékszem, a teraszon pedig soha nem jártam, de az udvart bárhol felismerném. A nagyi imádta. Szinte egész nap csak kint volt, és a virágokat gondozta.
- Minden rendben? - gondolatmenetemből Dean hangja rántott ki. Az ajtófélfának volt támaszkodva, és engem vizslatott, ahogy próbálom összerakni az álmom. Egyszerű fekete farmerbe bújtatta vékony lábait, amihez egy szürke pólót választott. A haja, mint tegnap, most is tökéletesen be volt állítva, talán még jobban is.
Valószínű észrevette, hogy többször is végigmértem, mert ajkait pimasz mosolyra húzta. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, s próbáltam eltakarni a vöröslő fejemet.
- Persze. - mosolyogtam rá, miután összeszedtem magam. - Köszönöm, hogy itt maradhattam estére. Tudom, hogy nem ez a szobám, ígérem legközelebb nem kell együtt aludnunk.
- Lana. - szakított félbe, majd letérdelt elém. - Semmi gond. Mint már mondtuk, ide bármikor jöhetsz, érezd magad otthon. És amúgy...az ágyamon bármikor elférünk, akár ketten is.
- Elfogok késni az edzésről. - pattantam fel gyorsan, ezzel együtt témát is váltva, de Dean elém állt.
- Már vége. - vonta meg a vállát. Hangjában azonban semmi haragot nem fedeztem fel, helyét átvette a jókedv, s a humor.
- Toby meg fog ölni. - ijedtem meg. - Eddig sem szimpatizált velem, de most biztosan gyűlöl. Miért nem keltettél fel hamarabb?
- Ne aggódj már ennyire. - nevetett fel. - Beszéltem vele, és megegyeztünk, hogy áttesszük délutánra, csak hogy kipihend magad.
- Csak most szólsz? - kérdeztem hitetlenkedve, de ő csak jót szórakozott rajtam megint.
Nevetve dobtam hozzá a párnát, amit ő ügyesen elkapott, s visszadobta hozzám. Ám én nem voltam olyan gyors, ezért arcon vágott vele.
Miután kijátszottuk magunkat, felajánlotta, hogy elvisz reggelizni. Tegnap dél óta nem ettem semmit, ezért azonnal igent mondtam, és már rohantam is, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Átöltözni sajnos nem tudtam, viszont annyit tehettem, hogy lemostam azt a minimális sminket, ami még tegnapról maradt rajtam, s ujjaimmal átfésültem a hajam.
Ahogy a tükör előtt néztem magam, eszembe jutott anya. Az álmomban annyira más volt. Olyan nyugodt. Nem telt el úgy otthon nap, hogy ne lett volna ideges. Egyszer rákérdeztem, hogy mi miatt ennyire feszült, de csak azt válaszolta, hogy nem érthetem. Talán valami köze lehetett a főnökhöz. Mindig annyira szerettem volna segíteni neki, hogy kicsit jobban érezze magát, de hiába a sok próbálkozásom, nem tudott nyugodt lenni. Valamitől annyira félt...szinte már rettegett. Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy a főnök miatt.
- Jól vagy? - lépett mellém Dean, és a hátamra tette a kezét. Megijedtem az érintésétől, annyira el voltam kalandozva, s ez feltűnt neki is.
- Igen. - fordultam felé, és egy magabiztos mosolyt varázsoltam arcomra. - Csak már nagyon éhes vagyok.
- Akkor menjünk. - viszonozta a gesztust, majd mind a ketten elindultunk a földszintre. Szerencsémre rajtunk kívül senki nem tartózkodott a házban, ezért könnyedén tudtunk a kocsihoz menni. Nem szerettem volna, ha meglátják, hogy még itt vagyok. Főleg Toby. Ő biztos nem hagyta volna szó nélkül, ha itt talál.

- Két kávé, és egy nagy csokis muffin. Jó étvágyat hozzá. - tette le elénk a kért rendelésünket a pincér. Egy kellemes hangulatú kávézóban voltunk. Nem voltak sokan, rajtunk kívül talán hárman lehettek bent. Amint beléptem, azonnal megtetszett a hely, s ezt még fokozta az is, hogy kapható a kedvenc sütim.
Megköszöntük, majd mind a ketten a kávénkért nyúltunk, s ahogy ujjaink összeértek, ő gyorsan el is rántotta kezét. Nem értettem, ezt a hirtelen távolságtartást, de nem akartam felhozni a témát. Gyorsan magam elé vettem a kávét és a muffint, majd nekiláttam az elfogyasztásához.
Csendben voltunk, egyikünk sem szólalt meg. Talán ez a csend, mind a kettőnknek jól jött. Hogy kicsit elgondolkodjunk, tisztázzuk magunkban a dolgokat. Én még mindig az álmommal voltam elfoglalva, Dean pedig...fogalmam sincs. Csak mereven nézte a kávéját, néha pislogott, de ezen kívül nem csinált mást.
Elgondolkodtam, vajon elmondjam neki? Igaz, hogy az én álmom, de lehet jelenthet valamit. Hisz biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Talán ha elmondanám, akkor azzal segíthetnék...esetleg a KERESZT segítségére is lehet.
- Már harmadjára vágsz ilyen arcot. - szakította meg gondolatmenetemet a velem szemben ülő személy. - Újra megkérdezem, de szeretném, ha őszinte választ adnál. Minden rendben?
Rá emeltem tekintetem, s csak néztem rá. Egymást néztük, de egy szót sem szóltunk. Az agyam hangosan kattogott, már féltem, hogy más is hallja.
- Álmodtam. - nyögtem ki, mire neki kíváncsiság ült ki az arcára. - És biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Én nem voltam ott, a nagyi és az anyukám beszélgettek. Olyan valódinak tűnt.
- Ez az első fázisod. - felelte könnyedén. - Te vagy a kapocs, emlékszel? Különleges képességed van, olyan, ami másnak nincs. Csak te tudod megtalálni a naplókat, és ehhez az kell, hogy jeleket kapj. Vagy álmodban, vagy bármilyen más formában fogsz jeleket kapni, ami elvezet a naplóhoz. Úgy tűnik, gyorsabban haladunk, mint azt elterveztük, de nem baj.
- Szóval amit álmodtam, az a helyszín az, ahol keresnünk kell a naplót? - kérdeztem, mire bólintott, és végre beleivott a kávéjába. - Ez egyszerűnek tűnik.
- Nem annyira. - mondta mosolyogva. - Sok munkával jár, és te még csak most csöppentél bele ebbe. Hidd el, nem fogsz unatkozni,
Nevetve ettem meg az utolsó falatot a muffinomból, majd a kávémat is megittam. Már mind a ketten végeztünk, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük mennyi az idő. Már kibújtam a reggeli edzés alól, és biztos vagyok benne, hogy Toby nem rajongott ezért. Ha kések, akár fél percet is, megöl.
- Mennünk kell. - álltam fel gyorsan, és a táskámba nyúltam, hogy előkeressem a pénztárcám, de nem volt nálam. Biztos otthon felejtettem, csak én lehetek ilyen béna.
- Meghívtalak reggelizni, nem gondolhatod, hogy te fogsz fizetni. - korholt le Dean, és az asztalra tette a bizonyos összeget.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan. - Visszaviszel a nagyim házához?
- Persze, menjünk.

Dean a ház előtt tett ki, s amint megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj ebben az egy órában, bementem a hatalmas házba. Egy könnycsepp folyt le arcomon, amint megláttam a nagyi kedvenc kabátját felakasztva. Bárcsak itt lenne velem.
Elhessegettem a szomorú gondolatokat, és a szobámba siettem. Előkerestem egy sportos szettet, amit az ágyra raktam, én pedig a fürdőszobába indultam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, levettem a koszos ruhákat, majd beálltam a zuhany alá.
Miután teljesen kiáztam, megtörölköztem, és felvettem az imént már kikészített ruhadarabokat. Sima fekete passzos nadrágra esett a választásom, és  hozzá, egy fehér Nike pólót húztam. A hajamat hagytam csak felkötve, hogy ne zavarjon az edzés közben. Lábamat a sport cipőmbe bújtattam, és a fekete táskámból átpakoltam a sport táskámba, amit a vállamra vettem, és lementem a konyhába.
Kivettem a hűtőből egy üveg vizet, amit elrejtettem a táskámban, majd írtam egy üzenetet Dean-nek, hogy indulok. Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és indulni készültem, amikor egy ismeretlen kocsit parkolt le előttem. Nem tudtam ki lehet, ezért kicsit megijedtem, de amint lehúzta az ablakot, teljes biztonságban éreztem magam.
- Ugye tudjátok, hogy nem kell mindig engem fuvarozni? - kérdeztem, amikor már a kocsiban ültünk, és a rejtekhely felé tartottunk. - Mármint, örülök neki, hogy számíthatok rátok, de nem kell a nap huszonnégy órájában a nyomomban lennetek. Eltudok menni egyedül is, nem kell külön értem jönni.
- Mi csak aggódunk érted, Lana. - nézett rám egy pillanatra. - Már az első nap megtámadtak, egy kicsit sem félsz? Nem tudhatod mikor ugrik ki eléd valaki, és rabol el.
- Természetesen ott van bennem a félelem, de akkor sem kell biztonsági őr mellém. Nem tudom, hogyan köszönjem meg nektek, hogy segítettetek rajtam. Borzasztóan hálás vagyok, de már egy kicsit soknak találom a felügyeletet.
- Nem kell sehogy sem megköszönnöd. - felelte, s továbbra is az utat nézte. - És ha tényleg így érzel, akkor beszélünk a többiekkel is. Erről nem egyedül döntök, mindannyiunknak fontos vagy, csak te tudsz nekünk segíteni.
Hát erről szól ez az egész? Csak azért kellek nekik, és azért vigyáznak ennyire rám, mert szükségük van a naplókra. Mit is hittem? Hogy majd megszeretnek? Barátok leszünk? Ők is ugyan úgy kihasználnak, mint otthon. Kizárólag a képességem kell nekik, és nem én. Olyan naiv vagyok. Pedig azt hittem, tanultam már a hibáimból, de úgy látszik, még mindig az a naiv kislány vagyok, aki voltam. Ebből soha nem növök ki.
Én tényleg azt hittem, hogy ami történt Dean és köztem, az valódi volt. Hogy ő is érzi azt a köteléket, ami köztünk van. Túlságosan beleéltem magam. Hagytam, hogy közel kerüljön hozzám, és azt hiszem, hogy beleszerettem. Túl közel engedtem, ezért is fog nagyon fájni, ha elbúcsúzunk egymásól. Mert ez lesz. Előbb vagy utóbb elválnak útjaink, és többet nem látjuk egymást. Ha beteljesítjük a KERESZT-et, mind szétválunk, és vége. Olyan ez, mint egy küldetés. Sok csalódással, és semmi érzelemmel.
- Akkora egy hülye vagyok. - nevettem fel keserűen, s ezzel magamra vontam Zack figyelmét is. Óvatosan felém nézett, majd amikor látta, hogy sírok, leállította a motort, és aggódva fordult felém.
- Mi történt? - simította meg karomat.
- Komolyan? - csattantam fel. - Nem kell megjátszani magad, értek mindent. Olyan kedves voltál hozzám, már az első perctől fogva. Azt hittem, hogy barátok vagyunk, de most sikerült csak megértenem mindent.
- Miről beszélsz? - fürkészett továbbra is, és úgy tűnt, nem érti a problémámat. - Barátok vagyunk, Lana. Nem tudom, hogy mit raktál össze a fejedben, de biztos vagyok benne, hogy hülyeség. Én nem játszom meg magam. Soha nem is játszottam, és ezt te is tudod.
- Én már nem tudok semmit. - szipogtam. - De azt viszont igen, hogy kihasználtok. Kérlek ne is tagadd. attól csak rosszabb lesz. Tudom, hogy csak a képességem kell, és ha végeztünk, akkor mind szétválunk, úgy teszünk, mintha nem is ismertük volna egymást.
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét. Láttam rajta, hogy meglepődött a kitörésemen, és keresi a megfelelő szavakat. - Soha nem akartunk kihasználni, és szörnyen sajnálom, hogy így érzel. Mi mind nagyon megszerettünk, és amikor azt mondtuk, hogy olyan vagy, mintha a húgunk lennél, igazat mondtunk. Fontos vagy nekünk az első perctől kezdve. És szerintem beszélhetek mindannyiunk nevében is. Megígérem neked, hogy ha végeztünk, nem fogunk szétválni, együtt maradunk, mint egy csapat. Innentől már összetartozunk, és bármi lesz a jövőben, nem mozdulok mellőled.
Jól estek Zack szavai. Be kell valljam, egy kicsit igaza van. Hülyeségeket gondoltam, nem lett volna szabad egyből rosszra gondolni. Talán tényleg jelentek nekik valamit, és egy szoros barátság kezdete előtt állunk.
- Sajnálom, hogy így neked ugrottam, nem lett volna szabad. Csak annyira rosszul éreztem magam, azt hittem a képességemet akarjátok, és utána engem eldobtok.
- Felejtsük el. - mosolyodott el. - Lehet, hogy velem nem töltöttél még annyi időt, mint Dean-nel, de hidd el, nagyon fontos vagy nekem, és túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy csak úgy eldobjalak.
- Köszönöm. - hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa a vörös arcomat. Már nem ez az első alkalom, hogy zavarba hozott.
Mutatóujjával finoman az állam alá nyúlt, és lassan felemelte a fejemet úgy, hogy egymás szemébe tudjuk nézni. Amint találkozott a tekintetünk, közeledni kezdett felém. Annyira megijedtem, hogy nem volt időm elhúzódni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyelve bejutásért könyörög, ezért összeszedtem minden erőmet, és elfordítottam a fejem.
- Szerintem mennünk kellene. - mondtam, hogy megtörjem a csendet.
- Igen, Toby már biztos mérges. - felbőgött alattunk a motor, majd folytattuk utunkat a rejtekhelyig.
Őszintén szólva, nem tudom miért szakítottam félbe. Semmi nincs köztünk Dean-nel, de úgy éreztem, hogy nem helyes. Zack nagyon rendes srác, minden lány álma, de én Dean iránt érzek valamit. Igen, beleszerettem. Még hangosan nem merem kimondani, de magamat már sikerült meggyőznöm erről.
Viszont nem akarom megbántani Zack-et. Most tisztáztunk mindent, erre jön még egy félre értés, ami egy kínos beszélgetést igényel.
Amint megállt a kocsi, villám sebességgel szálltam ki, és meg sem várva Zack-et mentem be a rejtekhelyre. Már mind a két fiú ott volt, és csak az érkezésünkre vártak.
- Mi tartott eddig? - támadott le egyből Toby. - Mondtam, hogy ne késs.
- Nem az ő hibája. - szólt közbe Zack, aki ép most lépett be az ajtón. - Lerobbant a kocsim, és megálltunk, hogy megcsináljuk.
- Nem érdekel a magyarázkodás, felőlem dugni is megállhattatok, a lényeg, hogy nem voltatok itt időben. - korholt le mind a kettőnket. - Most pedig indulj bemelegíteni, mire ott vagyok legyél készen.
- Megmutatom merre menj. - intett Dean, és a hátsó kijárat felé indult. Gyorsan kikerültem Toby-t, és követtem a fiút. Megvárta amíg utolérem, és együtt léptünk ki a hátsó udvarra.
Itt gondosan le volt vágva a fű, nem úgy, mint elől, s külön ki volt alakítva egy gyakorló tér, ahova pár matracot helyeztek a földre. Tőlünk jobbra egy új építésű fa házat fedeztem fel.
- Ott lakik valaki? - mutattam a házra.
- Csak a fegyvereket, és néhány kelléket tartunk bent. - magyarázta, miközben a gyakorló térhez ment. - Jobban jársz,ha elkezdesz bemelegíteni. Toby nagyon komolyan veszi a dolgát.
- Igen, azt látom. - sóhajtottam, majd elkezdetem a bokámat melegíteni. Pár körzést végeztem a lábammal, és a karommal is, majd ezt a nyújtás követte. Dean a fának támaszkodva nézett, minden egyes mozdulatomat figyelte. Kicsit zavaró volt, de próbáltam nem törődni vele, és csak a bemelegítésre koncentrálni.
- Kész vagy? - csatlakozott hozzánk Toby, mire csak határozottan bólintottam. - Nagyszerű, akkor kezdheted száz felüléssel.
- Tessék? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Arról volt szó, hogy megtanítotok hogyan védjem meg magam.
- Igen, és ne aggódj, mindent meg fogsz tanulni. - vágta rá. - Mivel késtél, ez a büntetésed. És ha kész vagy, folytathatod kétszáz guggolással, majd újra felülés.
- Ezt nem hiszem el. - morogtam, és nekikezdetem a feladatnak.

Hosszú percekig szenvedtem a büntetésemmel, és a neheze csak ez után következett. Toby rendesen megleckéztetett, kőkemény edzést tartott. Először az alapokat néztük át, és mivel az könnyen ment, áttértünk a fájdalmas részre. Meg kellett tanulnom úgy ütni, hogy az ellenfelet a földre küldjem, vagy legalábbis kicsit bele szédüljön az ütésbe. Ez sehogy sem akart menni, ezért előkerült a bokszzsák. Először finoman kezdtem ütni, de Toby rám kiabált, ezért beleadtam minden erőmet, úgy ütlegeltem szegény zsákot. Két órával később az edzőm megparancsolta, hogy szedjem össze magam, mert a legnehezebb feladat következik. Bármilyen módszerrel, lehet az ütés, vagy kigáncsolás, a földre kell küldenem, és nem lehet feladni. Először megijedtem ettől a feladattól, mert nem akartam semmilyen fájdalmat okozni Toby-nak, de miután újra rám üvöltött, muszáj voltam elkezdeni.
Próbáltam nem sokat agyalni rajta, ezért odamentem, és megpróbáltam kigáncsolni, de nem jártam szerencsével, ugyanis én kerültem a földre. Újból nekifutottam, de ismét a földön kötöttem ki.
- Csak ennyit tudsz, kislány? - nevetett, s hangjából nem tudtam mást kivenni, csak utálatot.
- Toby, ne játszd a pankrátort. - szólt az ajtóban álló Zack, és mérgesen méregette a fiút.
- Ne szólj bele, jó? Én tartom az edzést, menjél csak vissza, nem kell oktatni. - vágta vissza durván, és újra felém fordult. - Te meg szedd össze magad, különben nem jársz jól.
- Szerintem mára elég lesz. - javasolta aggódóan Zack.
- Nem. - válaszoltam ezúttal én, s ezzel magamat is megleptem. - Le tudlak győzni.
- Nem hiszem én azt. - felelte szórakozottan.
Annyira mérges lettem, hogy teljes erőmből nekirontottam, és mivel nem számított erre, elvesztette egyensúlyát, de nem esett el. Amíg összeszedte magát, én már ütni kezdtem, ott ahol értem. Annyira belerúgtam a bokájába, hogy még én is hallottam, ahogy a csont megrepedt. Használtam a ma tanult ütéseket is, de ezzel nem haladtam semmire, ezért visszatértem a gáncsoláshoz. Jobb lábammal az ő balja mögé léptem, s sikeresen leterítettem a földre.
Levegőért kapkodtam, miközben néztem az arcát. Teljesen meg volt dermedve. Nem számított erre a cselekedetemre, alábecsült, ezért is lepődött meg. Én tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki, de annyira feldühített, hogy nem tudtam visszafogni magam. Miközben ütöttem, a rossz dolgokra gondoltam, amik velem történtek a napokban. A nagyira, a főnökre, anyára és a sok hazugságra, és végül Dean-re.
- Jól vagy, edzőkém? - kérdezte mulatságosan Dean, és Zack-vel összenevettek.
- Elmentek a fenébe. - kiabált ránk, majd felállt, és bicegve a házba indult. Nem voltam büszke magamra, sosem gondoltam volna, hogy tényleg le tudom győzni. Biztosan csak szerencsém volt. Ha lehetséges, akkor most még jobban utál, hurrá.
- Szép volt. - dicsért meg Zack, és rám kacsintott. - Alábecsült, de legalább most már tudja, hogy nem ő a legjobb.
- Én nem akartam bántani. - mentegetőztem.
- Ugyan, ne törődj vele. - mondta nyugodtan. - Már kijárt neki. Amúgy nem vagy éhes? Rendeltünk kaját, bent van a nappaliba.
- Köszi, mindjárt megyek. - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is viszonozta, majd sarkon fordult és bement. Dean még mindig az ajtóban állt szótlanul, és csak engem nézett. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom.
- Tényleg ügyes voltál. - biccentett felém, és már ment is be.
- Dean. - szóltam utána. Nem akarok rosszban lenni.
- Nem vagyunk. - válaszolta, és bement.
Csak álltam ott, mint valami bábu, és vártam, hogy visszajöjjön, De ő nem jött. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. A csókunk óta úgy érzem, hogy távolságtartó lett. Miért? Talán valami rosszat mondtam, vagy tettem?
Nagyot sóhajtottam, majd leültem a matracra, és csak gondolkoztam. Mindenen, ami csak eszembe jutott. Többször átrágtam már a nagyi eltűnését, és semmi értelmes megoldást nem találok, csak azt, hogy az én hibám. Egyedül én tehetek róla, és ezt a fiúk is tudják. A főnök valamiért pikkel rám, és mivel engem nem tudott elrabolni, a nagyimat vitte el. És ezzel okozott  legnagyobb fájdalmat.
Anyával nem beszéltem, mióta a nagyi eltűnt. És nem csak azért, mert borzasztóan haragszom rá, hanem mert nem tudom, hogyan mondjam el neki, mi történt a nagyival. Talán én is hazudni fogok, és azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig közel sincs...
- Semmit nem ettél ma. - ült le mellém, legnagyobb meglepetésemre Dean, és kezében egy tányért tartott, rajta három szelet pizza díszelgett. - Tessék.
- Köszi. - vettem el tőle, és egyből enni kezdtem.
- Beszéltem Zack-vel. Pontosabban tanácsot kért tőlem. - mondta hirtelen.
- Milyen tanácsot?
- Először azt hittem, valami harci tanácsra gondol, de nagyot tévedtem. Elmondta, hogy mi történt köztetek, és a segítségemet kérte.
Nem hittem a fülemnek. Pont Dean-től kért tanácsot? És miért mondta el?
- Én... - kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nem kell magyarázkodnod, főleg nem a magánéletedről. Azt mondtam neki, hogy ne adja fel, és harcoljon érted. Én nem akarok az utatokban állni, és összezavarni téged. Ami történt, az megtörtént, nem tudjuk visszacsinálni. Felejtsük el azt az estét, mintha semmi sem történt volna.
- Miért mondod ezt? - néztem rá. - Én nem akarom elfelejteni, mert az a csók segített rájönni, hogy tényleg kedvellek. Nem tudok úgy tenni, minta meg sem történt volna, és nem is akarok. Azzal zavarsz össze, hogy ilyeneket mondasz. Nem értem, Dean.
- Nem szabad belém szeretned, oké? - állt fel, és kicsit feljebb emelte a hangját. - Nem én vagyok a megfelelő ember, hanem Zack! Én nem lehetek veled, de ő igen. Nem szabadott volna megcsókolnom, hibáztam, és ígérem többet nem fordul elő, mert nem akarok közétek állni. - barna, göndör hajába túrt, majd még utoljára rám nézett, és elviharzott. Én csak ültem ott, és néztem magam elé. Szinte fel sem fogtam szavait. Kellett pár perc, mire összeszedtem magam, és megértettem a lényeget. Tehát az őseim Zack-et szánták nekem? Miért? Egyáltalán miért neki kell kiválasztani, hogy ki lesz a jövendőbelim? És ha én mást szeretek?
Fájt, hogy Dean-t elveszítettem. Én tényleg szeretem Zack-et, de kizárólag barátként. Nem is tudok másképp nézni rá. Már az első találkozásunknál éreztem, hogy Dean és köztem van valami kötelék, ami összehúz minket. Éppen ezért éreztem azt, hogy már korábban is találkoztunk. Nem is tagadom, hogy mennyire vonzódom hozzá.
Minden esetre, fontosabb dolgunk is van. Meg kell találni az első naplót, majd a medált. Nem lesz egyszerű feladat, de már sejtem, hogy hol lehet. De a legfontosabb, hogy visszakapjam a nagymamámat. Semmi más nem érdekel, csak ez az egy.

Várom a véleményeteket! :) 

03 - Érzelmek s rejtélyek

Lana Montgomery

Ébredésemet ezúttal nem az ébresztőnek, hanem a madarak hangos csiripelésének köszönhettem, mivel az éjszakát az erkélyen töltöttem. Pislogtam párat, míg kitisztult a látásom, majd az éjszaka folyamán rám került takarót összehajtottam, s visszamentem a szobámba. 

A telefonom szerint még csak reggel nyolc óra, ami azt jelenti, hogy nagyi nincs itthon. Úgy döntöttem, veszek egy frissítő zuhanyt, felöltözöm, és elmegyek a nagyi munkahelyére. Már két napja nem találkoztunk, biztosan aggódik értem. 

A fürdőbe érve ledobáltam magamról a ruhákat, s beálltam a zuhanykabinba. Jól esett a langyos víz, teljesen felfrissültem tőle. Megmostam a hajam is, majd egy törölközőt tekertem magam köré, s úgy mentem vissza a szobába. Felvettem a fehérneműmet, és a hajszárító keresésére indultam. Mivel sehol nem találtam, úgy voltam vele, hogy biztosan otthon hagytam, ezért muszáj leszek a nagyiét használni. 

Lementem a nappaliba, ahol egy váratlan vendéget találtam. Éppúgy, mint én, ő is meglepődött, amikor meglátott. Mondjuk ezt nem csodálom, elvégre csak egy fekete fehérnemű szett volt rajtam, semmi más. 

- Mit csinálsz te itt? - kérdeztem csodálkozva. 

- A nagyidat keresem, de nincs itthon. - mondta, miközben többször is végig mért. Teljesen zavarban voltam, még egy fiú sem látott így. 

- Zack, megkérhetlek, hogy később gyere vissza? - néztem rá könyörgően, s próbáltam udvarias maradni. - Most nem éppen a legalkalmasabb. 

- Persze, ne haragudj. - nevette el magát. - Egyébként nagyon jól nézel ki. 

Éreztem, ahogy arcom kezd vörös lenni. Ha lehetséges, még jobban zavarba jöttem, és ő ezt nagyon jól látta.  Elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd kínosan az ajtó felé néztem. Értette a célzásomat, és már távozott is. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor hallottam elhaladni a kocsit. Ez nagyon ciki volt. Remélem nem mondja el a fiúknak. 

Gyorsan megkerestem a hajszárítót, majd megszárítottam a hajam, és visszasiettem az én birodalmamba. Kivettem pár ruhadarabot a szekrényből, amiket magamra vettem. 

Sima farmert választottam, egy fehér inggel, mivel az egyszerűség híve vagyok. Belebújtam a balerina cipőmbe, és a már megszokott táskámba pakoltam pár cuccot, amire szükségem lehet a nap folyamán. A telefonomat a zsebembe csúsztattam, és már indultam is. 

A konyhából elvettem egy almát, és útnak indultam. Tudtam, hogy merre kell menni, de azért a félelem ott volt bennem. Mi lesz, ha megint megtámadnak? 

Magabiztosan sétáltam, azonban minden kis zajra hátrafordultam. Próbáltam keménynek tűnni kívülről, még ha belülről rettegtem is. 

Egy óvatlan pillanatba, amikor vagy tizedjére néztem hátra, és meggyőződtem róla, hogy senki nem követ, annyira megijedtem az előttem álló Dean-től, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és a kemény betonra estem. 

- Jól vagy? - segített fel, miközben egy mosolyt próbált meg elfojtani 

- Megijesztettél. - morogtam, bár cseppet sem haragudtam rá. 

- Ne haragudj, nem volt szándékos. - mentegetőzött. - Egy kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Már vagy öt perce figyellek, és ez idő alatt annyiszor fordultál hátra, hogy én elszédültem. 

- Nagyon vicces. - ütöttem meg finoman a vállát, miközben mind a ketten jót nevettünk a félelmemen. - Én csak elővigyázatos vagyok. Nem tudni, hogy honnan bukkan fel újra az el rablóm. 

- Szerinted miért vagyok én itt? - húzta fel a szemöldökét. - Hidd el, nem véletlenül futottunk össze. 

- Te követsz engem? - tettem csípőre a kezem. - Nem szép dolog követni az új lányokat. 

- Pedig azt hittem, hogy majd örülni fogsz neki. - vágott szomorú arcot, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés. 

- Elkísérsz a nagyimhoz? - néztem rá kérlelően, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. A hasam, éppúgy, mint tegnap, megint görcsbe rándult. Miért van ez?
Együtt indultunk tovább, miközben minden féléről beszélgettünk. Nagyon jó társaság, szeretek vele lenni, még ha csak pár napja ismerem is. Fura, hogy ennyire kedves, s befogadó velem, de nem tagadom, nagyon jól esik a törődése. Még soha senkitől sem kaptam ekkora figyelmet. Mellette nem kell megjátszanom magam, teljesen önmagam vagyok, és ez tetszik.
- Nem értem. - rázta meg a fejét. - Miért nem szeretsz ott élni? Az emberek annyira dicsérik Cannes-t, de te pont az ellenkezőjét mondod.
- Borzasztó az ottani életem. - kezdtem. - Nem léphetek ki úgy az utcára, hogy ne találkoznék lesajnáló tekintettel. A sok megvető pillantás, mintha valami földönkívülire néznének. Három éve élek ott, és eddig egy emberrel találkoztam, aki egy kis kedvességet mutatott felém.
- És ez mind a legendák miatt van. - fejezte be helyettem.
- Pontosan. - helyeseltem. - Gyűlölöm azt az életet. Ezért is jöttem vissza ide, itt minden olyan könnyű. Vagyis az volt, egészen tegnapig.
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- És most...nem tudom, hogy mit kellene mondanom anyának. - álltam meg hirtelen. - Nekem már csak ő maradt, és a nagyi. De nem tudom megérteni, hogy miért titkolta el előlem. Ha védeni akart, akkor nagyon rosszul tette.
- Hé. - simította meg a karomat. - Minden rendben lesz. Csak meg kell beszélnetek, és hidd el, el fogja mondani az okát. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok beszélni, és nem lesz itt semmi gond.
- Köszönöm. - pillantottam rá hálásan.
Többet nem beszéltünk erről. Helyette az ő életéről kérdezősködtem, ő pedig mindent elmesélt, amire csak kíváncsi voltam. Időközben megálltunk egy kávézónál, ahol elvitelre kértünk egy-egy kávét, s úgy sétáltunk tovább. Észre sem vettem, hogy egy ideje már a nagyi munkahelye előtt állunk.
- Innen betalálsz? - nézett az épületre.
- Azt hiszem. - válaszoltam. - Köszönök mindent, ismét.
- Bármikor. - vont vállat egy mosoly kíséretében.
Percekig csak egymást néztük, végül én szakítottam meg a szemkontaktust. Elnevettem magam, majd egy puszit adtam az arcára, és meg sem várva a reakcióját, az épület bejáratához sétáltam.
A recepciós pulthoz mentem, ahol egy harmincas éveiben járó, szőke hajú nő ült, s a számítógépen pötyögött valamit.
- Elnézést. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Lydia Blake-et keresem. Ha jól tudom, itt dolgozik.
- Valóban itt dolgozik, viszont ma nem volt bent. - válaszolta közömbösen, s újra a gépnek szentelte a figyelmét.
- Hogy érti azt, hogy nem volt bent? - kérdeztem vissza. - Biztosan összekeveri valakivel, kérem nekem ez fontos.
- Nézze, kis hölgy. - hajolt közelebb hozzám. - Minden dolgozónknak alá kell írnia egy jelenléti ívet, miután belép az ajtón. Lydia neve nem szerepel ma a listán. Remélem világosan elmagyaráztam. Ha nem hisz nekem, az már az ön baja.
Teljesen lefagytam. Ez nem lehetséges. Itt kellett lennie. Tisztán emlékszem, azt mondta, hogy dolgozni fog, itt keressem, ha bármi baj van. De ha nem dolgozott ma, akkor hol lehet?
Megköszöntem a recepciós nő segítségét, még ha egy kicsit bunkónak tartottam, majd kimentem az épületből. Először a nagyit próbáltam meg felhívni, de nem vette fel, ezért a vezetékes telefonnal próbálkoztam, de az nem sikerült. Tehát nincs otthon. Végül annyira kétségbe estem, hogy tárcsáztam Dean számát.
- Szia. - szólt bele kedvesen.
- Dean, azt hiszem baj van. - tértem a lényegre. - Sehol sem találom a nagyit.
- Ezt hogy érted? Biztos vagy benne, hogy nincs otthon?
- Már hívtam a vezetékes telefont is, de semmi. Kezdek komolyan aggódni.
- Menj haza, én is mindjárt ott vagyok. - ezzel bontotta a vonalat.
Lábaimat gyorsan szedtem haza felé, s most egyáltalán nem érdekelt a biztonságom. Minél előbb szerettem volna megtudni, hogy mi történt. Nagyon féltem, hogy valami baj lesz.
Mire a házhoz értem, Dean autója már ott állt, ő pedig a kocsinak támaszkodva várt engem. Amint észrevett, elindult felém.
- Beszéltem Zack nagymamájával, ő sem látta ma. - mondta, miután megállt előttem. - Ők minden nap beszélnek, ezért is furcsállta, hogy nem kereste fel. Megkérdeztem még pár közeli barátját, de ők sem látták.
- Szerintem ideje szólni a rendőrségnek. - nyúltam a telefonomért, azonban megfogta a kezem.
- Ez nem jó ötlet. - tiltakozott, mire én csak kérdőn néztem rá. - Ha történt valami a nagyiddal, akkor biztos vagyok benne, hogy a főnöknek van köze hozzá. Az pedig nem lenne előnyös, ha beavatnánk a zsarukat ebbe az egészbe. Nekünk kell megoldanunk.
- Jó. - egyeztem bele némi töprengés után. - Először körbenézek a házban, és megkérdezem a szomszédokat, hogy látták-e. Utána kitalálunk valamit. 

- Menj a házba, én a szomszédokat megkérdezem. - utasította, én pedig már szaladtam is a bejárathoz.
A ház minden egyes kis zugát átnéztem, kétszer is, de a nagyit mintha a föld nyelte volna el. Még egy üzenetet sem hagyott. A szomszédok sem látták, ami már kicsit fura. Én is kezdem azt hinni, hogy a nagyi eltűnésének köze van a főnökhöz. Először engem próbált meg elrabolni, most pedig a nagyim tűnt el. Ez nem lehet véletlen. Talán ezzel üzenni akart?
- Mi van, ha baja esett? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. - Ha a főnök tett valamit vele?
- Ilyenekre ne is gondolj, jó? - húzott magához, s egy ölelésben forrtunk össze. A karjai között úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, bár ez cseppet sem így volt.

Ő a hátamat simogatta, míg én halkan szipogtam karjai között. Nem szólt egy szót sem, és ezért nagyon hálás voltam. A közelségével éppen eleget tett. Az, hogy itt volt velem, a legjobb dolog, amit valaha kaptam bárkitől is.
- Mi lenne, ha szólnánk a többieknek is? - engedtem el, hogy a szemébe tudjak nézni. - Hátha ők tudnak valamiben segíteni.
- Gyere, menjünk. - beültünk az autójába, és elindultunk a rejtekhely felé.

- Szóval, akkor összegezzük. - állt fel Toby, miután tisztáztuk a dolgokat velük is.  - Lana nagymamája csak úgy eltűnt, miután Lana-t nem tudták elrabolni. A főnök így próbál üzenni nekünk, mert tudja, hogy hamarosan egyesítjük a KERESZT-et.
- Pontosan. - vette át a szót Zack. - Viszont valami jelet kellene küldenünk, hogy értettük a célzását.
- Ki van zárva. - tiltakozott kicsit nagyobb hangerővel újra Toby. - Ha üzenünk neki, akkor nem éljük meg a holnapot sem. Nem öletem meg magam már az elején. Megvárjuk, amíg ismét ő lép valamit, addig meg elkezdjük a gyakorlást.
- És tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? - csattantam fel. - Ki tudja mit csinál a nagyimmal. Segítségre van szüksége.
- Sajnálom, ebben nem segíthetünk. - ült vissza a kanapéra teljes nyugodtsággal Toby. Megértem, ha nem bír, de azért nem kellene ennyire ellenségesnek lennie. Elvégre muszáj elviselnie még jó pár hónapig.
- Nem fogok itthon ülni, és várni egy újabb üzenetre. - mondtam, mire Toby mérgesen fújtatott egyet, de nem szólt semmit. - Ha kell egyedül megyek el a főnökhöz, és szerintem örömmel fog fogadni. De ne siránkozz majd, ha nem jövök vissza, és a KERESZT nem tud beteljesülni. Mert nélkülem, ugyan ott vagyok, mint eddig.
Láttam rajta, hogy elgondolkozik. Bármit mondhat, nem engedek az akaratomból. A nagymamám élete forog kockán, nem fogom megvárni, amíg meghal. Szüksége van a segítségemre, mert miattam került oda. Ha engem elkapnak első nap, akkor most én lennék ott, s nem ő. Nagy felfordulást okoztam azzal, hogy idejöttem. Nem csak az én életemben, de a nagyiéban is.
Zack ugyan úgy, mint Toby, elgondolkodva meredt maga elé. Dean-vel találkozott a tekintetünk, amiből támogatást tudtam kiolvasni. Legalább ő mellettem áll.
- Mind meghalunk, ha önként odamegyünk. - szólalt meg Zack. - Ezt akarja elérni, ez a célja. Hogy elmenjünk, és lecsaphasson ránk. Nem szabad bedőlnöd neki, Lana.
- Mondasz valamit. - helyeselt Dean, mire kétségbeesetten néztem rá. - Nem tudjuk, mi várna, ha odamennénk. Ki vagyunk képezve, de ezt még én sem merem bevállalni. Egyenesen a csapdájába sétálunk, gondolkoznunk kell. Keresünk valami más megoldást, de addig is, várnunk kell.
Csalódottan ültem le. Bíztam benne, hogy könnyen meg tudjuk oldani, de tévedtem. Van benne némi igazság, hogy a csapdába sétálunk, de hiszem, hogy meg tudunk vele birkózni. Ha kitalálunk egy jól kidolgozott tervet, akkor sikerülhetne.
- Sajnálom, Lana. - nézett rám együtt érzően Zack. - Nem rohanhatunk fejjel a falnak. Meg kell értened.
- Én értem. - pillantottam fel könnyes szemmel. - De nektek is meg kell értenetek, hogy nem tudok várni, amíg elveszítem a nagyim. Segíteni akarok neki, mert tudom, hogy ő is ezt tenném, ha én lennék bajban. Könyörgöm, segítsetek.
A könnyeimet nem győztem törölni az arcomról. Egyik cseppet követte a másik, s nem tehettem ellene. Utálok sírni, főleg emberek előtt, de nem bírtam magamban tartani. Borzasztó érzés, amikor nem tudsz semmit tenni azért, hogy segíts egy szeretteden. Most én is ilyen helyzetben voltam.
Legszívesebben magam mentem volna el a főnökhöz, és követeltem volna, hogy adja vissza a nagymamámat. Aki miattam szenved most.
Toby súgott valamit Dean-nek, aki elindult felém, letérdelt elém, s mutató ujjával letörölte a könnyeimet. Próbált a szememben nézni, de én kerültem a kontaktust.
- Gyere velem. - suttogta, majd felsegített a kanapéról, és az öreg lépcső felé vezetett. Hezitáltam, hogy fellépjek a lépcsőfokra, ugyanis annyira instabilnak tűnt az egész, hogy halál félelmem támadt tőle. Velem ellentéteb Dean, nyugodtan szelte a lépcsőfokokat, s várta, hogy én is kövessem. Nagyot sóhajtva léptem fel az első fokra, és amikor meggyőződtem róla, hogy nem szakad le, felléptem a következőre, majd az utánira.
A lépcső egy padlás szerűségre vezetett, ahol négy szoba volt kialakítva. Az emelet elég új építésűnek tűnt a földszinthez képest, ezért kicsit biztonságban éreztem magam. Dean az első ajtót nyitotta ki, ami mögött egy lakható szoba volt található. Meglepődtem, mivel kívülről semmi nem látszik az emeletből.
A helységben mindösszesen egy ágy, egy nagyobb szekrény, s egy fotel volt elrendezve, de így is zsúfoltnak tűnt a szoba. A falak sötét kékben pompáztak, ami miatt eléggé sötét uralkodott bent.
- Ez a második otthonunk, ezért alakítottunk ki szobákat is. - magyarázta, miután becsukta az ajtót, s elhelyezkedett a fotelban. Én az ágyon foglaltam helyet, vele szemben.
- Miért hoztál fel ide? - kérdeztem halkan.
- Hogy egy kicsit megnyugodj. - válaszolta gyengéden, s átült mellém az ágyra. - Elhiszem, hogy szörnyű várni, de jelen pillanatban nem tehetsz mást. Tudom milyen az, ha segíteni akarsz, de nem tudsz. Ennél nincs rosszabb.
- Miért érzem azt, hogy régebben már láttalak? - tettem fel hirtelen a kérdést, ami már az első találkozásunk óta foglalkoztatott.
- Mert talán így van. - adta meg az egyszerű választ. - Sok helyen jártam már, lehet találkoztunk egyszer.
Közben észre sem vettem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az arcunk között csupán csak pár centi volt, s egyre jobban vágytam rá, hogy megcsókoljam. Rózsaszín ajkára tévedt a tekintetem, amit ő is észrevett, ezért halványan elmosolyodott. Újra zavarban éreztem magam, mint reggel, amikor Zack meglátott fehérneműben. De ez most más érzés volt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, sokkal közelebb akartam kerülni hozzá. A pulzusom már régen az egekbe szökött, a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, ő is meghallja. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, mire ő élesen fújta ki a levegőt.
- Meg akarlak csókolni. - suttogta.
- Akkor tedd. - amint ezt kimondtam, ajkai az enyémekre tapadtak. Nem volt erőszakos, sokkal inkább gyengéd, s óvatos. Finoman faltuk egymást, s teljesen megfeledkeztünk a körülöttünk lévő dolgokról. Csak mi ketten léteztünk.
Végül ő szakította meg a heves csókcsatánkat, majd egy utolsó puszit nyomot számra, s kicsit eltávolodott. Mind a ketten a levegő után kapkodtunk, és úgy éreztem, az egész szoba forog velem.
- Ezt nem lett volna szabad. - mondta, miután rendezte a légzését.
- Miért? - néztem rá furán.
- Azért, mert nem helyes. Te már másnak vagy oda ígérve, én csak berondítok a képbe. Nem akarom felkavarni az érzéseidet, nem kellett volna megcsókolnom.
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, mert eddig erről semmit nem tudtam. Mi az, hogy oda vagyok ígérve valakinek? És milyen érzésekről beszélt? Senki iránt nem érzek semmit. Viszont Dean...nála más a helyzet. Azt hiszem ez a csók segített ráébrednem, hogy kezdek beleszeretni.
- Az őseid mást szántak neked, és nem engem. - magyarázta, majd hirtelen kivágódott az ajtó, és Zack rontott be rajta. Egy pillanatra lefagyott, amint meglátott minket, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, de gyorsan megrázta a fejét.
- Ezt nektek is látnotok kell. - mondta, majd ki is viharzott. Mi is gyorsan felpattantunk, és lementünk a földszintre, hogy megnézzük azt, amiről az előbb beszélt.
Toby a kanapén ült még mindig, de ezúttal egy levelet tartott a kezében. Amint meglátott minket felállt, s a kezembe nyomta a fehér lapot.

Lám-lám.

Megleptetek, hogy ennyire összetartotok, pedig alig ismeritek egymást pár napja. Nem lesz ennek jó vége, gyerekek.

Készüljetek a háborúra.

Ja, és Lana: Én a helyedben vigyáznék! 

Szeretettel: T. M. vagyis A FŐNÖK

Hangosan olvastam fel a sorokat, hogy a többiek is hallják. Mind a négyen dermedten álltunk, egyikünk sem tudott megszólalni. Háború? Mire kell vigyáznom? Annyi kérdés merült fel bennem, hogy éreztem, ahogy verekednek a fejemben egymással. 

- Hát...hivatalosan is elkezdődött. - csapta össze a tenyerét Zack, s úgy tűnt, kicsit sem ijedt meg, velem ellentétben. 

- Holnaptól kezdetét veszik az edzések. - jelentette ki Toby, akár csak egy főnök, és az emeltre felé indult. - Pontban hétkor kezdjük, ne késs. 

Bólintottam, és a táskámért nyúltam, ami az asztalon pihent. 

- Nyugodtan maradj itt. - ajánlotta fel kedvesen Zack. - Gondolom Dean megmutatta a szobákat fent, az egyik a tiéd. Bármikor jöhetsz ide, és addig maradsz, ameddig csak akarsz. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Akkor én fel is megyek.

- A fürdőt a lépcső alatt találod. - szólt még utánam, amikor már az emeleten voltam.

Szinte bemenekültem a szobába, ahol Dean-vel voltunk, s az ágyba vetettem magam. A sírás újra rám tört, s hagytam, hogy a könnyek eláztassák arcomat. Már semmi nem érdekelt. Nem akartam ezt az egészet. Ha miattam esik bajuk a szeretteimnek, akkor inkább bele sem vágok a beteljesítésbe. Nem ér annyit az egész. Tudom, hogy kötelességem, de ha a szeretteim élete forog kockán, akkor az sem érdekel, ha én halok meg. Gyűlölöm a gyászt, már a gondolatától is kiráz a hideg. 

Arra eszméltem fel, hogy valaki végig simít az arcomon, majd besüpped mellettem az ágy. Nem ijedtem meg, hiszem pontosan tudtam, hogy kinek a szobájában is vagyok. Lefeküdt mellém, és egy óvatos puszit nyomott a hajamba, majd már csak az egyenletes szuszogását hallottam. Megmelengette a szívem, hogy itt volt mellettem. Jól esett a közelsége, még ha hozzám sem ért. Tudtam, hogy mellettem van, s egy megnyugtatott. Így könnyebben tudtam álomba tudtam merülni. 

Meglepetés! :D Hamarabb meghoztam a harmadik fejezetet, és ezzel magamat is megleptem. Annyi szabad időm volt, hogy csak írtam és írtam, míg azon kaptam magam, hogy lassan be kellene fejezni a fejezetet :D 

Szóval...remélem elnyeri a tetszéseteket, s megajándékoztok egy komival, vagy feliratkozással. Eddig az első fejezethez érkezett csak komi, amit nagyon köszönök :) 

Jó olvasást kívánok, s további szép estét minden kedves olvasónak! :) 

Savanna K <3 

02 - Titkok, titkok hátán

Lana Montgomery
Reggel, a nap sugarait vártam, hogy felébresszenek, azonban ez nem történt meg. Tíz óra is elmúlt, mire észbe kaptam, hogy nem otthon vagyok, és itt, akármennyire is akarom, hogy a nap kisüssön, az nem mostanában fog bekövetkezni. Így hát, könnyedén tudtam kinyitni a szemem, s szinte egyből felkeltem az ágyból. Rólam tudniillik, hogy szeretek sokáig lustálkodni, és ha lehet, akkor kihagyni a reggelit.

Azonban most magamat is megleptem, amiért ilyen könnyedén felébredtem. Hosszú, barna hajamba túrtam, és körbenéztem a szobában. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy milyen álom birodalomba csöppentem. A nagyi kitett magáért, az biztos. 

Ledobtam magamról a takarót, felvettem a mamuszom, s szép lassú léptekkel közelítettem meg a konyhát. Nagyi, éppen akkor csukta be a hűtő ajtaját, s amint meglátott, hatalmas mosoly jelent meg arcán. 

- Jó reggelt. - köszöntöttem.

- Neked is, Kincsem. - jött a válasz a tűzhely felől. - Hogy aludtál?

- Jól. - feleltem, és elővettem egy bögrét, amit megtöltöttem teával. - Anyával is beszéltem az este, azt mondta, megpróbál eljönni, de nem ígér semmit. Hatalmas felfordulás van a munkahelyén. 

- Tudom. - sóhajtotta. - Szegény annyit dolgozik, ráférne a pihenés. 

Egyetértően bólintottam, majd elvettem a tányért, amit a nagyi felém tartott. Volt rajta több minden, de nekem a péksüteményeknél akadt meg a szemem. Leültem, és nekiláttam az elfogyasztásához. Közben minden féléről beszélgettünk, elmondtam, hogy mennyire utálok Cannes-ben élni, és hogy mennyire vártam a szünetet. Ő is mesélt az itteni dolgokról, a munkahelyéről, a barátairól, és magáról a városról. Annyira megtetszett a nagyi leírása, hogy úgy döntöttem, elmegyek kicsit körül nézni. 

Miután jól laktam, megköszöntem a reggelit, és felsiettem a szobámba. Elsőnek beágyaztam, majd a szekrényem elé álltam, hogy ruhát keressek magamnak. 

Egyszerű, fekete csőnadrágot választottam, sima szürke trikóval, s egy sötét kardigánnal. Nem akartam túlzásba vinni az öltözködést, ezért nem is választottam kihívó darabokat. Felvettem a fehér Convers cipőmet, és a fekete táskámba dobáltam, pár fontosabb cuccot. Feltettem egy kis szempillaspirált, majd a hajamat is kifésültem, és már kész is voltam.

- Nagyi. - mentem be a konyhába, de nem őt találtam ott. Helyette Zack ült az asztalnál, és amint meglátott, mosolyogva állt fel. 

- Szia. - köszöntött kedvesen. - Nyugi, nem betörő vagyok. 

- Azt mindjárt gondoltam. - mondtam nevetve. - Mi járatban? 

- Lydia, és az én nagymamám jóban vannak, ezért úgy gondolták, hogy össze barátkoztatnak minket is. - magyarázta. 

- Jaj, itt vagytok. - jött be a helységbe nagyi. - Lana, ő itt Zachary, egy jó barátom unokája. 

- Tudom, tegnap már találkoztunk. - néztem nagyira, aki látszólag meglepődött a kijelentésemen. 

- Valóban? - kérdezte csodálkozva. - Hát... akkor én nem is zavarok tovább. Ha kellenék, a nappaliban leszek. Érezzétek jól magatokat. 

Megvártuk, amíg bemegy az említett szobába, és amint becsukta az ajtót, szinte egyszerre nevettünk fel. 

- Hova indultál? - nézet a kezemben levő táskára. 

- Csak a városba akartam kicsit körül nézni. - válaszoltam, mire felcsillant a szeme. 

- Elkísérhetlek? Persze, ha nem baj. 

- Az nagyon jó lenne. - mosolyodtam el halványan, Tényleg örültem, hogy nem kell egyedül mennem, jól esett a társasága. Boldog voltam, amiért ilyen gyorsan találtam valakit, aki ennyire kedves hozzám. Szokatlan ugyan, de jól esik. 

Sétálva indultunk el a járdán, és hallgattam, ahogy a családjáról, és barátairól beszél. Nem akarta, hogy untasson, de én kértem, hogy meséljen kicsit magáról. Figyelmesen hallgattam, és néha felnevettem egy-egy emlékén. Nagyon kedves fiú, és nem mellesleg elég jóképű is. Eddig ezt nem is vettem figyelembe, de most, hogy így jobban megnéztem, helyesnek találtam. De ahogy észrevettem a körülöttünk lévő lányokat, úgy véltem, nem csak én tartom helyesnek. Ahogy elmentek Zack mellett, mintha valami sztárral találkoztak volna. 

- Most te mesélj valamit. - nézett le rám, miközben sétáltunk. Igen le, mert annyira kicsi vagyok, hogy legalább másfél fejjel magasabb nálam. - Én már elmeséltem az egész életemet, de rólad még semmit nem tudok.
- Unalmas az életem. -vontam vállat. - Cannes-ban élek jelenleg anyukámmal. Most érettségiztem, és a nagyin kívül nincsenek rokonaim, ezért jöttem ide. Régen többet jártunk anyával, de ez valamiért megváltozott. Mindig is szerettem itt lenni, és ez most sem változott. Van valami ebben a városban, valami különleges, amit nem tudok megmagyarázni.
- Apukáddal mi történt? És biztos vagy benne, hogy nem él több rokonod? - kérdezte kíváncsian.
- Nem vagy te egy kicsit kíváncsi? - nevettem fel, mire ő csak a hajába túrt. - Apa nem olyan régen halt meg. És igen...biztos, hogy nincs több rokonom.
- Sajnálom. - simította meg karomat.
- Én is. - pillantottam fel rá. - De nem ismertem, még kiskoromban hagyott el minket.
- Tudom. - sóhajtott fel, mire egyből ránéztem. - Mármint...a nagyid mondta.
Ez nagyon furcsa volt. Először túlságosan sokat kérdez, utána meg tudja, hogy mi történt az apámmal. Nekem ez nem tetszik.
- Menjünk vissza, mára már eleget sétáltunk. - mondtam, s próbáltam kedves maradni. Megfordultunk, és elindultunk vissza fele. Az úton, ami nagyjából öt perc, egyikünk sem szólalt meg, csak csendben sétáltunk egymás mellett. Mérges voltam rá. Ez az egész csak egy színjáték volt? Hogy információkat szedjen ki belőlem? Biztos ismeri a legendákat, és tudja, hogy én is az egyik alapítócsalád leszármazottja vagyok. Pedig annyira kedves volt velem...
- Köszi, hogy hazakísértél. - álltam meg a kapu előtt, amikor megérkeztünk.
- Semmiség. - legyintett. - Én is erre lakom.
- Na jó...figyelj. - kezdtem bele. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Muszáj voltam rákérdezni, hogy mégis, mi folyik itt. - Tudom, hogy nem a nagyim mondta el. És igen, Montgomery vagyok, az alapítócsaládok leszármazottja. Tisztában vagyok a legendával, és szerintem te is. Ezért voltál olyan kedves velem. Szóval, mit akarsz igazából?
- Lana, én... - túrt a hajába tehetetlenül. - Ezt hosszú lenne elmagyarázni. De kérlek, ne haragudj rám, nem én akartam ezt. Azért voltam kedves, mert nagyon szimpatikus vagy, és próbáltam barátkozni, ne haragudj.
- Dolgozol valakinek? - kérdeztem, miközben összefontam mellkasom előtt a kezemet. - Ha igen, mondd meg, és magam megyek el hozzá.
- Most mennem kell. - sarkon fordult, és szó szerint elviharzott. Csak álltam ott, szerencsétlenül, és semmit nem értettem. Most már biztos. Valaki kémkedik utánam,és Zack a futár. Miért? Miért kell valaminek mindig elrontani a terveimet? Én csak nyugodtan szerettem volna nyaralni, de úgy látszik, ez nem fog összejönni.
Úgy döntöttem, visszamegyek a városba, és keresek egy kávézót, hogy kicsit le tudjak nyugodni, és tisztán lássam a dolgokat. Amikor Zack-vel voltam, láttam egy kis utcát, ahol egy kellemes kis kávéház volt, remélem megtalálom nélküle is.
Elindultam azon az úton, ahol együtt mentünk, de szerencsétlenségemre eltévedtem. Már minden kis utcát végig jártam, de kávézót sehol sem találtam. Éppen egy újabb sikátorba mentem be, amikor férfi hangokat hallottam a hátam mögül. Igaz, hogy fényes nappal volt, de elöntött a pánik. Rajtam kívül senki nem tartózkodott a sikátorban, ezért gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Átkoztam magamat, amiért bejöttem ide, ahol senki nem jár.
A földet nézve haladtam, amikor egy erős mellkasnak nem ütköztem. Az illető azonnal megfogta a derekam, amitől még jobban megijedtem.
- Szerbusz, Szépség. - vicsorgott rám, amitől a hideg rázott ki. Undorító volt.
- Ki maga? És mit akar tőlem? - estem pánikba.
- Hát én csak egy dolgot. - nyalta meg alsó ajkát. - De a főnök többet. Ezért, velem kell jönnöd, Édesem. Remélem nem probléma.
- Azonnal engedj el. - szóltam már kicsit hangosabban, de ő csak nevetve a vállára vett, és cipelni kezdett. - Segítség! Valaki segítsen!
Hiába kiabáltam, senki nem hallott meg. Ütöttem, ahol csak tudtam, de hiába minden. Mégis mit akarnak tőlem? Ki az a főnök? Még csak egy napja vagyok itt, de máris elrabolnak. Hogy kerülhettem ekkora bajba?
A sikátor végén egy fekete kocsi várt minket. Ha lehetséges, még jobban ütöttem, de mintha meg sem érezte volna, cipelt tovább. Már kezdtem feladni, amikor hirtelen megálltunk. A férfi, aki eddig engem cipelt, összeesett a földön, én pedig rá. Meghalt? De hogyan?
Láttam, hogy valaki fut felém, majd letérdel hozzám. Barna íriszeivel vizslatott, s amikor meggyőződött róla, hogy jól vagyok, segített felállni.
- Minden rendben? - kérdezte aggódóan.
- Mi volt ez? - néztem a földön elterült emberre. - Mit akarnak tőlem?
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de bíznod kell bennem. - kezei közé fogta arcomat, amitől szinte egyből megnyugodtam. - Elviszlek innen, és mindent elmagyarázok, de ahhoz az kell, hogy bízz bennem.
- Honnan tudjam, hogy te nem akarsz elrabolni? - a hangom cérnavékony volt, amitől még én is megijedtem.
- Az előbb mentettem meg az életed, hidd el, én nem foglak elrabolni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a pulzusom az egekbe szökött.
- Bízok benned. - válaszoltam cseppet nem határozottan. Valamiért az éreztem, hogy tényleg megbízhatok benne, de ott volt benne a különös érzés, hogy alig ismerem pár perce. A semmiből bukkant fel, és segített ki a bajból. Ez azért egy kicsit fura. Mit keresett errefelé egy fegyverrel? És miért segített nekem?
- Helyes. - kezét derekamra csúsztatta, és vezetni kezdett, ki a sikátorból. Egy szürke terepjáróhoz mentünk. Illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót, majd egy halvány mosoly kíséretében beültem, és vártam, hogy ő is elfoglalja helyét, a kormány mögött.
Csendben ültünk a kocsiban, egyikünk sem szólalt meg. Én az ablakon néztem ki, és közben megállás nélkül kattogott az agyam. Annyi gondolat fordult meg a fejemben, hogy féltem, egyszer fel fog robbanni. Nem tudtam, hová megyünk, csak bíztam abban, hogy visszavisz a nagyimhoz, és véget érhet ez a rémes nap. Azonban, amikor elhaladtunk a ház mellett, már biztos voltam benne, hogy esze ágában sincs hazavinni.
- Nem erre lakom. - szóltam halkan, felé sem fordulva.
- Tudom. - jött a válasz. - Először beszélnünk kell, mert sok mindenről nem tudsz még. Ha végeztünk, ígérem, hogy visszaviszlek a nagymamádhoz.
Többet nem kérdeztem. Csak csendben ültem, és vártam, hogy megérkezzünk. Nem tudtam hova megyünk, de kíváncsi voltam, hogy miről akar beszélgetni. Nem hinném, hogy olyan sok közös témánk lenne.
Percek múlva, egy elhagyatott háznál álltunk meg, a város szélén. Kiszálltunk, és megvártam, amíg bezárja a kocsit, majd elindul a ház felé. Nem értettem, hogy miért hozott ide, a házban nem lakott senki, épphogy nem dőlt össze az egész építmény. Mindenesetre követtem, és hagytam, hogy bevezessen a lepukkant házba. Kinyitotta az ajtót, ami kissé nyikorogva nyílt ki, s elénk tárult egy hatalmas szoba. Nem mondom, hogy üres volt, hiszen pár bútor díszelgett bent, de továbbra sem hittem, hogy bárki is lakna itt.
Egy kanapé, egy kis asztal, s két nagyobb polc, ami mindösszesen volt található a szobában. Jobbra nyílt még egy szoba, ami szerintem egykor konyha lehetett, mert néhány széket fedeztem fel, s egy nagy asztalt. Miközben a házat tanulmányoztam, észre sem vettem, hogy rajtunk kívül, még többen is vannak itt. Egy ismeretlen fiú ült a kanapén, Zack társaságában. Csodálkozva néztem a fiúra, aki csak egy sajnálom-ot tátogott.
- Ez a mi rejtekhelyünk. - mutatott körbe a szobába, a mellettem álló fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Barna, göndör haját kisöpörte szeméből, s a kanapé felé intett, hogy én is foglaljak helyet.
- Tudom, hogy most minden nagyon érthetetlen, és rengeteg kérdésed van. - állt fel Zack, hogy átadja a helyét. - De mielőtt válaszolnánk a kérdéseidre, tudnod kell egy-két dolgot. Magadról, és a családodról.
- Hogy érted, hogy magamról? - ültem le, és közben felváltva néztem a három fiúra, akik időközben mind fölém álltak.
- Dean, akarod te kezdeni? - fordult Zack a göndör hajú felé, akinek már tudom is a nevét.
- Minden a négy alapítóhoz vezethető vissza. - sóhajtott fel Dean, és leült a kanapé karfájára. - Nagy harc folyt, amikor letelepedtek Darlingon-ba, de ők nem akartak részt venni a csatában. Úgy gondolták, kimaradnak belőle, és megmentik a családjukat. Ezért megegyeztek, hogy menekülni fognak, külön utakon indulnak el, és átlag emberekként telepednek le, messze Darlington-tól. De mielőtt útnak indultak volna, megkötötték a leszármazottjaiknak szóló egyességet, vagy ahogy később hívták, a végzetet.
- És itt jövünk mi a képbe. - vette át a szót Zack. - A kiválasztott leszármazottak mi vagyunk. Minket, úgy neveltek, hogy készüljünk fel a beteljesítésre, találjuk meg a társainkat, és védjük meg magunkat, a gonosztól. De téged másként neveltek, ezért nem tudsz semmit magadról. Anyukád próbálta eltitkolni előled a sorsod, de ez elől nincs menekvés. Tisztában vagy a legendával, de egy dologról nem tudsz. Te vagy a kapocs. Neked van a legfontosabb dolgod, négyünk közül.
- Mi négyen vagyunk a KERESZT. - vágott közbe a harmadik fiú, akinek ugyancsak nem tudtam a nevét. - A dolgunk, hogy megtaláljuk a négy naplót, s azok elvezetnek majd minket a négy medálhoz. De neked különleges képességed van, csak te tudod megfejteni a naplókat, mert, mint említettük, te vagy a kapocs. Óvatosan kell lennünk, mert van egy ellenségünk is. Ő a főnök, ahogy a csicskái hívják. Ha beteljesül a KERESZT, akkor mi nyertünk, és élhetünk tovább boldogan.
- Nem értem. - ráztam meg a fejem. - Ha én vagyok a kapocs, akkor már régen tudnom kellene, hogy hol vannak a naplók.
- Igazság szerint, nem. - gondolkodott el Dean. - Eddig nem tudtál ezekről, ami azt jelenti, hogy nem kerested a naplót, de így, hogy tudsz mindent, meg fogod találni.
- Nekem ez sok. - túrtam barna hajamba, majd felálltam, és kifutottam a házból. A bejárati ajtó elé, a lépcsőre ültem le, s próbáltam megérteni az imént halott dolgokat. Annyira zavaros volt az egész, sok kérdés merült fel bennem.
Tisztában vagyok a legendával, és a KERESZT-tel is. De nem gondoltam volna, hogy én is tagja leszek. Igazuk van a fiúknak. Anya próbálta eltitkolni előlem, de így csak nagyobb gondot okozott nekem. Mert semmit nem tudok magamról, fogalmam sincs, hol kellene kezdenem a naplók keresését. Ha tényleg én vagyok a kapocs, akkor nem szabad csalódást okoznom, be kell teljesítenem a sorsom. Mind a négyünknek be kell. Így akarták az alapítók, s ez elől nem tudunk sehogy sem kibújni. De miért pont mi?
- Jól vagy? - ült le mellém Dean, és arcomat kezdte fürkészni.
- Persze. - fordultam felé, s barna íriszeimet az övébe fúrtam. - Csak kell egy kis idő, hogy összeálljon a teljes kép erről az egészről.
- Ez természetes. - mosolyodott el féloldalasan, amitől a szívem kalapálni kezdett. - Csak most tudtál meg mindent, adj magadnak egy kis időt, hogy tisztán lásd a dolgokat.
- Te mikor tudtad meg, hogy a tagja vagy? - kérdeztem kíváncsian.
- Amióta tudok járni, és beszélni, a szüleim elkezdtek felkészíteni. Azóta minden nap kiképzéseken vettem részt, éppúgy, mint Zack és Toby. Az iskola mellett, mi nem bulizni jártunk, hanem edzeni az apánkkal. Nem mondanám szuper gyerekkornak, de nekünk ez a sorsunk.
Érdeklődve figyeltem. Minden arcvonását megnéztem, mert olyan ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol. A barna, göndör haja néhol szemébe lógott, de nem zavarta a kilátásban. Volt valami ebben a fiúban, ami különleges volt a számomra. Nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen csak így éreztem.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - néztem rá hálásan, mire ő csak gyengéden megsimította a karomat. Mondanom sem kell, az érintésére újra görcsbe rándult a gyomrom. Mi történik velem? Mi váltja ki ezt belőlem?
- Aki el akart rabolni, ő is a főnöknek dolgozik. - magyarázta. - Könnyű célpont vagy nekik, hiszen most érkeztél csak, semmit nem tudsz a városról, de még magadról sem. Ezt ki fogják használni, amint alkalmuk lesz rá. Vigyáznod kell, hogy kiben bízol meg.
- És bennetek bízhatok? - vontam fel a szemöldököm.
- Természetesen igen. - válaszolta. - Mi mindent megteszünk, hogy ne essen bajod. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek. Te pedig a kishúgunk lettél.
- De ugye azért nem fogtok mindig a nyomomban járni? - nevettem fel kicsit. - És nem kell mindenről beszámolnom nektek?
- Nem vagyunk mi biztonsági őrök. - nevetett fel ő is. - Vigyázunk rád, de meg kell tanulnod megvédeni magadat, arra az esetre, ha mi nem lennénk melletted. Ezért is fogunk edzéseket tartani neked, hetente háromszor, itt a rejtekhelyünknél. Senki nem jár erre, úgyhogy nyugodtan tudunk gyakorolni.
- Ez jól hangzik. - csillant fel a szemem, ugyanis a gimiben sokat sportoltam. - Mikor kezdjük?
- Azt még kitaláljuk. Egyenlőre az információkat kell megjegyezned, és lelkileg kell felkészülnöd. Utána belevághatunk.
Úgy éreztem, az életkedvem hatalmasat nőtt. Igaz, pihenni jöttem ide, de így, hogy megtudtam ki is vagyok valójában, tudni akarok mindent. Szeretnék tisztában lenni a családommal, és persze az én képességemmel is. Ebben a fiúk tudnak segíteni, én pedig nagyon hálás vagyok ezért. Örülök, hogy segítenek rajtam, és hogy ilyen gyorsan megfogadtak.
És van még egy dolog, ami nagyon nyomaszt...az pedig nem más, mint az édesanyám. Róla nem tudom mit gondoljak. Ennyi éven át eltitkolni előlem, a sorsom. Nem tudom, hogy gondolta ezt. Azt hitte, hogy nem jövök rá? Hogy teljes életet élhetek a KERESZT tudta nélkül? Így még nagyobb gondot okozott nekem. Mert semmit nem tudok magamról, úgy érzem, két Lana létezik. Az egyik, az átlagos, aki Cannes-ban él az anyukájával, a másik, aki a KERESZT tagja, csomó kérdéssel maga körül. De nem vagyok elveszve. Hiszem, hogy a fiúk segítségével sikerül rájönnöm mindenre, és végre tisztázódik ez az egész.
- Bocsánat, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot. - hallottuk meg Toby hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának volt nekitámaszkodva, és unottan nézett minket. Vajon mióta állhat ott? - A kisasszonynak mennie kell.
- Toby. - szólt rá a mellettem ülő Dean.
- Hagyd csak. - mosolyogtam rá. - Tényleg mennem kellene.
Toby beleegyezően bólintott, majd visszament a házba, és a bejárati ajtót becsukta magam mögött, ezzel is jelezve, hogy ideje mennem. Valamiért nem szimpatikus nekem.
- Nem nagyon bír. - nevettem, miközben felálltam a lépcsőről.
- Ő mindenkivel ilyen, amíg meg nem ismeri. Csak egy kis idő kell, utána le sem bírod majd szedni magadról.
- Akkor én megyek is. - mondtam, miután mind a ketten felálltunk.
- Haza viszlek. - ajánlotta fel, és már ment is a kocsi kulcsért. Pár perc múlva már vissza is jött, kezében a kulccsal. Ismét a szürke szörnyeteg felé invitált, mint ez előtt pár órával. Beültem, s vártam, hogy ő is elfoglalja helyét a kormány mögött.
Az út nagyjából tíz perc, s ez idő alatt végig beszélgettünk. Sok mindent megtudtam a családjáról, s róla is. Én is meséltem pár dolgot magamról, de ezeket ő már mind tudta. Szerintem ő több dolgot tud rólam, mint én magamról.
Észre sem vettem, hogy már a nagyi háza előtt állunk, annyira belemerültünk a beszélgetésbe.
- Köszönöm, hogy haza hoztál. - hálálkodtam, miközben már fél lábbal kint voltam a kocsiból.
- Máskor is. - kacsintott, amitől az arcomat elöntötte a pír. - Holnap beszélünk.
Elköszöntem, majd becsuktam a kocsi ajtaját, és a bejárathoz indultam. Hallottam, ahogy elindul a kocsi, de már nem néztem hátra, mert akkor soha nem megyek be. Gyorsan kinyitottam a kaput, és szó szerint beszaladtam a lakásba.
- Nagyi! - kiáltottam el magam, amikor már becsuktam magam mögött az ajtót. Mivel választ nem kaptam, világossá vált, hogy egyedül vagyok itthon. A biztonság kedvéért bezártam az ajtót, majd a konyhába mentem. Az asztalon egy levél várt, amit a nagyi hagyott nekem. Gyorsan átfutottam a sorokat, majd a kis cetlit a kukába hajítottam, s a hűtőhöz mentem. A nagyi gondoskodott róla, hogy ne haljak éhen, egy hétre való ételt készített. Kivettem a spagettit, szedtem magamnak egy adagot, és a tányért beraktam a mikróba. Miközben vártam, hogy a kajám felmelegedjen, a telefonom kettőt sípolt, ami azt jelenti üzenetem érkezett.
Megnyitottam a levelet, és amint elolvastam, arcomon halvány mosoly jelent meg. Honnan tudja a számom?

Még egy dolog: a nagyid semmit nem tudhat. 

Kérlek ne mondj neki semmit, ez a mi titkunk csak.  Maradjon is így. 

Holnap találkozunk. 

Dean. 

Igazából nem terveztem, hogy a nagyit beavatom. Úgy véltem, hogy ez a dolog, csak is kizárólag négyünkre tartozik. 

A telefont a zsebembe csúsztattam, majd kivettem az idő közben elkészült spagettit a mikróból, s leültem az asztalhoz. Miközben ettem, a telefonomon nézegettem az új híreket. Felmentem pár közösségi oldalra, írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, s megnéztem a képeket, amit a volt osztálytársaim raktak ki. Valami osztálybuli szerűséget rendeztek, amire természetesen engem nem hívtak meg. A feltöltött képek alapján medencés buli lehetett, sok részeg fiatallal. 

Amikor végeztem, a tányért és az evőeszközt elmostam, majd a szobámba mentem. A táskámat a földre dobtam, kibújtam a cipőmből, majd az erkély ajtóhoz mentem. Kitártam azt, s elém tárult a csodálatos Darlington egy része. Csak álltam, és néztem, ahogyan az emberek sürögnek-forognak, ahogy a kocsik sietnek, s a biciklisek versenyeznek egymással. 

Oldalra pillantottam, s egy kényelmesnek tűnő fotel volt mellettem, rajta egy könyvel. Mivel imádok olvasni, gyorsan kezeim közé vettem a könyvet, s szemeimmel átfutottam az ismertetőjét. A történet egy fiatal lányról szólt, aki szerencsét próbál egy másik városban, az otthonától messze, ám nem tudta, hogy mire vállalkozott. Rejtélyekbe ütközik, amivel egyedül kell megküzdenie, s eközben egy szerelem is kialakul. 

Olyannyira megtetszett ez a kis részlet, hogy leültem a fotelbe, és hagytam, hogy minden porcikám átérezze a történetet. Szó szerint faltam a sorokat, egyik fejezetet követte a másik. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, mennyire besötétedett. Semmi erőm nem volt felállni, ezért becsuktam a szemem, és szinte azonnal elaludtam. 

Szerbusztok, drágáim :) 
Megérkeztem a második fejezettel, némi késéssel. Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de nem voltam itthon. Mostantól viszont igyekszem aktívkodni, s remélem ti is velem tartotok majd :) 
Nos, a részhez semmit nem fűznék hozzá, remélem tetszeni fog, és megajándékoztok egy vélemény kifejtő kommenttel :D 
Jó olvasást kívánok, és további szép estét mindenkinek. :) 
Nagy ölelés : K Savanna <3