Szünet!

Sziasztok! :) 

Az elmúlt időkben eléggé elhanyagoltam a blogot, amit nagyon sajnálok, de különböző okok miatt nem volt időm írni. Nem akarok magyarázkodni, értsétek meg kérlek. :) 

Végül arra döntésre jutottam, hogy egy kis ideig szüneteltetem a blogot. Bezárni semmiképpen nem akarom, hiszen már annyira a szívemhez nőtt ez a történet is :) Remélem megértetek!

Úgy tervezem, hogy ebben az évben nem folytatom már, s a jövő évtől kezdve teljes gőzerővel nekilátok az új részek megírásához. A nyitásról semmit nem tudok még mondani, majd ha úgy érzem, hogy képes vagyok  a suli, próba, és egyéb programok mellett időt szánni a blogra, akkor azonnal jelentkezem. :) 

Köszönöm a megértéseteket, a támogatásotokat, Ti vagytok a legjobbak! :) Előre szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni, töltsétek jól a szünetet :) 

Hatalmas ölelés : Savanna K. <3 

10 - Kérdések és válaszok

Halihó, Drága olvasók! 

Hűha, csodás érzés, hogy már a tizedik fejezetnél tartunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig ki fogom bírni :D 

Köszönöm az eddigi támogatást, nagyon jól estek. :) Jó olvasást kívánok hozzá, és ne felejtsetek írni egy komit! :) 

Ölés : Savanna K. 

Lana Montgomery
Szeretném azt mondani, hogy vidáman ébredtem, de nem akarok hazudni. Képtelen voltam mosolyogni, pedig még az időjárás is a kedvemre játszott. A megszokott esős, és szeles idő helyett, most hét ágra sütött a nap. 
Miután felébredtem, kicsit még az ágyban lustálkodtam, de be kellett látnom, hogy az önsajnáltatással nem megyek semmire, ezért erőt vettem magamon, és lesétáltam a konyhába. Megkönnyebbültem, amikor senkit nem találtam ott, így nyugodtan kezdtem neki a reggeli elkészítéséhez. 
Amíg a tojásom sült, elmosogattam a tegnapi edényeket, mert rajtam kívül senki nem csinálta volna meg. Pont végeztem a mosogatással, amikor a tojás is szépen megsült. Megtöröltem a kezem, majd a két tojást egy tányérra tettem ki hűlni. Elővettem egy villát, s leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a reggelimet. 
- Jó reggelt. - köszönt Dean, amikor belépett a helységbe. 
- Neked is.- válaszoltam vissza udvariasan. 
Többet nem beszéltünk, ő a hűtőhöz ment, én pedig az asztaltól bámultam. Szerencsére háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy stírölöm. Amikor megfordult, gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és folytattam az evést, azonban ő csak állt ott. Mikor percekkel később sem mozdult meg, lassan felemeltem a tekintetem. Ahogy barna íriszeibe néztem, kalapálni kezdett a szívem. Pont, mint amikor beleszerettem. Még mindig ugyan azt, az érzést váltja ki belőlem, csupán a jelenléte. 
- Valami baj van? - néztem rá kérdőn. 
- Nem, nincs semmi. - válaszolta, majd elsétált mellettem. - Toby üzeni, hogy ma vár délben a rejtekhelynél. 
Nem válaszoltam, mert nem akartam kiabálni, hiszen már rég nem a konyhában tartózkodott. Mivel délig kevesebb, mint két órám volt, gyorsan megettem a tojásomat, majd a tényért a mosogatóba helyeztem. 

Visszahúzódtam a szobámba, majd egy gyors fürdés után magamra vettem egy kényelmes viseletet. Ez annyiból állt, hogy a kedvenc fekete cicanadrágomat húztam fel, hozzá pedig egy fehér haspólót választottam. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, belebújtam a sport cipőmbe, felkaptam a telefonomat, és késznek nyilvánítottam magam. Lerobogtam a lépcsőn, és amikor a nappaliba értem hatalmasat sikítottam. 
- Nyugi, csak én vagyok. - nevetett az ijedtségemen Zack, mivel még mindig rémültem álltam előtte. 
- Miért ijesztgettek állandóan? - kérdeztem felháborodva. - Hogy, hogy itt vagy amúgy? 
- Kaptunk egy nem éppen kellemes hírt a városból. - húzta el a száját, amiből azonnal tudtam, hogy baj van. Igazából bármilyen hírt kapunk, az csak rossz lehet. Jó hír? Még soha nem volt rá példa. 
- Mi történt? - sóhajtottam fel. 
- Újabb három ember halt meg az este folyamán. - mondta szomorúan. - A város lakói úgy tudják, hogy eltűntek, de Ethan szerint biztos újabb gyilkosság történt. A holttestek nem kerültek még elő, ezért arra kért minket, hogy kicsit nézzünk szét a környéken. Nem lenne a legjobb, ha valaki a város lakói közül találna rájuk véletlenül. 
- Istenem. - ültem le a kanapéra megsemmisülten. - Hogy képes valaki ilyenre? 
- Nem egy kezdővel van dolgunk, Lana. Ha akar valamit, akkor azt biztosan el fogja érni. És ha ehhez az kell, hogy minden nap újabb és újabb embereket gyilkoljon, akkor megteszi. 
- Teljesen tönkretettem a várost. - fogtam kezeim közé az arcomat. - Minél hamarabb meg kell találnunk a gyilkost, különben az egész város kihal. 
- Először a holttesteket találjuk meg, utána megbeszéljük a következő lépést. - húzott fel. - És te addig se törd magad, tudom, hogy nehéz, de most koncentráljunk a feladatokra. 
- Rendben. - mosolyogtam rá. - A többiek is jönnek? 
- Két csapatban megyünk. Ők ketten, és mi ketten. - vázolta fel a mai tervet. 
Bólintással jeleztem, hogy minden világos. Beültünk a kocsijába, és útnak indultunk. Pontosan nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem kérdezősködtem. Valahogy sejtettem, hogy Dean kerülni fog, és úgy tűnik, hogy igazam lett. Fogadni mernék, hogy az ő ötlete volt ez a két emberes csapat munka. Nagyon fáj, hogy így eltávolodik tőlem, de erről egyedül én tehetek. Megbántam a szavaimat, előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, és itt van a következménye. 
- Lana, itt vagy? - Zack hangjára eszméltem fel. Gyorsan elnézést kértem, és miután megtudtam, hogy megérkeztünk, kiszálltam. Az erdő elején álltunk. Ide nem sokan merészkednek, ha tehetik, akkor inkább messziről elkerülik. Hogy miért? Igazából fogalmam sincs, van valami ijesztő benne, amit én sem tudok megmagyarázni. 
- Mehetünk? - néztem a mellettem álló fiúra, aki ugyan úgy, mint én, az erdőbe bámult befelé. 
- Induljunk. - ment előre, én pedig követtem őt. 
Az első pár méter még nem volt félelmetes, de amikor beértünk a sötét részre, kezdett elönteni a pánik. Igaz, hogy Zack alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, még úgy is bennem volt a félelem. 
- Itt van a Tiltott erdő határa. - állt meg egy fánál, amire egy sárga csík volt fel festve. - A legendák szerint, valahol az erdő végén van a főnök kastélya. Még soha senki nem látta, nincs olyan ember, aki arra a részre merészkedik. Mi sem megyünk tovább, innen visszafordulunk, és egy másik útvonalon megyünk tovább. 
- Ha meg akarjuk találni a holttesteket, akkor okosabbnak kell lennünk. - gondolkodtam hangosan. - Tovább kell mennünk, be a Tiltott erdőbe. 
- Kizárt. - tiltakozott azonnal. 
- Nem megyünk el a kastélyig, csak itt az elején szétnézünk. - indultam el határozottan. - Gyere, nem lesz semmi bajunk. Nem fognak rájönni, hogy itt vagyunk. 
Zack mély levegőt vett, morgott valamit az orra alatt, majd utánam indult. A félelem hirtelen eltűnt, s helyét a bátorság vette át, ami nem tudom honnan jött. Soha nem voltam valami bátor típus, ezért is lepett meg annyira. 
Óvatosan lépkedtem a bokrok között, semmiképpen nem akartam hasra esni. Néha egy-egy kiálló gyökérbe beakadt a lábam, olyankor Zack tartott meg, hogy ne essek el. Az út alatt egyikünk sem szólalt meg, szótlanul sétáltunk. 
- Dean akarta, hogy ne együtt dolgozzunk? - kérdeztem rá hirtelen. Bár nem láttam Zack arcát, tudtam, hogy meglepte a kérdésem. 
- Csak nektek lenne rosszabb. - válaszolta. - Időre van mind a kettőtöknek szüksége, nehéz lenne együtt dolgoznotok, ha feszültség van köztetek. 
- Hát persze. - nevettem fel kínosan. - Mindenkinek jobb, ha külön vagyunk. 
- Ezt hogy érted? - fogta meg a karomat. 
- Sehogy. - vágtam rá gyorsan, és tovább mentem, de Zack ismét megállított. 
- Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el. Szóval?
- Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam. Amíg együtt voltunk, Toby azzal szekált, hogy Dean miatt kések, miatta nem figyelek a feladatomra. Te meg...
- Én meg? - nézett rám kíváncsian. 
- Szerelmet vallottál nekem, és amikor összejöttünk Dean-nel, láttam rajtad, hogy nem nézted jó szemmel. És most, hogy külön vagyunk, te jöttél velem...
- Lana! - kiáltott fel hirtelen, és egy gyors mozdulattal a földre rántott. Abban a pillanatban egy nyíl suhant el a fejünk fölött, és a legközelebbi fába ért célt. 
- Ez meg mi volt? - álltam fel ijedten. 
- Rájöttek, hogy itt vagyunk. Mennünk kell. Gyorsan! 
Mind a ketten futásnak eredtünk, és meg sem álltunk a határig. Lihegve, s kimerülten dőltem neki egy fának, míg Zack előttem kapkodott a levegőért. Szinte még fel sem ébredtem a sokkból, amikor Toby-t láttam meg közeledni felénk. 
- Veletek meg mi történt? - kérdezte nevetve, azonban mi nem szórakoztunk ilyen jót rajta. 
- Lényegtelen. - hagyta rá Zack. - Te mit keresel itt? És hol van Dean? 
- Külön váltunk, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de már egy órája várok rá. Azt hittem, hogy út közben találkozott veletek, de ezek szerint nem. 
- Biztos hamarosan előkerül. - vonta meg a vállát Zack. - Találtatok valamit? 
- Ethan megmutatta a jelentéseket, de semmi hasznosat nem írtak le. Ti hogy álltok? 
- Sehol semmi. Egyszerűen reménytelen. - mondtam puffogva, és elsétáltam mellettük. Egy ismeretlen ösvényre tévedtem, ahol korábban eddig még nem jártam. Nem féltem, ugyanis már rég elhagytam a Tiltott erdő határát, erre fele pedig semmi veszély nem fenyeget. Lassan lépegettem, és közben kerestem valami nyomot. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keressek, de abban biztos voltam, hogy a főnök nem fogja csak úgy az ösvényen hagyni a holttesteket. 
Ahogy egyre jobban haladtam az erdőbe, halk szipogásra lettem figyelmes. Körbenéztem, de senkit nem láttam, ezért próbáltam fülelni, és kideríteni, hogy honnan jöhet a hang. Pár méter után mintha hangosabban hallottam volna, ezért felgyorsítottam a lépteimet. 
- Van itt valaki? - kérdeztem hangosan. 
Válasz helyett csak mozgolódást hallottam. Gyorsan a hang irányába futottam, átküzdöttem magam pár bokron, és egy tisztás szerűségre bukkantam. A közepén egy hatalmas fa állt, s az egész tisztást bokrok vették körül, amik arra szolgáltak, hogy senki nem találjon ide. A fa mögül jött a zaj, ezért óvatosan közelítettem meg. Amint megpillantottam a zaj forrását, szám elé kaptam a kezem. 
A fához egy fiatal lány volt kikötözve, ruháját teljesen átáztatta a vér. És ez még nem volt minden. A lány lába előtt hevert a másik két eltűnt személy, akik már holtan feküdtek a füvön. Rajtuk kívül négy halottat találtam, kicsit messzebb a fától. 
Borzalmas látvány volt. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik arcomon, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Feleszméltem a sokkból, és a lány felé indultam, aki remegett a félelemtől.
- Ne! - kiáltotta fájdalmasan. 
- Nyugalom. Segíteni akarok. - csitítottam. - A nevem Lana.
Amint meghallotta a nevem, szemei kimeredtek, mintha valami szellemet látott volna. Ha lehetséges, még jobban pánikba esett, és össze-vissza kezdett forgolódni. Sikítozva próbált kiszabadulni, és hangosan kiáltott segítségért. 
- Semmi baj! - próbáltam nyugtatni. - Én nem foglak bántani. Szeretnék segíteni, de ahhoz meg kell nyugodnod. 
- Segítség! Valaki segítsen. - egyre hangosabban kiáltozott, aminek az lett a következménye, hogy a fiúk ránk találtak. Mind a hárman felénk futottak, és amikor meglátták a holttesteket, éppúgy, mint én, lesokkolódtak. Toby szedte elsőnek össze magát, és a sikítozó lányhoz lépett, szorosan lefogta, míg én kikötöttem a csomót. 
A lány annyira el volt gyengülve, hogy alig bírt megállni a lábán, ezért ha Toby nem kapja el, akkor összeesik a földön. Amint biztonsága érezte magát, kitört belőle a keserves zokogás. Toby nyugtatóan simogatta a hátát, míg mi csendesen ácsorogtunk. 
- Minden rendben? - lépett mellém Dean, és az arcomat kezdte vizslatni. 
- Nem értem. - néztem rá. - Miért fél tőlem? Amikor megtudta a nevem, annyira kétségbeesett. Láttam rajta, hogy mennyire megijedt. Segíteni akartam neki, de nem hagyta. 
- Amint jobban lesz megkérdezzük tőle. - simította meg a karomat. - De van egy olyan érzésem, hogy a főnök keze van ebben is. 
- Toby, gyertek. - szólt nekik oda Zack. - Orvoshoz kell vinnünk a lányt sürgősen. 
A fiú óvatosan átkarolta derekát, és lassan elindultak. Amikor elhaladtak mellettem, láttam a lány szemében a félelmet, és ez szörnyű volt. 
El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Ami a legborzasztóbb, hogy a tettes még szabd lábon van, és bármelyik percben megölhet valakit. Rémisztő az egész helyzet, és a tetőpont, hogy minden miattam van. 

Amint a lányt átadtuk az orvosoknak, kicsit megnyugodtunk. Szóltunk a rendőrségnek a történtekről, akik azonnal a helyszínre mentek, hogy elvigyék a halottakat onnan. Ethan-nel is egyeztettünk, és arra az álláspontra jutottunk, hogy ideje elmondani az embereknek az igazat. Joguk van tudni. 
A kórházban vártunk az eredményekre, mindannyian kíváncsiak voltunk. Az orvos szerint szükség lesz egy kis időre, mire sikerül rávennünk, hogy beszéljen a történtekről, de ez nem zavart minket. 
- Mi a helyzet? - tért vissza köreinkbe Zack, és lehuppant mellém. 
- Minden változatlan. - vontam meg a vállam. - Lassan három órája vannak bent, kezdek aggódni.
- Szerintem fölösleges. - szállt be a beszélgetésbe Dean. - Mind láttuk, hogy a körülményekhez képest jól volt. Természetesen megviselte a dolog, és lelkileg hosszú idő lesz mire felépül, de nem kell aggódni, Hagyjuk, hogy az orvosok végezzék a dolgukat. 
- El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül. - mondtam szörnyülködve, és a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam. 
- Önök a hozzátartozók? - jelent meg előttünk az orvos. 
- Nem egészen, de mi találtunk rá. - álltunk fel egyszerre. 
- Nos, úgy tűnik, hogy mostantól rendbe lesz. - nézett a papírjaira. - A jobb keze eltört, gyenge agyrázkódást fedeztünk fel, és sok vért vesztett. Viszont nagyon erős a szervezete, és úgy véljük, hogy hamar felépül. Ami a lelki gondokat illeti, nem ártana, ha egy szakember meglátogatná, szüksége lesz rá. 
- Köszönjük doktor. - biccentett neki Toby. 
- Ha be szeretnének menni hozzá, akkor csak egyenként, és ne túl sok időre. Rengeteg pihenésre van szüksége. - fordult még vissza. 
- Ki megy be hozzá? - fordultam a fiúk felé. 
- Majd én. - jelentkezett elsőnek Toby. - Igyekszem kideríteni, hogy mi történt. 
A fiú eltűnt a fehér ajtó mögött, mi pedig ismét a székeken foglaltunk helyet. Mind a hárman csendben voltunk, csak néztünk ki a fejünkből. Kicsit kínos volt, ülni a két fiú között, ezért inkább felálltam. 
- Kértek valamit a büféből? - kérdeztem tőlük, de csak a fejüket rázták, ezért otthagytam őket. Igazából nem volt semmire szükségem a büféből, egyszerűen csak sétálni támadt kedvem. Mivel a lift nem működött, ezért kénytelen voltam lépcsőzni, bár egyáltalán nem bántam. Lerobogtam a földszintre, ahol átvágtam a folyosón, és az üveg ajtón át kimentem az udvarra. Rajtam kívül még páran tartózkodtak kint, akik hozzám hasonlóan egyedül sétálgattak. Leültem egy közeli padra, és onnan nézelődtem. 
Sok minden megfordult a fejemben, s igyekeztem rendet tenni köztük, de ez lehetetlennek bizonyult. Talán percekig tudtam egyedül lenni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és két ijedt tekintet közeledett felém. 
- Mi történt? - sóhajtottam fel. 
- Toby beszédre bírta a lányt, és sok minden kiderült. - ült le mellém  Zack. - Többek közt az is, hogy Maggie a neve, és a nagyszüleit jött meglátogatni. 
- Két hete érkezett, és egészen idáig semmi baj nem történt vele. Egy buliból jöttek haza a barátaival, amikor két idegen srác leszólította őket. Azt mondta, hogy szimpatikusnak tűntek neki, és mivel már nem éppen voltak józanok, beleegyeztek, hogy haza vigyék őket. Egy fekete kocsiba szálltak be, ahol szinte azonnal elvesztették az eszméletüket, és csak órákkal később tértek magukhoz az erdőben, ott ahol rá találtunk. - folytatta Dean. 
- Tudja esetleg a két fiú nevét? Vagy felismeri őket? - vágtam közbe, de csak két nemleges fejrázást kaptam, ezért inkább hagytam, hogy tovább meséljék a történetet. 
- Amikor Maggie magához tért, még mindenki életben volt. Egy barna hajú, idegen lányt látott meg elsőnek, aki a legjobb barátnője előtt térdelt. Mivel Maggie ki volt kötözve, semmit nem tehetett, és így a lány megölte a barátnőjét. Majd szép sorban mindenkit, aki jelen volt. Egyedül őt hagyta életben, amit nem értünk. 
- Ki lehetett az a lány? - kérdeztem, mire mind a ketten rám néztek.
- Azt mondta, hogy a neve Lana Montgomery. - nyelt egy nagyot Zack. 
- Ez lehetetlen. - álltam fel kétségbeesve. - Nem én voltam. Ugye nem gondoljátok rólam, hogy én tettem?
- Természetesen nem. - mosolygott rám biztatóan a fiú. - Valaki téged akar bemártani, de nem hagyjuk neki. Ki fogjuk deríteni, ne aggódj. 
Homlokomra nyomott egy puszit, és ott hagyott engem, kettesben Dean-nel. Beszéd helyett csak közelebb jött hozzám, és szorosan átölelt. Tudta, hogy erre volt szükségem. 
- Köszönöm, hogy itt vagy. - néztem fel rá, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. - Sajnálok mindent. 
- Mondtam, hogy mindig itt leszek. Igaz, hogy mind a ketten követtünk el hibákat, de ki nem? Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de mégis belevágtunk. 
- Akkor most kibékültünk? - kérdeztem játékosan, mire ő csak elnevette magát, és hosszasan megcsókolt. 
Mivel nem voltunk egyedül, többen is minket néztek, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a többiekhez. Kézen fogva sétáltunk oda Toby-hoz, aki egyedül üldögélt a kórterem előtt. 
- Látom újra együtt a gerlepár. - gúnyolódott, de nem foglalkoztunk vele, inkább csak leültünk mellé. 
- Hogy haladunk? - érdeklődtem. 
- Szerintem sok információt kiszedtünk belőle, de még így sem vagyunk előrébb. Van egy pszichopata főnök, aki felbérelt egy lányt, hogy alakítsa Lana-t, és így őt hibáztassuk majd. Ezzel az üggyel végeztünk. 
- És így most egy lépéssel a főnök előtt járunk. - csatlakozott hozzánk Zack. - Viszont folytatnunk kell a naplók keresését. 
- De mi lesz a halálozással? Folytatódni fog tovább? - ijedtem meg, mire Dean megszorította a kezem, jelezve, hogy mellettem áll.
- Nem tudunk mit tenni. Reménytelen a helyzet. - tárta szét karjait Zack, és tényleg úgy látszott,  hogy feladta. 
- Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegye a várossal! - keltem ki magamból, és az sem érdekelt, hogy egy kórházban vagyok. - Tudom, hogy ez eltérít minket a feladatunktól, de segítenünk kell nekik. Nektek nincsenek barátok, esetleg családtagok, akik itt élnek? Mi lesz, ha holnap éppen ők halnak meg? Félre kell tennünk a napló keresést, és meg kell állítanunk ezt az őrültet, mert már így is nagyon messzire ment. Én képtelen vagyok arra, hogy így lássam a várost. Meg tudjuk csinálni, le tudjuk győzni, de ahhoz mind a négyen kellünk. 
- Legyen. - bólintott rá némi gondolkodás után Zack, Dean, majd végül Toby is. Nagyon meglepett, hogy nem kellett vitatkozni velük, szinte azonnal beleegyeztek. Természetesen nem bántam, így is eleget veszekszünk, legalább megspóroltunk egy konfliktust. 
Amint egy oldalon álltunk immár mindannyian, kicsit megnyugodott a szívem. Percekkel kijött az orvos, és közölte velünk, hogy Maggie családja már úton van Darlington-ba, így mi már hazamehettünk. Mivel a három fiú ideiglenesen nálam lakik, együtt indultunk haza. Zack és Toby megéhezett, így ők beugrottak a helyi boltba, míg mi Dean-nel két perc alatt hazaértünk. 
Előkerestem a lakáskulcsomat a táskámból, és amikor a zárba helyeztem, az ajtó magától kinyílt. Érdekes. Tisztán emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt elindultunk az erdőbe. 
- Mi a baj? - lépett mellém barátom.
- Nyitva az ajtó. - tártam ki a fa tárgyat, és óvatosan bementem. Amint felkapcsoltam a villanyt, tudatosult bennem, hogy valaki betört. A polcokról szinte minden tárgy lekerült a földre, és a törékenyek szilánkokba végezték. A nappali teljesen fel volt forgatva, épp úgy, mint a konyha. Bármerre néztem, csak törött dolgokat láttam. Fájó szívvel térdeltem le a földre, és kezembe emeltem a törött képkeretet, ami engem és a nagyit ábrázolta. Ujjammal finoman végigsimítottam a képen, ami évekkel korábban készült rólunk.
- Maradj itt, megnéztem az emeletet. - utasított Dean, és már el is tűnt. Felálltam a földről, a képet az asztalra helyeztem, majd a még épp tárgyakat kezdtem el összeszedni. Csupán egy-két régi festmény, és néhány kép úszta meg, amiket összegyűjtöttem, majd a konyhába indultam a seprűért, de amikor megfordultam, egy váratlan idegenbe ütköztem. Csak állt a konyha ajtóban, és engem nézett. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, még életemben nem láttam. 
- Milyen szomorú. - szólalt meg. - A sok emlék, amik a nagymamádhoz kötődnek. 
- Ki vagy te? És mit keresel itt? - tettem fel az első kérdéseket, amim az eszembe jutottak. 
- Tudod, próbáltalak már megrémiszteni, de eddig nem sikerült. Arra gondoltam, ha betörök hozzád, akkor végre megérted, hogy én mindenhol ott vagyok. Én mindenről tudok, előlem semmit nem tudtok elrejteni. 
- Te tetted ezt? - rémültem meg, mire ő csak felnevetett. - Ez lehetetlen. Te vagy a főnök!
- Sajnálom, el kell, hogy szomorítsalak. - indult el felém lassan. - Ki kell érdemelni a főnök megjelenését. Most csak velem kell beérned, és nem fog tetszeni. Ha akarnám, most rögtön megölhetnélek. 
- Tűnj innen! - kiáltottam fel hangosan, de őt nem érdekelte. Csak egy újabb gúnyos vigyor jelet meg borostás arcán, miközben végig húzta ujját az oldalamon. Annyira felment bennem a pumpa, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kezem az arcán csattant. 
Láthatóan meglepte cselekedetem, szeme feketén kezdett csillogni. Hirtelen magához rántott, kezét a hajamba mélyesztette, és húzni kezdte azt. Borzasztóan fájt, és a lehető leghangosabban kezdtem el sikítani, abban reménykedve, hogy Dean közbelép. Egészen a földig lerángatott, és amikor már előtte térdeltem, hatalmas pofonnal ajándékozott meg. 
- Kis csitri. - sziszegte fogai között, miközben ellökött, és ezáltal elterültem a padlón. 
- Tűnj a házamból! - üvöltöttem rá, mire egy erőteljes rúgást kaptam a gyomromba. Öklendezve próbáltam felállni, de minden egyes próbálkozásomnál belém rúgott. Fájdalmasan szenvedtem a földön, amikor egy hangos lövést hallottam. A támadóm láthatólag megijedt, és a karjára nézett, ahol egy vörös folt keletkezett, hála az én megmentőmnek. Elkáromkodta magát, majd futásnak indult, és végleg eltűnt a házból. 
- Lana! - szaladt oda hozzám Dean azonnal. - Semmi baj, Kicsim. 
Miután elegendő erőt gyűjtöttem, barátom segítségével megpróbáltam talpra állni. Nagyon fájt a hasam, és a lábam, ezért rettentő nehezen tudtam járni. Dean egy hirtelen mozdulattal a karjába kapott, és a kanapéra tett le. 
- Köszönöm. - hálálkodtam, de ő csak egy puszit nyomott homlokomra. 
- Rendbe vagy? - ült le mellém, és magához húzott. - Mit akart tőled?
- Nem a főnök volt. - mondtam. - Szerintem valami segédje lehetett. Ő forgatta így fel a házat, mert tudatni akarta velünk, hogy ő mindenről tud.
- Van egy olyan érzésem, hogy a naplót kereste. - jelent meg Zack. - Az emelet is teljesen fel van forgatva, száz százalék, hogy azért volt itt.
- Kár, hogy azt a naplót soha nem fogja a kezében tartani. - csatlakozott Toby is. - Biztos helyen van, senki nem talál rá. 
- Elkészítem a vacsorát. - álltam fel, azonban egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba.
- Szó sem lehet róla. - ültetett vissza Dean. - Pihenj egy kicsit, majd mi összedobunk valamit. 
Tettem, amit kért, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Zack megjavította a tévét, így azt kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem kötött le, ezért a telefonomért nyúltam. Írtam két üzenetet anyának, az egyiket az én nevemben, a másik pedig a nagyi nevében. Nem szép dolog, amit csinálok, de egyenlőre nem akarom anyát beavatni. Ha megtudná, hogy a nagyi eltűnt, azonnal idejönne. Most, hogy a főnök ennyire gyilkolós kedvében van, biztosan kihasználná az alkalmat, hogy ártson nekem. Inkább titkolózom, minthogy bármi baja essen anyának. Ha így tudom őt megvédeni, akkor így fogom. 
Az este a körülményekhez képest vidáman telt. Dean és Zack a konyhában ügyeskedtek, és végül sikerült együtt elkészíteniük jó pár gofrit. Mind együtt falatoztunk a nappaliban, miközben megállás nélkül kritizáltuk a vacsoránkat. A fiúk végül annyira belejöttek, hogy párnákkal dobálták egymást, míg én csak nevettem rajtuk. 
A vacsora után Toby vállalta a mosogatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Dean felvitt a szobámba, ahol kicsit összepakolt, s így már elviselhetővé vált a helység. Miután mind a ketten megfürödtünk, én némi nehézségek árán, bebújtunk az ágyba, és a laptopon indított filmet kezdtük nézni. 
Én barátom mellkasán helyezkedtem el, míg ő szorosan magához húzott, és néha egy-egy puszit adott homlokomra. Jó érzés volt így együtt lenni. Még soha nem volt alkalmunk ilyen féle romantikus estéket tartani, ezért is tett nagyon boldoggá. Mindent kivertem a fejemből. félre tettem a sok problémát, és csak kettőnkre koncentráltam. Mi voltunk csak.

09 - Fájdalmak

Lana Montgomery 
Egy ismeretlen erdő féleségben találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem, csak arra emlékeztem, hogy lefeküdtem aludni. Tehát ez egy álom. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem tartózkodott az erdőben. Egyedül voltam, és ez megrémisztett. Az erdő nem volt félelmetes, sőt inkább barátságosnak mondanám. A Nap átsütött a fák lombjai között, a madarak csiviteltek. Mesébe illő helyszín volt. 

Egyszer csak sírásra lettem figyelmes. Halkan indultam el a hang irányába, ami nem messziről hallatszódott. Átvágtam néhány bokron, amikor egy nőt pillantottam meg. Egy hatalmas fa előtt állt, ami talán a legnagyobb lehetett az egész erdőben. A kezében egy ásót tartott, a földön pedig egy vastag könyv hevert. Közelebb mentem hozzá, szólítottam, de nem hallott meg. 

- Hölgyem. - szóltam neki újból finoman, de észre sem vett. Próbáltam a vállát megérinteni, azonban a kezem áthatolt rajta. Megismételtem az előbbi mozdulatot, de ugyan az történt. Ez nem álom, ez egy látomás. A legutóbb nagyi kertjében voltam, most egy erdőben. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rábukkanok arra a bizonyos második könyvre. 

A nő elé álltam, és így már azonnal felismertem. A nagyi. Mit keres ő itt? És miért sír? 

- Gyűlöllek Thomas. - szipogtam a nagyi, s a kezébe vette a könyvet. Egy darabig nézegette, majd visszadobta a földre, és a fa tövében ásni kezdett. Közben megállás nélkül folytak a könnyei, ami hatására nekem majd megszakadt a szívem. Még soha nem láttam az én nagymamámat sírni. 

- Tönkretetted a családomat, te féreg. - hirtelen eldobta az ásót, és ha az valóságos lett volna, biztosan fejbe vág. A könyvet a kiásott gödörbe helyezte, mellé pedig a kedvenc karkötőjét tette, amit annyira szeretett. Visszatemette a földet, ügyelt rá, hogy semmi nyoma ne látszódjon a kiásott helynek. Még utoljára felnézett a fára, majd fogta az ásót, és elsétált. 

Könnyes szemmel néztem távolodó alakját, miközben próbáltam összerakni a történet darabkáit. Egyszer csak a semmiből egy fekete ajtó jelent meg előttem, ami azonnal magával szippantott. Még hallottam a saját sikításomat, s utána teljes sötétség. 

Sikítva tértem magamhoz. Először Dean-t láttam meg, ahogy mellettem ül, s szorosan fogja a kezemet. A verejték teljesen átáztatta a trikómat, olyan volt ez az egész, mint egy rémálom. 

- Semmi baj. - húzott magához, mire én azonnal biztonságot nyújtó karjaiba menekültem. A hátamat simogatta, miközben egy puszit nyomott homlokomra. 

- Tudom, hogy hol van a második könyv. - suttogtam.

- Nem érdekel a könyv. - mondta keményen. - Most csak te vagy fontos, a könyvvel még ráérünk. 

- Szólni kell a fiúknak. - álltam fel hirtelen, aminek az lett a következménye, hogy összeestem a földön. Borzasztóan gyenge voltam, mintha a látomás kiszippantotta volna az erőmet. 

- Jól vagy? - jött a segítségemre Dean, s felhúzott a földről. Óvatosan visszafektetett az ágyba, ő pedig mellém ült. 

- Semmi bajom. - mosolyodtam el fáradtan. - Mennyi az idő? 

- Hajnali három. - nevetett fel, s végigsimított arcomon. - Aludj nyugodtan, nagyon kimerültél. 

- Itt maradsz? - kérdeztem már félálomban. 

- Hát persze. - feküdt be mellém. Szorosan hozzábújtam, s beszippantottam finom illatát, amit annyira szeretek. - Mindig itt leszek veled. 

Válaszolni már nem tudtam, csak halványan elmosolyodtam, majd újra álomba merültem. Ezúttal normális álomba. 

Órákkal később ébredtem csak fel. Barátom már nem volt mellettem, helyette csak a takarót találtam. Nagyot nyújtóztam, majd kimásztam a pihe-puha ágyból. Miután elvégeztem reggeli teendőimet, úgy döntöttem ideje felöltözni, ezért a szekrényhez mentem. Mivel semmit nem terveztem mára, ezért a választásom egy egyszerű fekete nadrágra, s hozzá Dean egyik pólójára esett, amit még régebben loptam el tőle. Amint felöltöztem, felkötöttem a hajam egy kontyba, majd lesétáltam a konyhába. 
Nagyon meglepődtem, amikor senkit nem találtam lent, de amint elolvastam a levelet, amit nekem hagytak, mindent megértettem. Zack valami lánnyal találkozik, Toby edzeni ment, Dean-nek meg valami titokzatos elfoglaltsága van. Ha féltékeny barátnő lennék, akkor már kétségbeestem volna, hogy a barátom biztos valami másik lánnyal találkozgat. Szerencse, hogy én nem ez a típus vagyok, teljes mértékben megbízok Dean-ben, ezért is nem vagyok mérges, amiért nem szólt erről a programjáról. Természetesen érdekel, hogy mi van vele, és hogy hol van, de ha nem mondta el, akkor én nem fogok kérdezősködni. Úgy gondolom, hogy neki is van magán élete, ha akarja, akkor majd ő elmondja. 
Miután rendeztem magamban a fiúk programját, rájöttem, hogy a mai napot teljesen egyedül töltöm, unalmasan. De legalább lesz időm kicsit kitakarítani. 
A konyhába mentem, hogy összedobjak valami reggeli félét, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s kitártam azt. 
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen az előttem álló férfitól. 
- Lerobbant a kocsim, és már órák óta gyalogolok. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? - nézett rám könyörgően. Hezitáltam, de végül megadtam magam. Mondtam neki, hogy az ajtóban várjon meg, én addig hozok inni. 
- Tessék, itt a víz. - mentem vissza, de a férfit sehol nem láttam. Ilyen gyorsan meggondolta magát? Még kinéztem az udvarra, de mivel ott sem láttam, becsuktam az ajtót. Ahogy visszamentem a konyhába, annyira megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. A férfi  velem szemben állt, kezében egy kést tartott. 
- Hogy kerül ide? - kérdeztem félve. - Mit csinál azzal a késsel? Szerintem tegye le, mielőtt valaki megsérül. 
- Minden a te hibád. - tagolta lassan a szavakat, miközben egyre közeledett felém. - Amióta idejöttél, minden megváltozott. Eddig nyugodtan éltünk, de ahogy betetted ide a lábad, mindent elrontottál. 
- Miről beszél? - néztem rá kérdőn. - Sajnálom, ha nem örül a jelenlétemnek, de én nem csináltam semmit. 
- Miattad minden nap új ember veszti életét. - tartotta a nyakamhoz a kést. - Amíg te vígan lógatod a lábad, ártatlan emberek halnak meg. Mit gondolsz, a nagymamád miért tűnt el? Minden miattad történt! 
- T...tessék? - dadogtam megrémülve. 
- Jól hallottad. - válaszolt durván. - Egyetlen módja van annak, hogy a város megmeneküljön. Meg kell ölni téged. Ha a kapocs meghal, megszűnik gyilkolás. 
- Kérem, ne tegye ezt. - könyörögtem, de nem foglakozott velem. A kést erősebben szorította a nyakamhoz, olyannyira, hogy a nyoma biztosan örökre megmarad. 
Nem halhatok meg. Gyorsan s hirtelen elhúzódtam, annyi annyira meglepte a férfit, hogy leejtette a földre a kést. Én kihasználtam ezt az alkalmat, és az emeletre, a szobámba szaladtam. Az első dolgom az ajtó eltorlaszolása volt. Először kulcsra zártam, majd biztos, ami biztos elven a fehérneműs szekrényemet is odatoltam elé. Ettől kicsit jobban éreztem magam, bár nem hiszem, hogy sokáig tud biztonságot nyújtani. 
Előkerestem a telefonom, tárcsáztam Dean számát, de csak a hangposta jelentkezett. Ugyan ezt tapasztaltam Zack-nél is, ezért kénytelen voltam Toby-hoz fordulni segítségért.
- Mond. - fogadta a hívásomat unott hangon. 
- Toby, segítened kell. - tértem azonnal a lényegre. - Itt van egy férfi, aki meg akar ölni. Kérlek segíts!
- Hol vagy pontosan? - kérdezte aggódva. 
Nem tudtam válaszolni, helyette egy sikítás hagyta el a számat, ugyanis a férfi betörte az ajtót, s immár egy pisztolyt tartott a kezében, amivel egyenesen felém célzott. A telefont kiejtettem a kezemből, azonban a hívás nem szakadt meg. 
- Nincs menekvés. Előlem elbújhatsz, de a sorsod elő nem menekülsz soha. - közeledett lassan felém, és pedig egyre csak hátráltam. Végül a szoba falának ütköztem, ami azt jelentette, hogy innen már nincs tovább. Végem van. 
- Könyörgöm, ne tegye ezt. - kérleltem továbbra is, de nem hatotta meg. - Biztosan találunk más megoldást is. 
- Egy megoldás van, és az pedig a te halálod! - kiáltotta egyenesen az arcomba. 
- Magának nincs családja? Gyerekei, akik otthon várják? - kérdeztem félve, s reméltem, hogy ezzel kicsit tudom az időt húzni. Már ha egyáltalán Toby megment. 
- Mit érdekel az téged? De legyen, jár az utolsó kívánság. - eresztette le a pisztolyt maga mellé. - Két fiam van. Jace és Jordan. 
- Mit fognak szólni, ha megtudják az igazat magáról? Arról, amit velem tett? Erre nem is gondolt? - próbáltam bűntudatod ébreszteni benne. Láttam rajta, ahogyan egy percre elgondolkodott, de ahogy ez a perc jött, olyan gyorsan el is szállt. Újra a fejemhez emelte a fegyvert, s keményen a szemembe nézett. 
- Soha nem fogják megtudni. - mondta, majd egy hangos lövést hallottam. A férfi összeesett a földön, s a háttérben Toby alakját láttam meg. Legszívesebben a karjába ugrottam volna, de ezt az elképzelésemet gyorsan el is hessegettem. 
- Miért kellett megölni? - néztem a holttestre. 
- Ha egyszer megpróbált végezni veled, akkor máskor is megtehette volna. Jobb lesz így. - vonta meg a vállát, s eltette a fegyvert. - Minden oké? 
- Persze. - válaszoltam határozottan. - Köszönöm. 
Válaszul csak egy biccentést kaptam, majd távozott is a szobából. 
- Dean úton van. - kiáltotta még vissza, utána már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Kicsit fellélegeztem, de továbbra sem gondolom, hogy mindenképpen meg kellett ölni a férfit. Biztosan találtunk volna valami megoldást, ami jobb a halálnál. De hát Toby-val lehetetlen vitatkozni. Ha ő egyszer a fejébe vesz valamit, akkor abból nem enged. És most is így tett, gondolkodás nélkül megölte a férfit. Pedig biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lett volna.
- Lana! - hallottam meg Dean aggódó hangját az ajtóból.  Gyorsan feleszméltem a sokkból, és ráemeltem tekintetemet. Valóban ott állt előttem, s amikor meglátta könny áztatott arcomat, azonnal felém indult, s karjaiba zárt. 

Nyugtatóan simogatta hátamat, s néha egy-egy puszit nyomott hajamba. Egy pillanatig el is feledkeztem mindarról, amit a férfi mondott, de valóban csak egy pillanat volt. Villámcsapásként sújtott le rám az igazság. Igaza volt. 
- Most már nincs semmi baj. - suttogta fülembe, azonban én elhúzódtam. 
- Ne mond azt nekem, hogy nincs semmi baj. - tört ki belőlem a sírás. - Mond, tudtál arról, hogy miattam minden nap újabb ártatlan ember hal meg? 
Arcán tisztán látszódott az ijedtség, s a megbánás. Tehát tudta. Mind végig tudott róla, és mégsem szólt. Képes volt ilyet elhallgatni előlem. Amíg én boldogan jöttem-mentem, mások meghaltak. Én boldogan töltöttem a napjaimat a barátaimmal, mások szenvedtek. Borzasztó fájdalmat okoztam családoknak, és nem is tudtam róla. Szörnyű ember vagyok. 
- Nem mondhattam el. Kérlek érts meg, és egy percig gondold végig az én szemszögemből is. Te elmondtad volna? - nézett rám könyörögve. 
- Nem érdekel, a téged akartalak védeni szöveg. - vágtam rá azonnal hevesen. - Miért csináltad ezt? Tudtad, hogy egyszer úgy is meg fogom tudni, ezt akartad? Hogy mástól kelljen hallanom? 
- Ne mondj ilyeneket. - fogta meg a kezemet, de én azonnal elrántottam. - Nem akartam, hogy ez legyen. Tudtam, hogy ki fogsz borulni, és elmész. Nem veszíthetlek el. Kérlek, gondolkodj el rajta. 
- Én már értem. - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Neked mindvégig csak a könyvek kellettek. Nem akartad, hogy kiboruljak, és annyira bűntudatot érezzek, hogy visszamenjek Cannes-be. Igazam van? 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét hitetlenül. - Ha tényleg ezt gondolod, akkor nem ismersz. 
- Nem szerettél. Igazam van? - kiabáltam rá sírva. 
- Mindennél jobban szeretlek, Lana. - mondta egyenesen a szemembe. - És ha te ezt nem látod, akkor szerintem ne erőltessük. Elhiszem, hogy kiborultál, és ez érthető. De ne mondj olyanokat, amiket később még megbánsz. 
- Dean... - kerestem a szavakat. 
- Magadra hagylak. - mondta halkan, majd kivitte a holttestet a szobából, s becsukta az ajtót. Néztem, ahogy bezáródik, s amint magam voltam, kitört belőlem a keserves sírás. 

Csak álltam ott, a szoba közepén, s sírtam. Egyszerre jött ki minden fájdalom, sérelem rajtam. 
Próbáltam erős maradni, annyira próbáltam, de lehetetlennek bizonyult. Most igazán nagy szükségem lett volna Dean-re. Ő mindig segít megnyugodni, ott van mellettem, amikor csak kell, és én mégis megkérdőjeleztem az érzéseit. Annyira hülye voltam. Hogy gondolhattam? Mérges voltam rá, amiért nem mondta el az igazat, és olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem lett volna szabad. Nagyon szeretem, és nem akarom őt soha elveszíteni. 
Letöröltem a könnyeimet, s az ágy szélére ültem. Körülnéztem a szobában, ahol ezelőtt pár perccel majdnem meghaltam. Kár, hogy csak majdnem. A férfinak igaza volt mindenben. Ha én nem lennék, akkor nem történne annyi szörnyűség a városban. Senkit nem kellene megölni, csak engem. Nem hagyhatom, hogy miattam annyi ártatlan ember veszítse az életét. De muszáj itt maradnom, szinte már kötelességemnek érzem. Kaptam az élettől egy feladatot, amit teljesítenem kell bármi áron. De így? 
Halk kopogásra lettem figyelmes, majd lassan nyílni kezdett a fa ajtó, s Zack kukucskált be rajta. Nem lepődött meg, hogy így lát, gondolom beszélt Dean-nel. Belépett a szobába, egy szót sem szólt, helyette átölelt, s hagyta, hogy sírjak a vállán. Pontosan erre volt szükségem. Egy támaszra, aki velem van, még ha nem is érdemlem meg. 
- Minden rendben lesz. - suttogta, miközben keze fel-le járt hátamon. - Túl leszel ezen, és meglátod, minden rendbe jön. 
- Nem tudom mit csináljak. - válaszoltam halkan. - Annyira félek. 
- Tudom. De idővel jobb lesz. 
- Zack, ki tudja hány ember halt meg miattam eddig. - váltam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyűlölöm magam, és semmi megoldást nem látok. 
- Nem szabad összetörnöd, Lana. - biztatott. - Ha most feladod, akkor elbuktál. Állj fel, és harcolj. Meg tudod csinálni, én hiszek benned. 
- Reménytelen vagyok. 
- Nem, nem vagy az. - emelte fel a hangját kicsit. - Erősebb vagy, mint mi hárman. Nem véletlenül kaptad ezt a feladatod. Ha most felállsz, félre teszed a sok gondot, mi nyerünk. A főnöknek esélye sem lesz ellenünk, és ezt nem a könyvek miatt mondom. 
- A főnök akarta ezt. - raktam össze a képet. - Ő akarta, hogy összetörjek, és hagyjam abba a küldetést. Azt hitte, hogy feladom, igaz? 
- Igen. - mosolyodott el féloldalasan. - Ügyesen rájöttél. Úgyhogy most lemegyünk, mert beszélned kell valakivel. És ez nem csak Dean, hanem a polgármester. Vele már évek óta tartjuk a kapcsolatot, eddig mindig a segítségünkre volt, most is segíthet. De ahhoz együtt kell vele működnöd. Menni fog? 
- Azt hiszem. - mosolyogtam rá. Még nem volt teljesen őszinte a mosolyom, de dolgozom rajta. 
Zack-nek sikerült lelket öntenie belém, és hála neki felismertem a főnök tervét. Ha azt hitte, hogy feladom, akkor hatalmasat tévedett. Borzasztóan fáj még mindig a halálozás, de meg fogom találni a módját annak, hogy ezt megállítsam. Nem megyek én innen sehova, itt van dolgom, és senki nem állhat az utamba. 
Zack hagyta,hogy kicsit rendbe szedjem magam, s amint elhagyta a helységet, megrohamoztam a fürdőszobát. A tükörből egy bizonytalan lány nézett vissza rám, mint mindig. Nagyot sóhajtva nyúltam a csaphoz, s nyitottam meg azt. Hideg vízzel mostam meg arcom, s miután megtöröltem, egy mosolyt varázsoltam arcomra. 
- Nézzenek oda. - kiáltott fel Toby, amint meglátott a nappali felé közeledni. Már mindenki ott volt, Zack, Dean, Toby, és a polgármester. Mindannyian felém kapták a tekintetüket, s egy mosollyal köszöntöttek. 
- Szerbusz, én Ethan vagyok. - nyújtotta a kezét a polgármester, aki nem lehetett több éves harmincnál, s ez az öltözködésén is meglátszott. Egyszerű fekete farmert viselt, amihez egy inget választott. 
- Lana. - fogadtam el a kézfogást. - Miről lenne szó? 
- Ethan már többször is a segítségünkre volt. - magyarázta Zack. - Elmeséltük neki, hogy mi történt ma veled, és ezúttal is megpróbál segíteni. 
- Sajnálom a mait, Lana. - nézett rám együtt érzően Ethan. - Fogalmam sem volt arról, hogy bárki tudna a képességedről. Természetesen tudják, hogy Montgomery leszármazott vagy, de a többi információról semmit nem tudnak. Ezért is nem bántanak téged. 
- Hogyan állíthatnánk meg a halálozást? - kérdeztem. 
- Természetesen intézkedem. - kacsintott rám. - Minden házhoz rendőröket állíttatok, és megduplázom a város őrségét. Igyekszem a legnagyobb biztonságot nyújtani a lakosságnak. Viszont többet nem tehetek. 
- Nem hiszem, hogy a sok rendőr megrettenti a főnököt. - mondtam őszintén. - De egyenlőre megteszi, amíg nem találunk más megoldást. Köszönjük a segítséget.
- Ez a legkevesebb. - állt fel. - Ha valami fontos információhoz jutok, azonnal szólok. Minden jót, és legyetek óvatosak. 
- Kikísérlek. - ajánlotta fel Toby, s már távoztak is a helységből. 
- Megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. - törtem meg a kínos csendet, ami időközben hármunk közt lépett fel. 
Magamra vettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe, s kiléptem a friss levegőre. Valóban szükségem volt már erre, napok óta csak a házban gubbasztottam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be a városba, helyette kiülök kicsit a hátsó kertbe. Megkerültem a házat, és már a teraszon is találtam magam. Leültem a hintára, és csak lógattam a lábam. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megáll előttem. Nem kellett felnéznem, azonnal tudtam, hogy ki az. 
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen. 
- Jól leszek. - néztem fel rá, s egy mosolyt küldtem felé.
Többet nem beszéltünk, ő pár perc után megunta a társaságomat, s visszament a házba, én pedig ott maradtam egyedül. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, de ahogy itt állt előttem, egy hang sem jött ki a torkomon. Szégyelltem magam. És nem csak azért, mert úgy kiborultam, hanem mert megkérdőjeleztem az érzéseit. Igaza volt, tényleg megbántam a szavaimat. Nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk, a kapcsolatunkkal. Annyira szeretem, hogy azt elmondani nem lehet. Bármit megtennék azért, hogy megbocsásson, és újra minden rendbe jöjjön köztünk. Mert nagyon nagy szükségem van rá. Ő tartja bennem a lelket, ő ad értelmet annak, hogy éljek. Mindennél jobban szeretem. 



Sziasztok drága olvasóim! :) 
Sikeresen meghoztam a legújabb fejezetet, ami már egy kicsit több izgalmat foglal magába. ( remélem ti is így gondoljátok! :D ) 
Komit még mindig nem kapok, ami nagyon elkeserít, mert látom, hogy sokan nézitek a fejezeteket. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor dobjatok felém egy komit, rengeteget jelentene. :) Köszönöm annak, aki ennyit megtesz értem <3 
Na tehát, jó olvasást kívánok a részhez, legyetek jók, hamarosan jelentkezem! :) 
Ölelés : Savanna K. 

08 - Búcsú egy időre

Lana Montgomery
A reggelek általában mindig vidáman teltek az elmúlt pár napban, s ez most sem volt másképp. Hope édes kacagására ébredtem, ami a földszintről hallatszódott. Miután teljesen felébredtem, úgy döntöttem, hogy lemegyek hozzá. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ki van vele, és ez a tudat boldoggá tett. 

Bele léptem a puha mamuszomba, hátamra kaptam a köntösömet, és halkan közeledtem a nappali felé, ahonnan egyre hangosabb nevetések szűrődtek ki. 

A lépcső végén megálltam, és onnan néztem, ahogyan Dean játszik a csöppséggel. Nagyon aranyos látvány volt, teljesen úgy éreztem, mintha egy család lennénk. Barátom a karjaiba vette a kicsit, és a levegőbe emelte, majd dobálni kezdte, ami természetesen megtetszett Hope-nak, és hangosan sikítozott, vagy éppen nevetett. 

- Nézd csak, hogy ki ébredt fel. - tette le a kicsit Dean, amikor észrevette, hogy közeledek a nappaliba. Húgom hatalmas mosoly kíséretében szaladt felém, én pedig tárt karokkal vártam, s amikor odaért hozzám, nagy öleléssel ajándékoztam meg. 

- Jó reggelt. - adtam arcára egy puszit, amit ő is azonnal viszonzott. 

- Hogy aludtál, Gyönyörűm? - karolt át Dean, és homlokomra nyomott egy puszit. 

- Nagyon jól. - mosolyogtam rá. - Reggeliztetek már? 

- Dean csinált finom melegszendvicset nekem. - újságolta a szőkeség, s közben le sem vette a szemét a fiúról. Tisztán látszott, hogy mennyire oda van érte, s én ennek nagyon örültem. Valahogy tudtam, hogy jól ki fognak jönni egymással, de azért kicsit féltem is. 

Nem gondoltam volna, hogy ezentúl a három éves húgom gondját fogom viselni, amit persze nem bánok, mert imádom a picit. Most nagy felelősséget vállaltam, de nem érdekel. Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én lettem a családja, és megfogadtam, hogy gondját fogom neki viselni, ameddig csak kell. 

- Gyere, hagytunk neked is. - terelt a konyhába Dean. Az asztalon valóban ott volt pár melegszendvics, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszam őket. 

- Nem tudom, hogy mi tévő legyek. - ültem le a székre. - Muszáj anyának elmondanom az igazat. 

- Figyelj. - guggolt le elém. - Ezen még ne gondolkodj. Egyenlőre még itt vagy, messze Cannes-től, ne agyalj ezen. Ha meg elérünk oda, akkor kitalálunk valamit, jó? 

- Jó. Megpróbálom elterelni a gondolataimat erről. - sóhajtottam fel. - Köszönök mindent. Azt, hogy itt vagy, és segítesz, és azt is, hogy támogatsz. Szeretlek. 

- Én is. - csókolt meg lágyan. 
- Fúj, mit csináltok? - hallottuk meg Hope hangját. Gyorsan szétváltunk, és az ajtóban álló kicsire néztünk, aki grimaszolva vizslatott minket. 
- Majd te is fogsz ilyet csinálni, ha nagy leszel. - mondta neki barátom, és a karjaiba vette. Egy vállrándítással válaszolt, majd karjait szorosan Dean nyaka köré fonta, és a kedvenc könyvét, amit éppen a kezében tartott, nézegetni kezdte. 
Miután végeztem a reggelivel, átvettem húgomat, és az emeletre mentünk, hogy rendbe szedjem mind a kettőnket. Hope szokás szerint bebújt a szekrénybe, és úgy kereste a megfelelő ruhadarabot számomra. Imádta a ruhákat, mindig csinosan kellett felöltöztetnem, és persze a haját is szépen kellett megcsinálni. 
- Gyere, hoztam a ruhádat. - ültem le az ágyra, és vártam, hogy ő is kimásszon a szekrényből. 
- Nem ezt akarom felvenni. - lépett elém, és a kezembe tartott textílekre mutatott. - Ma nagyon szépnek kell lennem. 
- Te mindig szép vagy, Kicsim. - mosolyogtam rá, de ő csak unottan bámult rám. 
- De ma kell a legszebbnek lennem. Dean azt mondta, hogy vendégek jönnek, akik már nagyon kíváncsiak rám. 
- Hidd el, így is tetszeni fogsz nekik. - biztattam továbbra is, de nem engedett az akaratából. Az ő szekrényéhez szaladt, ahonnan előrántott a legalsó polcról egy rózsaszín masnim pólót, majd visszahozta hozzám. 
- Felvehetem ezt? - nézett rám kiskutya szemekkel. 
- Te nagyon tetszeni akarsz valakinek. - jegyeztem meg, és elvettem a pólót tőle, hogy rá tudjam adni. Miközben öltöztettem, megállás nélkül járt a szája, egyik téma követte a másikat. Próbáltam neki mindenre választ adni, lehetőleg értelmeset, de arra a kérésre, hogy miért hívják a fagyit fagyinak, egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Komolyan, néha vannak fura kérdései. 
Amint a csöppség elkészült, ebbe beleértve a haját is, leküldte Dean-hez, hogy most kicsit őt boldogítsa. Kivettem a gardróbból egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig egy sima fehér trikót választottam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és a kedvenc hajpántomat raktam még fel hozzá, ami egy masnit ábrázolt. 
Elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, majd én is lementem, hogy csatlakozzak a többiekhez, de amint leértem, már ott találtam a vendégeket is. 
- Sziasztok. - köszöntem nekik kedvesen. - Mi járatban? 
- Jól vagy? - érdeklődött udvariasan Zack, mire csak határozottan bólintottam. 
- Sürgősen beszélnünk kell. - fonta össze a kezét mellkasa előtt Toby. - Vidd addig innen a kicsit. 
- Majd én. - sóhajtott Dean, karjaiba vette húgomat, és felvitte az emeletre. 
- Baj van talán? - ültem le a kanapéra. 
- Meddig akarsz még anyukás-apukásat játszani? - tért a lényegre egyből Toby. Egyáltalán nem lepett meg, valahogy számítottam erre a kérésre. - Ne mond nekem, hogy te akarod felnevelni. 
- Nem dobhatom ki az utcára, Toby. - szóltam rá kicsit durván. - Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én vagyok a nővére, nekem kell felnevelnem. Sajnálom, én sem így terveztem a nyaramat, de nem tudok mit tenni.
- Megtaláltuk az anyját. - vette át a szót Zack. - Nem messze él innen, akár már ma is felvehetjük vele a kapcsolatot. Ez neked is nagy felelősség, nem bírsz vele egyedül. Most még könnyen vagy, de mi lenne később? Hol élne? Hol járna óvodába, iskolába?
- Az anyja meghalt. - mondtam. - Nincs kihez haza mennie. 
- Nem halt meg, csak elmenekült. - vágott a szavamba ismét Toby. - Egyébként meg nem érdekel a beleegyezésed, még ma fel fogom hívni az anyját, ha tetszik, ha nem. 
- Ezt nem csinálhatod! - álltam fel mérgesen. - Nem adom oda a húgomat valami idegennek. Honnan veszed, hogy valóban az ő anyja? 
- Amint itt lesz, megkérdezheted tőle. - válaszolta nyugodtan, és telefonjával a kezében kisétált a nappaliból. 
- Ezt nem tehetitek! - kiabáltam utána, de nem törődött velem. Zack-hez fordultam, aki csak bűnbánó arccal meredt maga elé. - Nem hagytok választási lehetőséget. Igenis, van bele szólásom, hiszen az én húgomról van szó. 
- Sajnálom. De hidd el, így lesz a legjobb neked, és neki is. - mondta halkan, együtt érzően Zack, majd ő s elhagyta a szobát. 
Kétségbeesetten léptem oda Dean-hez, aki a lépcső alján állt. Még benne bíztam. Hátha rá tudja venni a fiúkat, hogy meg gondolják magukat. 
- Mond, hogy te velem vagy. - néztem rá kérlelően. 
- Én is nagyon megszerettem Hope-ot, de nem maradhat itt. Nem mi vagyunk a szülei, azt sem tudjuk, hogyan kell egy gyereket felnevelni. 
- Megoldjuk. Mindent kitalálunk, csak kérlek állj ki mellettem. - szinte már sírva kérleltem. 
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. - simította meg karomat. - De most a fiúknak adok igazat. Nem tudjuk felnevelni, még magunkra is alig tudunk vigyázni. Így is elég dolgunk van a kereszt egyesítésével, nem jut időnk egy gyerekre. És ha azt akarod neki, hogy normális körülmények között nőljön fel, akkor hagyod, hogy az édesanyjával menjen. Sajnálom Lana, de meg fogod még ezt köszönni nekünk. 
- Nem hinném. - töröltem le a könnyeimet, majd gyorsan felszaladtam a szobámba. 
Fájt, beismerni, de van igazság abban, amit mondtak. Nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy felneveljem. Magamra is képtelen vagyok vigyázni, mindig bajba sodrom az életem. Ha itt maradna, akkor rengeteg veszély leselkedne rá, és azt nem akarom. Szeretném, ha normális élete lenne. Azt hiszem, el kell tőle búcsúznom. Borzasztóan fog hiányozni, hisz rögtön a szívembe férkőzött. 
- Lana. - nyitotta ki az ajtót Zack. 
- Gyere csak. - válaszoltam kedvesen. - Nyugi, nem harapom le a fejed ismét. 
- Ennek örülök. - nevetett fel, s beljebb jött. - Visszatért a kedves, mosolygós Lana. 
- Igen, azt hiszem újra önmagam vagyok. - ültem fel az ágyon egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, miközben leült mellém. 
- Jól vagyok. Gondolkodtam, és be kellett ismernem, hogy igazatok van. 
- Hogy tudtad meggyőzni a makacs énedet? - ugratott, mire én csak a vállába boxoltam. 
- Elég könnyen ment. Ne haragudj rám az előbbi kis kirohanásomért. Mostanában nagyon robbanékony vagyok. 
- Nem történt semmi, a fő, hogy egyet értünk. Toby már beszélt az anyával, hamarosan itt lesz. 
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Igyekszem kedves lenni majd. 
- Az jó lesz. - viszonozta a mosolyt. - Viszont szerintem mennünk kellene, ha mi is akarunk találkozni a nővel. 
Felálltunk, majd mind a ketten a nappaliba indultunk, ahonnan már beszélgetés szűrődött ki. A lépcsőről már láttam a fiúkat, és amikor beléptem a helységbe a szemem egyből a lányon akadt meg, aki a fotelben ült. Talán tőlem pár évvel lehetett idősebb, ha nem tudnám, hogy ő Hope anyja, akkor simán gimnazistának nézném. Hosszú, enyhén göndör szőke haja a melléig ért, kék szeme miatt pedig nagyon hasonlított Hope-ra. 
- Szia, biztos te vagy Lana. - állt fel, amikor meglátott, s a kezét nyújtotta. - Én Amanda vagyok, Hope anyja. 
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogtam vele kezet, majd leültem a többiek mellé a kanapéra. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél. 
- Én tartozom köszönettel. - nézett rám hálásan. - Ha te nem lennél, akkor az én kicsi Hope-om, még mindig azon a szörnyű helyen lenne. 
- Hogy került ő oda? -kérdezte kíváncsian Toby. 
- Ismertem rég óta Colton-t. - kezdte a visszaemlékezést. - Ő mindig is szerelmes volt belém, de én Lana apját választottam helyette. Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, nagyon mérges lett, megfogadta, hogy megöli a gyerekemet, és Lana apját is. Nem hittem neki, azt hittem, hogy csak a düh beszél belőle. Én és Thomas boldogok voltunk, mindennél jobban szerettem. Amikor beindult a szülés, ő nem tudott mellettem lenni. Úgy tudtam, hogy üzlet úton van, de kéőbb kideerült, hogy elkapták. Megszületett Hope, olyan boldog voltam, mint még soha, de az öröm egy perc múlva elszállt. Colton állított be hozzám, és közölte, hogy Thomas meghalt. Teljesen összetörtem, egyedül Hope miatt nem adtam fel az életem. Amikor egy éves lett, Colton meglátogatott, de én látni sem akartam, mert tudtam, hogy ő ölte meg Thomas-t. Azt mondta, hogy meg akarja ölni a lányomat, de helyette elvitte tőlem, és ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat. 
- És két évig ott volt nála? - vágott közbe Zack. 
- Sajnos igen. Fogva tartotta, és még azt sem tudtam, hogy vajon életben van-e. Mindenit elveszítettem, nem láttam az értelmét élni. Az, akit egykor a legjobb barátomnak mondta, ő okozta a legnagyobb fájdalmakat. 
- Annyira sajnálom. - mondtam halkan, s teljesen átéreztem Amanda helyzetét. 
- És most, újra van remény. - törölte le az arcáról a könnyeket. - Köszönöm nektek, hogy felkerestetek. 
- Amanda. - kerestem a szavakat. - Ígérd meg, hogy jó anyja leszel neki. Eddig csak szenvedett, megérdemli, hogy jó élete legyen. Vigyázz rá, kérlek. 
- Megígérem, hogy tökéletes életet kap. - mosolyodott el halványan. 
- Rendben. - álltam fel. - És az apjáról egy szót se neki. Nem akarom, hogy megtudja az igazat Thomas-ról. 
- Megértelek. Én is csak később jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Szörnyű ember volt, de én borzasztóan szerettem. Hope nem fogja megtudni. 


- Szia, Toby. - ölelte meg a fiút húgom, és egy puszit nyomott az arcára. 
- Vigyázz magadra, kicsi. - borzolta össze a haját. 
- Hope, gyere. - guggoltam le hozzá, ő pedig hatalmas kék szemivel nézett rám. - Most egy kis ideig nem látjuk egymást, de megígéred, hogy jó leszel? Szót fogadsz anyának? 
- Igen. - bólintott. 
- Jó. - mosolyogtam rá. - Hamarosan találkozunk. Nagyon szeretlek, Kicsim. - öleltem szorosan magamhoz, és egy puszit adtam arcára.
Miután elváltunk, Amanda karjaiba vette, és a kocsijához vitte. Mind a ketten beültek, majd az autó szép lassan eltűnt a látókörünkből. 
- Mit szólnál hozzá, ha együtt karácsonyoznánk velük? - ölelt át hátulról Dean. - Vagy inkább szilveszter?
- Jó ötlet. - mosolyodtam el, bár ő azt nem láthatta. Kezét a hasamra helyezte, majd összekulcsolta ujjait. - Kérdezhetek valamit? 
- Persze. - adott az arcomra egy puszit. 
- Ez inkább egy kérés. Tudod, most hogy a nagyi nem lakik velem, olyan nagy nekem a ház. Te pedig a rejtekhelyen osztozol a fiúkkal. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? 
- Újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat? - kérdezte nevetve. 
- Olyasmi. - vonta meg a vállam, majd megfordultam karjai közt, hogy szemben legyünk. - Na, mit szólsz hozzá? 
- Benne vagyok. - csókolt meg. - Holnap áthozom a cuccaimat. Most meg menjünk be, kezd hűvös lenni. 

Bent a fiúk a nappaliban tartózkodtak, és valami focis játékkal játszottak, aminek én soha nem értettem értelmét. Dean is leült hozzájuk, én pedig úgy döntöttem, hogy csinálok valami desszertet. Kiválasztottam a sütit, amit rövid idő alatt el lehet készíteni, majd kikészítettem a hozzá valókat. Egy tálban összekavartam minden szükséges alapanyagot, utána pedig egy tepsibe helyeztem. Utolsó lépésnek beraktam a sütőbe, és vártam, hogy elkészüljenek a csokis muffinok. 
Amíg vártam, hogy jelezzen a sütő, elmosogattam a piszkos edényeket, s kicsit rendet raktam a konyhában. Hetek óta nem volt kitakarítva, rá fért már a rendrakás. 
Amint elkészültek a finom sütik, kivettem őket, és egy tányérra raktam. 
- Isteni illatokat érzek. - mondta Zack, amikor leültem melléjük. A dohányzóasztalra raktam a tányért, és amint észrevették a finomságot, szinte egyszerre csaptak le rá. Nevetve néztem őket, ahogy kettesével tömik a sütit, és közben próbálnak a tévére figyelni, ahol éppen egy játék ment. 
- Lana, itt maradhatunk ma este? - kérdezte Toby, de közben le sem vette szemét a képernyőről. 
- Persze. - egyeztem bele. - Meddig akartok még ezzel a hülyeséggel játszani? 
- Ez nem hülyeség. - szólt rám felháborodva Zack. - De te ezt nem értheted, pasis dolog. 
- Az biztos. - álltam fel. - A folyosó végén vannak a vendégszobák, mindent megtaláltok, lehetőleg ne keltsetek fel. 
- És Dean veled alszik? - kérdezte röhögve Toby, mire Zack-ből is kitört a nevetés. Dean csak mosolyogva játszott tovább, nem nagyon foglakozott a két fiú véleményével. 
- Igen, velem alszik. - válaszoltam komolyan, majd fogtam magam, és az emeletre mentem. Még hallottam, ahogy röhögnek, de nem törődtem velük. 
A szobámban is kicsit elpakoltam, és megágyaztam Dean-nek. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Egy gyors fürdés után magamra vettem a pizsamámat, ami egy rövid nadrágból és trikóból állt, majd befeküdtem a puha ágyba. Írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, majd percek múlva elnyomott az álom. 
Egy elég érdekes álom...




Sziasztok emberkék! :) Megérkezett a nyolcadik fejezet, remélem meg vagytok elégedve vele. Sajnálom, hogy mostanában elég laposak a részek, ígérem a következőt izgalmasabbra írom! 
Az előző részhez nem kaptam visszajelzést, és nagyon szomorú lettem. :( Kérlek titeket, ha van egy kis időtök akkor dobjatok meg egy komival, nagyon sokat jelentene!!!
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsétek el a komit! :) 
Ölelés : Savanna K. <3 

07 - Menekvés

Lana Montgomery

Sötétség. Ez az egy, amitől talán egész életemben félni fogok. Rémisztő ahogyan bámulsz a sötétbe, és semmit nem látsz. A gondolat, hogy mi lehet előtted. 

Szemeimet lassan nyitogattam, mert féltem, hogy éles fény fog az ablakon beáradni. Azonban amikor kinyitottam íriszeimet, tudatosult bennem, hogy nem mostanában fogok újra fényt látni. 

Hogy hol voltam? Talán egy öreg pincéhez tudnám hasonlítani a helyet. Semmi bútor, csupán egy piszkos matrac volt alattam, fejem alatt egy párna. Nem kellett gondolkodnom, tisztán emlékeztem az elmúlt eseményekre, pedig elkábítottak. Visszagondolva a történtekre, gyorsan a vádlimra néztem, amiből mostanra már elállt a vérzés, s egy fehér kendőt tekertek rá. Milyen kedvesek az el rablóim. 

Felültem, és nagyot sóhajtva néztem körbe a kis helységben. Semmi félelem nem volt bennem, mindenre fel voltam készülve. Ha a főnök elé visznek, akkor vigyenek, semmiben nem segítek neki, akár meg is kínozhat. 

Gondolatmenetemből az ajtó nyikorgása rántott ki. Odakaptam fejem, s megláttam a férfit, aki elrabolt a rendezvényről. Még most is ugyan abban a fekete ruhában volt, amin néhol egy-egy vörös vér foltot véltem felfedezni. Talán harminc éves lehetett, ezt látni lehetett a szakállából.

- Szép jó reggelt. - köszöntött, majd becsukta maga után az ajtót. - Hogy érzed magad?

- A körülményekhez képest, egész jól. - válaszoltam kicsit szemrehányóan. 

- Nem tűnsz ijedtnek. - vizslatott, miközben nekitámaszkodott a falnak. - De gondolom kérdéseid akadnak, szóval nyugodtan tedd fel őket, megpróbálok válaszolni rájuk. 

- Mi lesz most? Találkoznom kell a főnökkel, esetleg megölnek? 

- A halálról még nem döntöttünk. - mondta nyugodtan. - Egyenlőre itt tartunk, megvárjuk a második látomásodat, utána majd kiderül. 

- Miért? - álltam fel. - Ez miért jó maguknak? Tudtommal az a céljuk, hogy ne találjuk meg a naplókat, és ne tudjon a kereszt egyesülni. Akár meg is ölhetnének, nélkülem vége a feladatnak. 

- Nagyon könnyen feladod, kis lány. - nevetett fel. - Tudod, mi szeretünk játszani, ezért is várjuk meg a látomásodat. Kicsit kínozzuk a barátaidat, ha jól tudom, akkor több is van köztetek barátságnál. 

- Hagyja ki ebből őket! - kiáltottam el magam, és fenyegetően néztem a férfire. - Itt vagyok, engem akartak. Elvették a nagymamámat, a fiúkat hagyják békén. 

- Hm... - gondolkozott el, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi az én dühömet. - Hogy is hívják? Dean? 

- Ne merje bántani! - szinte már üvöltöttem, s ezzel saját magamat is megleptem. - Ha bármi baja esik neki, vagy akár a többieknek, esküszöm, hogy...

- Mit csinálsz? - kérdezett vissza szórakozottan, s egyre közelebb jött hozzám. - Esélyed sincs ellenem. 

Annyira elborult az agyam, hogy nem bírtam tovább egy helyben állni, teljes erőmből nekirontottam a férfinak, és ütni kezdtem. Nem érdekelt, hogy hol találom el, azt akartam, hogy szenvedjen. Az ütéseket rúgások követték, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem védekezik, annyira elgyengült, hogy a földön kötött ki. Még rúgtam a hasába párat, majd fogtam magam, és kirohantam az ajtón. 

Egy hosszú folyosón találtam magam, aminek a végén egy csiga lépcső állt. Lábaimat gyorsan szedtem, nem mertem hátra nézni, minél előbb ki szerettem volna jutni. A lépcső tetején megálltam, s körül néztem. Szerencsémre senki nem tartózkodott a nappali szerűségben, ezért halkan osontam végig. 

- Hova- hova? - hallottam meg egy ismeretlen férfi hangot a hátam mögül. Annyira megijedtem, hogy nem mertem megfordulni, csak álltam egy helyben. - Gyere, csatlakozz hozzánk, Lana. 

- Ki maga? - kérdeztem, de továbbra sem fordultam meg. - A főnök?

- Nem nevezném magam teljesen annak, amolyan helyettes vagyok. - lépteket hallottam, majd egyszer csak megkerült engem, s elém állt. Talán huszonöt éves lehetett, barna haja, s barna szeme volt, amivel érdeklődően méregetett.
- A nevem Colton. Te ne fáradj a bemutatkozással, mindent tudok rólad. - mondta, miközben a hátamra tette a kezét, s vezetni kezdett a lépcső felé.
- Hová megyünk? - érdeklődtem.
Nem válaszolt, helyette maga elé engedett a lépcsőn. Amint felértünk az emeletre, előre ment, én pedig követtem. Három folyosón mentünk végig, mire elértünk az ajtóhoz, ami előtt végre megálltunk. Kész labirintus ez a ház.
- Gondolom semmit nem tudsz apád múltjáról. - nézett le rám, mert körülbelül két fejjel magasabb volt nálam. Csak megráztam a fejem, és vártam, hogy lenyomja a kilincset.
Az ajtó lassan kinyílt előttem, s ahogy benéztem rajta, egy szőke kislányt láttam meg az ágyon játszani. Kérdőn néztem Colton-ra, aki csak beljebb lökött.
- Colton bácsi. - kiáltott fel a kislány, amint meglátta a fiút. Felpattant az ágyról, s engem kikerülve, Colton karjaiba vetette magát, aki mosolyogva vette fel, s pörgette meg a levegőben. A körülményekhez képest aranyos pillanat lett volna.
- Szeretnék bemutatni neked valakit, Lana. - tette le a csöppséget, aki rám emelte kék szemeit. Nagyon édes kislány volt, nem lehetett több négy évesnél. - Ő itt Hope, a húgod.
Szinte fel sem fogtam amit mondott. Ez lehetetlen. Nekem nem lehet testvérem, kizárt dolog. Csak át akart verni, kitalálta az egészet. Anya nem volt várandós, azt észrevettem volna. Gondolom semmit nem tudsz apád múltjáról. Visszhangzott a fejemben a mondat, amit Colton mondott, mielőtt beléptünk volna a szobába. Apa megcsalta anyát?
- Engedd meg, hogy elmagyarázzam. - ült le az ágyra a fiú, s látszott rajta, hogy nagyon élvezi a tanácstalanságomat. - Anyád az igazat mondta, hogy apád titeket védett a távolságával. Minél messzebb volt tőled, neked annál jobb volt. Az évek alatt rengeteg helyen járt, és találkozott egy lánnyal, aki sokkal fiatalabb volt nála. A lány fülig szerelmes volt apádba, mindenhova vele tartott, kielégítette a vágyait, és ez nagyon tetszett az apucidnak. Hope még csak három éves, apád pedig pont a születésekor halt meg. Így nem kellett magyarázkodnia anyádnak, sem neked.
Csendben hallgattam, s próbáltam összerakni a történet darabkáit. Apa talán soha nem szerette anyát, ezért volt olyan könnyű elhagynia. És én? Velem nem is törődött, csak az érdekelte, hogy fiatal lányok a kedvében járjanak. Mire volt ez jó neki? Mindenkit átvert, talán egy igaz szava sem volt. De anya mégis szerette, pedig nem érdemelte meg. Hónapokig szomorkodtam, amikor meghalt, de most örülök, hogy nincs többé. Nem csak anya, és magam miatt, de így a legjobb Hope-nak is. Inkább apa nélkül nőjön fel, minthogy olyan ember mondja az apjának magát, mint ő volt.
- Kettesben hagynál egy kicsit minket? - kérdeztem Colton-tól, aki némi gondolkodás után elhagyta a szobát.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - mosolygott rám a csöppség, aki újra az ágyon ült, s a babáival játszott.
- Hogy érzed itt magad? - ültem le mellé, s ezzel együtt egy komolyabb témára váltottam, ami nagyon érdekelt.
- Jól. - válaszolta, majd egy babát nyomott a kezembe. - Néha jó, néha rossz.
- Miért rossz? Talán bántanak?
- Igen. - felelte egyszerűen, s felém tartotta a karját, ahol lila foltokat fedeztem fel. Óvatosan megsimítottam a sebeit, majd egy puszit nyomtam rájuk.
Ahogy néztem arcát, képtelen voltam elképzelni, hogy ezt az édes kislányt bántják. Mit követett ő el? Hiszen még csak három éves, semmi rosszat nem tehetett. Szörnyű belegondolni, hogy neki már ennyi idősen milyen sorsa van. Azt sem tudja ki az édesapja, és kit tudja mennyi ideje van bezárva ebbe a szobába, talán már az anyukájára sem emlékszik. Hátborzongató, és ő ebből nem ért még semmit. És talán ez így jó.
- Játszunk a kedvenc társasjátékommal? - állt fel izgatottan, és csillogó kék szemeivel nézett fel rám, s várta a válaszom.
- Hát persze. - nevettem fel kicsit, s néztem, ahogy a szekrényhez szalad.


Két héttel később
A körülményekhez képest, mosollyal az arcomon ébredtem, és ennek az oka, a szőke kisördög, aki már hajnalok hajnalán ficánkolt az ágyban. Pár napja, hogy rémálmai vannak, ezért ki könyörögtem, hogy had maradjak vele éjszakára is. Hope ennek nagyon örült, így éjjel-nappal együtt voltunk, és úgy érzem kialakult közöttünk egy erős kapcsolat, ami most mind a kettőnknek jól jött, mert erre volt szükségünk. Mi itt voltunk egymásnak.
A napok alatt nem sok minden történt, a legtöbb időt játékkal töltöttünk, sokat nevettünk, s szórakoztunk közösen. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, és az ő boldogsága tett engem vidámmá, még ebben a szörnyű helyzetben is.
Colton rendszeresen ellenőrzött, ezért nem nagyon jutott idő a kiszabadulásunkat megszervezni. Nem mondom, hogy olyan rossz helyen vagyunk, de nem is a legjobb. Naponta kétszer levisznek valami vizsgálóba, ahol három műszerre kötnek rá. Pontosan nem tudom mikre, mert be van mindig kötve a szemem, így semmit nem láthatok, viszont érezni nagyon is érzek.
Az első műszer a csontjaimat nézi meg, ami fájdalmas, de tűrhető. A második az agyamra csatlakozik rá, ami hatására én elvesztem az eszméletem, és csak órákkal később térek magamhoz. A harmadik, és egyben utolsó, talán a legveszélyesebb. Eddig még nem jöttem rá arra, hogy mit művel velem, de azt tudom,hogy akár halált is okozhat. Ezt onnan tudom, mert én már közel jártam hozzá, hogy meghaljak.
Két napja történt az eset, elég kimerült voltam, mert egész éjszaka ébren voltam Hope miatt, aki egy kisebb vírust kapott el. Az első két műszert úgy ahogy kibírtam, viszonylag rövid ideig nem voltam magamnál, majd amikor felébredtem már csak zúgást hallottam. Még nem ébredtem fel az ájulásból, de rá kötöttek a gépre, ezért a szervezetem nem jól reagál rá, és kaptam egy pánikrohamot. Utána már csak szúrásokat éreztem, hangokat hallottam, és egy éles fájdalmat a fejemben.
Napokig eszméletlen voltam, azt hitték meghaltam, amire elég nagy volt az esély. Semmire nem emlékeztem, csak a fájdalmat éreztem a hátamon, ahol a gép nyomai látszódtak. Szerencsémre nem volt idő a halálra gondolni, mert Hope vidámsága átterjedt rám is, amiért nagyon hálás vagyok neki. Talán az elmúlt két hétben ő tartotta bennem a lelket, neki köszönhetem, hogy még élek.
Ahogy oldalra fordultam, szembe találtam magam a szőke kisördöggel, aki már mosolyogva nézett engem. Tudta, hogy felébresztett, ezért is örült annyira.
- Jó reggelt, Kicsim. - mosolyogtam én is rá. - Hogy érzed magad?
- Jól. - vágta rá, s már látszott rajta, hogy tényleg sokkal jobban van. Az este ugyanis újra felment a láza, amit én vizes borogatással próbáltam meg enyhíteni, úgy tűnt sikerült is.
- Mit szeretnél ma csinálni, Hercegnő? - ültem fel, és játékosan az ölembe vettem, mire ő édesen nevetni kezdett. - Babázni? Kirakózni? Talán bújócskázni?
- Egyik se. - rázta meg fejét, ezáltal a haja a szemébe hullott. - Menjünk ki az udvarra.
- Sajnos nem lehet. - simítottam meg arcát finoman. - Tudod, ezt már megbeszéltük. Colton bácsi nem engedi, hogy elhagyjuk a házat, de emlékszel mit ígértem az este?
- Hogy hamarosan hazamegyünk. - fejezte be helyettem a mondatot, mire én egy hatalmas puszit nyomtam arcára. Nincs mit tenni, imádom ezt a csöppséget. - Otthon újra látni fogom Molly-t?
- Persze. - próbáltam hihetően mosolyogni, ami talán sikerült is.
Molly egy kutya, Hope a születésnapjára kapta, még apa vette neki, Colton állítása szerint. A kislány imádta a kutyust, sokat játszottak együtt, még a mai napig hiányzik neki. Nekem is sokat emlegeti a kutyát, én pedig mindig biztatom, hogy látni fogja. De mit mondhatnék neki? Azt hogy soha többet nem fogja látni? Se a kutyust, se az anyját?
Nem könnyű ez a helyzet, de Hope annyiból szerencsés, hogy még kicsi, és semmit nem fog fel. Nem érti, hogy mik történnek körülötte, és ezt mondhatjuk jónak. Mit mondok majd neki, ha nagyobb lesz? Mi történt a szüleivel? Már most ilyenek kavarognak a gondolataimban, pedig még ki sem szabadultunk erről az átkozott helyről. Mit meg nem adnék azért, hogy ismét Dean karjai között lehessek. Ó, hogy mennyire hiányzik. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Vajon keres engem? Vagy csak vár valami jelre?
- Éhes vagyok. - jelentette ki a csöppség, majd lemászott a magas francia ágyról, és a konyhába indult. Annyi kijárást kaptunk, hogy a szomszéd szobába, ami konyhának van kialakítva, átmehetünk enni. Milyen kedvesek, nem? 
Nevetve indultam húgom után, aki már az asztalnál ült, legnagyobb meglepetésemre Colton társaságában. Udvariasan köszöntem a fiúnak, majd kivetem a hűtőből a nekünk készített reggelit. Két tányérra raktam, az egyiket Hope elé helyeztem, a másikat pedig magam elé vettem. A csöppség jóízűen falatozni kezdte a reggelit, azonban én csak magam elé bambultam. Már napok óta fel akarok tenni pár kérdést Colton-nak, de a legutóbb is összevesztünk, aminek az lett a vége, hogy felpofozott. 
- Egyél. - szólt rám ridegen, fel sem nézve a telefonjából. 
- Meddig tartotok még itt minket? - kaptam ki a készüléket a kezéből, ami cseppet sem tetszett neki. 
- Ameddig kell. - válaszolta higgadtan, és a telefonjáért nyúlt, de nekem eszem ágában sem volt visszaadni neki. - Ne játszadozz velem, mert ráfázol. 
- Rendes választ akarok! - csattantam fel. - Szerinted így kell felnőnie egy kisgyereknek? Bezárva a négy fal közé, idegenekkel körülvéve, és kínozni őt? Mire jó ez nektek? Semmit nem tud a szüleiről, nincs családja, nem ilyen életet érdemel! 
- Gyere velem, de nagyon gyorsan. - sziszegte, és kiment a konyhából. Adtam Hope homlokára egy puszit, majd követtem a fiút, akit a folyosón meg is találtam. Látszott rajta, hogy mennyire ideges, ismét sikerült felhúznom. 
- Nem ilyen életre van szüksége neki. Már most szenved, és semmit nem ért a körülötte történő dolgokból. - kezdtem újra, amikor odaértem hozzá.
- Először is, velem nem beszélhetsz így, ezt már megbeszéltük szerintem. - fogta meg a karomat erőszakosan. - Másodszor pedig, nem te döntöd el a sorsát, neked itt semmibe nincs beleszólásod. 
- Nem magamról van szó. - váltottam egy kicsit finomabb hangnembe. - Nekem van okom itt lenni, de neki nincs. Ő semmiről nem tehet, fogalmam sincs, hogy miért van itt, ezért is kérem, hogy engedjétek el. 
- Ma délután másik helyre viszünk titeket. - mondta a szemembe nézve, majd elsétált mellettem. 
- Miért? Miért csináljátok ezt? - szóltam még utána. 
- Ja, és ott nem lesz ennyire kinyalva a seggetek. Készüljetek a legrosszabbakra. - fordult még vissza a lépcső előtt. 
Letöröltem a könnyeimet, s visszamentem Hope-hoz, aki már végzett a reggelivel. Türelmesen ült az asztalnál, és várta, hogy megérkezzek. 
- Jól laktál? - guggoltam le elé, és csak néztem gyönyörű kék szemeit. 
- Ezt találtam. - nyújtotta felém Colton telefonját. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, ezért csak néztem rá. Próbáltam átgondolni minden lehetséges szituációt, de mivel egyik sem vezetett jó véghez, olyan mindegy alapon kezembe vettem a készüléket, és beírtam Dean telefonszámát. Nem gondolkodtam, rányomtam a hívásra, és vártam. Egy csörgés, két csörgés, majd megszólalt a már annyira hiányzó hang. 
- Igen? 
- Dean? Lana vagyok. Istenem, el sem hiszem, hogy felhívtalak. - próbáltam halkan beszélni, nehogy Colton meghalljon. 
- Lana. Hol vagy? - kezdett kérdezősködni, hangjából pedig tisztán kivehető volt az aggodalom. - Ugye nincs semmi bajod? 
- Fogalmam sincs hol vagyok, de hamarosan átszállítanak minket máshova. Colton a főnök helyettese, ő irányít most mindent. Rájöttem, hogy van egy húgom, akinek nincs hova mennie. 
- Jó, nyugodj meg. - sóhajtott fel. - Toby megpróbálja lenyomozni a tartózkodási helyeteket, de segítened kell. Időbe telik, mire megtalálunk, ezért húznod kell az időt. Nem hagyhatod, hogy elvigyenek, mert akkor nincs esélyünk. 
- Megpróbálom, ígérem. 
- Meg fogunk találni, Lana, - nem bírtam tovább, a könnyeim utat törtek maguknak, pedig nem akartam sírni, főleg nem Hope előtt. - Most tedd le a telefont, töröld ki a hívást, és tartsd fel őket. Hamarosan látjuk egymást. Nagyon szeretlek. 
- Én is téged. - mondtam, majd bontottam a vonalat. Tettem amit kért, kitöröltem a hívást, és visszahelyeztem a telefont az asztalra. Karjaimba kaptam Hope-ot, és visszamentem vele a szobába. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és minden a legnagyobb rendben lenne. Mind a ketten felöltöztünk, rendbe szedtük magunkat, majd belekezdtünk a szokásos játékainkba. Ismét sokat nevettünk, így egy kicsit jobban éreztem magam, egészen addig, amíg Colton be nem rontott. 
- Azt hitted, hogy nem jövök rá, te kis ribanc? - szó szerint üvöltve rontott nekem, és felrángatott a földről. 
- Miről beszélsz? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy miről lehet szó. 
- Ne játszd a szent kislányt. Tudod, hogy most mekkora bajban vagytok? - úgy rángatott, mint valami rongy babát. Nem érdekelte, hogy Hope is jelen van. Féltem. Be kell valljam, tényleg megrémisztett. 
- Kérlek...őt nem bántsd. - könyörögtem, s húgomra néztem, aki döbbenetesen vizslatott minket. Arcán látszott a rémület, még soha nem látta így Colton-t. 
- Fogd be a szádat. - pofozott fel, mire a csöppség felsikított. - Most azonnal indulunk, két percet kaptok, mire visszajövök szedjétek össze magatokat. 
Elengedte a karom, és kiviharzott a szobából. Gyorsan Hope-hoz rohantam, és a karjaimba zártam. Finoman simogatta a hátamat, tudta, hogy baj van. Észbe kaptam, és összeszedtem magam. 
- Figyelj, rakd be a táskádba a kedvenc játékaidat, hazamegyünk! - nem szép dolog hazudni, de ebben a helyzetben nem tudtam mást tenni. Ő gyorsan a cuccaiért szaladt, én pedig gondolkozni kezdtem. Nem vihetnek el, valamit ki kell találnom. Az ablakon semmi esélyünk nincs kiszökni, az ajtón nem tudunk kijutni. Körbenéztem a szobában, de semmi nem jutott az eszembe. 
Már kezdtem feladni, amikor megszólalt a tűzjelző. Hangosan szirénázott az egész ház. Gondoltam egyet, felkaptam húgomat, és kirohantam a szobából. Valóban tűz volt, a konyha már lángokban égett. Szorosan magamhoz öleltem Hope-ot, és az orra elé tettem a pulcsimat. Gyorsan szedtem lábaimat a lépcső felé, ahol összetalálkoztam Colton-nal. Amint megláttam, berohantam a hozzám lévő legközelebb ajtón, ami a fürdőszoba volt. Kulcsra zártam, majd leültem a kád szélére. Mit tegyek? Ha kimegyek hozzá, elvisznek, és akkor Dean soha nem talál ránk. De ha itt maradunk, azzal talán időt nyerünk. 
Viszont a tűz nagyon gyorsan terjedt, már lehetett érezni a füst szagot. Ahogy felnéztem, megláttam az ablakot. Nem volt túl magason, talán még ki is tudnánk rajta mászni. Leraktam Hope-ot, majd felálltam a vécé tetejére, és kinéztem. Nem voltunk túlságosan magason, ha ügyes vagyok, akkor esetleg ki tudunk mászni. 
Kinyitottam, újra karjaimba vettem a csöppséget, majd lassan felmásztam a párkányra. Amint visszanyertem az egyensúlyomat, óvatosan kiléptem az ablak mellett levő fa ágára. 
- Kapaszkodj, Kicsim. - suttogtam Hope-nak, aki vállamba fúrta arcát. Miután teljesen kimásztam, s már a fán álltam, megpróbáltam lemászni a földre. Lassan lépkedtem, és bár néhol megcsúsztam, mégis sikeresen földet értünk. 
- Lana! - üvöltött ki a fürdőszobából Colton. Ahogy felnéztem, ott állt az ablaknál, szemei szikrákat szórtak. Ha eddig nem volt mérges, akkor mostanra már biztos az. 
Körülnéztem, és rá kellett jönnöm, hogy a ház hátsó kertjében vagyunk. Nagyon szép udvar volt, szívesen nézegettem volna, de meghallottam a tűzoltók éles szirénáját. Szinte már futottam, minél előbb a hátam mögött akartam tudni ezt a helyet. Hatalmas szerencsémre a főkapu nyitva állt, ezért villám gyorsan kifutottam, és hátra sem néztem. 
Viszont rá kellett jönnöm, hogy nem tudom hol vagyok. Meg kell várnom Dean-t, addig nem mehetünk sehova. 
- Azonnal állj meg, különben meghal a kislány! - hallottam meg Colton-t, a hátam mögül. Ahogy megfordultam, szembe találtam magam vele, egy pisztolyt tartott felénk. Annyira megijedtem, hogy inkább megálltam, és vártam, hogy ő cselekedjen. 
Szép lassan elindult hozzánk, de alig tett meg pár lépést, hangos puffanást hallottam, majd a fiú holtan esett össze a földön. A távolban Toby-t pillantottam meg, mire azonnal elöntött a boldogság. Még soha nem örültem ennyire Toby-nak. 
- Hope. - tettem le a kicsit, és leguggoltam hozzá. - Megmenekültünk. Minden rendben lesz ezután, senki nem fog bántani. 
- Jól vagytok? - tette a vállamra a kezét egy régen látott barát. Rá sem néztem, tudtam, hogy ki ő. Azonnal felálltam, és csak öleltem. Nyugtatóan simogatta a hátamat, és egy apó puszit adott arcomra. 
- Köszönöm. - csak ennyit tudtam kinyögni. 
- Lana. - hallottam meg a hangját Neki. 
Elváltam Zack-től, és a hang irányába fordultam. Pár méterre állt tőlem, de ez a kis távolság olyan volt, mintha kilóméterekre lennénk egymástól. Egyszerre indultunk meg egymás felé, s én az utolsó lépéseket már futva tettem meg. 

 Biztonságot nyújtó karjaiba vetettem magam, s úgy öleltem, mint még soha. Annyira hiányzott már az ölelése, hogy elmondani nem lehet. 
- Nincsen semmi baj. - duruzsolta a fülembe, majd kicsit eltolt magától, csak hogy a szemembe tudjon nézni. Egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé, és nyugtató mosollyal ajándékozott meg. 
- Köszönöm, hogy itt vagy. - folyt le egy könnycsepp arcomon, amit azonnal le is töröltem. - Annyira hiányoztál. 
- Te is nekem. - mondta, majd kis gondolkodás után, végre ajkait az enyémekre tapasztotta. Ebbe a csókunkba benne volt az elmúlt hetek minden perce. Teljesen elfeledkeztem mindenről, és mindenkiről, csak ketten voltunk végre. Azonban a szép pillanatot én szakítottam meg, ugyanis többen néztek minket, és úgy éreztem, ez igazából nem rájuk tartozik, meg nem szép dolog előttük ezt csinálnunk. 
Kézen fogva sétáltunk oda a többiekhez, akik már csak ránk vártak. 
- Hát te ki vagy? - hajolt le Dean, a megszeppent csöppséghez. 
- Fiúk, ő itt Hope. A húgom. - mutattam be nekik. - Ezentúl velünk fog élni, mi vagyunk a családja. 

Sziasztok! :) 
Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket, na és persze a sok biztatást! És hát akkor itt az én meglepetésem, dobpergést kérek... meghoztam a hetedik fejezetet!!!! 
Na jó, vegyük komolyan... :D Remélem tetszeni fog nektek, igaz nem lett túl hosszú, de szerintem elég eseménydúsra sikerült. Továbbra is várom a komikat, visszajelzéseket! :) 
Jó olvasást, Drágák! <3 
Ölelés : Savanna K.