2016. október 14., péntek

09 - Fájdalmak

Lana Montgomery 
Egy ismeretlen erdő féleségben találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem, csak arra emlékeztem, hogy lefeküdtem aludni. Tehát ez egy álom. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem tartózkodott az erdőben. Egyedül voltam, és ez megrémisztett. Az erdő nem volt félelmetes, sőt inkább barátságosnak mondanám. A Nap átsütött a fák lombjai között, a madarak csiviteltek. Mesébe illő helyszín volt. 
Egyszer csak sírásra lettem figyelmes. Halkan indultam el a hang irányába, ami nem messziről hallatszódott. Átvágtam néhány bokron, amikor egy nőt pillantottam meg. Egy hatalmas fa előtt állt, ami talán a legnagyobb lehetett az egész erdőben. A kezében egy ásót tartott, a földön pedig egy vastag könyv hevert. Közelebb mentem hozzá, szólítottam, de nem hallott meg. 
- Hölgyem. - szóltam neki újból finoman, de észre sem vett. Próbáltam a vállát megérinteni, azonban a kezem áthatolt rajta. Megismételtem az előbbi mozdulatot, de ugyan az történt. Ez nem álom, ez egy látomás. A legutóbb nagyi kertjében voltam, most egy erdőben. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rábukkanok arra a bizonyos második könyvre. 
A nő elé álltam, és így már azonnal felismertem. A nagyi. Mit keres ő itt? És miért sír? 
- Gyűlöllek Thomas. - szipogtam a nagyi, s a kezébe vette a könyvet. Egy darabig nézegette, majd visszadobta a földre, és a fa tövében ásni kezdett. Közben megállás nélkül folytak a könnyei, ami hatására nekem majd megszakadt a szívem. Még soha nem láttam az én nagymamámat sírni. 
- Tönkretetted a családomat, te féreg. - hirtelen eldobta az ásót, és ha az valóságos lett volna, biztosan fejbe vág. A könyvet a kiásott gödörbe helyezte, mellé pedig a kedvenc karkötőjét tette, amit annyira szeretett. Visszatemette a földet, ügyelt rá, hogy semmi nyoma ne látszódjon a kiásott helynek. Még utoljára felnézett a fára, majd fogta az ásót, és elsétált. 
Könnyes szemmel néztem távolodó alakját, miközben próbáltam összerakni a történet darabkáit. Egyszer csak a semmiből egy fekete ajtó jelent meg előttem, ami azonnal magával szippantott. Még hallottam a saját sikításomat, s utána teljes sötétség. 

Sikítva tértem magamhoz. Először Dean-t láttam meg, ahogy mellettem ül, s szorosan fogja a kezemet. A verejték teljesen átáztatta a trikómat, olyan volt ez az egész, mint egy rémálom. 
- Semmi baj. - húzott magához, mire én azonnal biztonságot nyújtó karjaiba menekültem. A hátamat simogatta, miközben egy puszit nyomott homlokomra. 
- Tudom, hogy hol van a második könyv. - suttogtam.
- Nem érdekel a könyv. - mondta keményen. - Most csak te vagy fontos, a könyvvel még ráérünk. 
- Szólni kell a fiúknak. - álltam fel hirtelen, aminek az lett a következménye, hogy összeestem a földön. Borzasztóan gyenge voltam, mintha a látomás kiszippantotta volna az erőmet. 
- Jól vagy? - jött a segítségemre Dean, s felhúzott a földről. Óvatosan visszafektetett az ágyba, ő pedig mellém ült. 
- Semmi bajom. - mosolyodtam el fáradtan. - Mennyi az idő? 
- Hajnali három. - nevetett fel, s végigsimított arcomon. - Aludj nyugodtan, nagyon kimerültél. 
- Itt maradsz? - kérdeztem már félálomban. 
- Hát persze. - feküdt be mellém. Szorosan hozzábújtam, s beszippantottam finom illatát, amit annyira szeretek. - Mindig itt leszek veled. 
Válaszolni már nem tudtam, csak halványan elmosolyodtam, majd újra álomba merültem. Ezúttal normális álomba. 

Órákkal később ébredtem csak fel. Barátom már nem volt mellettem, helyette csak a takarót találtam. Nagyot nyújtóztam, majd kimásztam a pihe-puha ágyból. Miután elvégeztem reggeli teendőimet, úgy döntöttem ideje felöltözni, ezért a szekrényhez mentem. Mivel semmit nem terveztem mára, ezért a választásom egy egyszerű fekete nadrágra, s hozzá Dean egyik pólójára esett, amit még régebben loptam el tőle. Amint felöltöztem, felkötöttem a hajam egy kontyba, majd lesétáltam a konyhába. 
Nagyon meglepődtem, amikor senkit nem találtam lent, de amint elolvastam a levelet, amit nekem hagytak, mindent megértettem. Zack valami lánnyal találkozik, Toby edzeni ment, Dean-nek meg valami titokzatos elfoglaltsága van. Ha féltékeny barátnő lennék, akkor már kétségbeestem volna, hogy a barátom biztos valami másik lánnyal találkozgat. Szerencse, hogy én nem ez a típus vagyok, teljes mértékben megbízok Dean-ben, ezért is nem vagyok mérges, amiért nem szólt erről a programjáról. Természetesen érdekel, hogy mi van vele, és hogy hol van, de ha nem mondta el, akkor én nem fogok kérdezősködni. Úgy gondolom, hogy neki is van magán élete, ha akarja, akkor majd ő elmondja. 
Miután rendeztem magamban a fiúk programját, rájöttem, hogy a mai napot teljesen egyedül töltöm, unalmasan. De legalább lesz időm kicsit kitakarítani. 
A konyhába mentem, hogy összedobjak valami reggeli félét, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s kitártam azt. 
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen az előttem álló férfitól. 
- Lerobbant a kocsim, és már órák óta gyalogolok. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? - nézett rám könyörgően. Hezitáltam, de végül megadtam magam. Mondtam neki, hogy az ajtóban várjon meg, én addig hozok inni. 
- Tessék, itt a víz. - mentem vissza, de a férfit sehol nem láttam. Ilyen gyorsan meggondolta magát? Még kinéztem az udvarra, de mivel ott sem láttam, becsuktam az ajtót. Ahogy visszamentem a konyhába, annyira megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. A férfi  velem szemben állt, kezében egy kést tartott. 
- Hogy kerül ide? - kérdeztem félve. - Mit csinál azzal a késsel? Szerintem tegye le, mielőtt valaki megsérül. 
- Minden a te hibád. - tagolta lassan a szavakat, miközben egyre közeledett felém. - Amióta idejöttél, minden megváltozott. Eddig nyugodtan éltünk, de ahogy betetted ide a lábad, mindent elrontottál. 
- Miről beszél? - néztem rá kérdőn. - Sajnálom, ha nem örül a jelenlétemnek, de én nem csináltam semmit. 
- Miattad minden nap új ember veszti életét. - tartotta a nyakamhoz a kést. - Amíg te vígan lógatod a lábad, ártatlan emberek halnak meg. Mit gondolsz, a nagymamád miért tűnt el? Minden miattad történt! 
- T...tessék? - dadogtam megrémülve. 
- Jól hallottad. - válaszolt durván. - Egyetlen módja van annak, hogy a város megmeneküljön. Meg kell ölni téged. Ha a kapocs meghal, megszűnik gyilkolás. 
- Kérem, ne tegye ezt. - könyörögtem, de nem foglakozott velem. A kést erősebben szorította a nyakamhoz, olyannyira, hogy a nyoma biztosan örökre megmarad. 
Nem halhatok meg. Gyorsan s hirtelen elhúzódtam, annyi annyira meglepte a férfit, hogy leejtette a földre a kést. Én kihasználtam ezt az alkalmat, és az emeletre, a szobámba szaladtam. Az első dolgom az ajtó eltorlaszolása volt. Először kulcsra zártam, majd biztos, ami biztos elven a fehérneműs szekrényemet is odatoltam elé. Ettől kicsit jobban éreztem magam, bár nem hiszem, hogy sokáig tud biztonságot nyújtani. 
Előkerestem a telefonom, tárcsáztam Dean számát, de csak a hangposta jelentkezett. Ugyan ezt tapasztaltam Zack-nél is, ezért kénytelen voltam Toby-hoz fordulni segítségért.
- Mond. - fogadta a hívásomat unott hangon. 
- Toby, segítened kell. - tértem azonnal a lényegre. - Itt van egy férfi, aki meg akar ölni. Kérlek segíts!
- Hol vagy pontosan? - kérdezte aggódva. 
Nem tudtam válaszolni, helyette egy sikítás hagyta el a számat, ugyanis a férfi betörte az ajtót, s immár egy pisztolyt tartott a kezében, amivel egyenesen felém célzott. A telefont kiejtettem a kezemből, azonban a hívás nem szakadt meg. 
- Nincs menekvés. Előlem elbújhatsz, de a sorsod elő nem menekülsz soha. - közeledett lassan felém, és pedig egyre csak hátráltam. Végül a szoba falának ütköztem, ami azt jelentette, hogy innen már nincs tovább. Végem van. 
- Könyörgöm, ne tegye ezt. - kérleltem továbbra is, de nem hatotta meg. - Biztosan találunk más megoldást is. 
- Egy megoldás van, és az pedig a te halálod! - kiáltotta egyenesen az arcomba. 
- Magának nincs családja? Gyerekei, akik otthon várják? - kérdeztem félve, s reméltem, hogy ezzel kicsit tudom az időt húzni. Már ha egyáltalán Toby megment. 
- Mit érdekel az téged? De legyen, jár az utolsó kívánság. - eresztette le a pisztolyt maga mellé. - Két fiam van. Jace és Jordan. 
- Mit fognak szólni, ha megtudják az igazat magáról? Arról, amit velem tett? Erre nem is gondolt? - próbáltam bűntudatod ébreszteni benne. Láttam rajta, ahogyan egy percre elgondolkodott, de ahogy ez a perc jött, olyan gyorsan el is szállt. Újra a fejemhez emelte a fegyvert, s keményen a szemembe nézett. 
- Soha nem fogják megtudni. - mondta, majd egy hangos lövést hallottam. A férfi összeesett a földön, s a háttérben Toby alakját láttam meg. Legszívesebben a karjába ugrottam volna, de ezt az elképzelésemet gyorsan el is hessegettem. 
- Miért kellett megölni? - néztem a holttestre. 
- Ha egyszer megpróbált végezni veled, akkor máskor is megtehette volna. Jobb lesz így. - vonta meg a vállát, s eltette a fegyvert. - Minden oké? 
- Persze. - válaszoltam határozottan. - Köszönöm. 
Válaszul csak egy biccentést kaptam, majd távozott is a szobából. 
- Dean úton van. - kiáltotta még vissza, utána már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Kicsit fellélegeztem, de továbbra sem gondolom, hogy mindenképpen meg kellett ölni a férfit. Biztosan találtunk volna valami megoldást, ami jobb a halálnál. De hát Toby-val lehetetlen vitatkozni. Ha ő egyszer a fejébe vesz valamit, akkor abból nem enged. És most is így tett, gondolkodás nélkül megölte a férfit. Pedig biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lett volna.
- Lana! - hallottam meg Dean aggódó hangját az ajtóból.  Gyorsan feleszméltem a sokkból, és ráemeltem tekintetemet. Valóban ott állt előttem, s amikor meglátta könny áztatott arcomat, azonnal felém indult, s karjaiba zárt. 
Nyugtatóan simogatta hátamat, s néha egy-egy puszit nyomott hajamba. Egy pillanatig el is feledkeztem mindarról, amit a férfi mondott, de valóban csak egy pillanat volt. Villámcsapásként sújtott le rám az igazság. Igaza volt. 
- Most már nincs semmi baj. - suttogta fülembe, azonban én elhúzódtam. 
- Ne mond azt nekem, hogy nincs semmi baj. - tört ki belőlem a sírás. - Mond, tudtál arról, hogy miattam minden nap újabb ártatlan ember hal meg? 
Arcán tisztán látszódott az ijedtség, s a megbánás. Tehát tudta. Mind végig tudott róla, és mégsem szólt. Képes volt ilyet elhallgatni előlem. Amíg én boldogan jöttem-mentem, mások meghaltak. Én boldogan töltöttem a napjaimat a barátaimmal, mások szenvedtek. Borzasztó fájdalmat okoztam családoknak, és nem is tudtam róla. Szörnyű ember vagyok. 
- Nem mondhattam el. Kérlek érts meg, és egy percig gondold végig az én szemszögemből is. Te elmondtad volna? - nézett rám könyörögve. 
- Nem érdekel, a téged akartalak védeni szöveg. - vágtam rá azonnal hevesen. - Miért csináltad ezt? Tudtad, hogy egyszer úgy is meg fogom tudni, ezt akartad? Hogy mástól kelljen hallanom? 
- Ne mondj ilyeneket. - fogta meg a kezemet, de én azonnal elrántottam. - Nem akartam, hogy ez legyen. Tudtam, hogy ki fogsz borulni, és elmész. Nem veszíthetlek el. Kérlek, gondolkodj el rajta. 
- Én már értem. - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Neked mindvégig csak a könyvek kellettek. Nem akartad, hogy kiboruljak, és annyira bűntudatot érezzek, hogy visszamenjek Cannes-be. Igazam van? 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét hitetlenül. - Ha tényleg ezt gondolod, akkor nem ismersz. 
- Nem szerettél. Igazam van? - kiabáltam rá sírva. 
- Mindennél jobban szeretlek, Lana. - mondta egyenesen a szemembe. - És ha te ezt nem látod, akkor szerintem ne erőltessük. Elhiszem, hogy kiborultál, és ez érthető. De ne mondj olyanokat, amiket később még megbánsz. 
- Dean... - kerestem a szavakat. 
- Magadra hagylak. - mondta halkan, majd kivitte a holttestet a szobából, s becsukta az ajtót. Néztem, ahogy bezáródik, s amint magam voltam, kitört belőlem a keserves sírás. 
Csak álltam ott, a szoba közepén, s sírtam. Egyszerre jött ki minden fájdalom, sérelem rajtam. 
Próbáltam erős maradni, annyira próbáltam, de lehetetlennek bizonyult. Most igazán nagy szükségem lett volna Dean-re. Ő mindig segít megnyugodni, ott van mellettem, amikor csak kell, és én mégis megkérdőjeleztem az érzéseit. Annyira hülye voltam. Hogy gondolhattam? Mérges voltam rá, amiért nem mondta el az igazat, és olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem lett volna szabad. Nagyon szeretem, és nem akarom őt soha elveszíteni. 
Letöröltem a könnyeimet, s az ágy szélére ültem. Körülnéztem a szobában, ahol ezelőtt pár perccel majdnem meghaltam. Kár, hogy csak majdnem. A férfinak igaza volt mindenben. Ha én nem lennék, akkor nem történne annyi szörnyűség a városban. Senkit nem kellene megölni, csak engem. Nem hagyhatom, hogy miattam annyi ártatlan ember veszítse az életét. De muszáj itt maradnom, szinte már kötelességemnek érzem. Kaptam az élettől egy feladatot, amit teljesítenem kell bármi áron. De így? 
Halk kopogásra lettem figyelmes, majd lassan nyílni kezdett a fa ajtó, s Zack kukucskált be rajta. Nem lepődött meg, hogy így lát, gondolom beszélt Dean-nel. Belépett a szobába, egy szót sem szólt, helyette átölelt, s hagyta, hogy sírjak a vállán. Pontosan erre volt szükségem. Egy támaszra, aki velem van, még ha nem is érdemlem meg. 
- Minden rendben lesz. - suttogta, miközben keze fel-le járt hátamon. - Túl leszel ezen, és meglátod, minden rendbe jön. 
- Nem tudom mit csináljak. - válaszoltam halkan. - Annyira félek. 
- Tudom. De idővel jobb lesz. 
- Zack, ki tudja hány ember halt meg miattam eddig. - váltam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyűlölöm magam, és semmi megoldást nem látok. 
- Nem szabad összetörnöd, Lana. - biztatott. - Ha most feladod, akkor elbuktál. Állj fel, és harcolj. Meg tudod csinálni, én hiszek benned. 
- Reménytelen vagyok. 
- Nem, nem vagy az. - emelte fel a hangját kicsit. - Erősebb vagy, mint mi hárman. Nem véletlenül kaptad ezt a feladatod. Ha most felállsz, félre teszed a sok gondot, mi nyerünk. A főnöknek esélye sem lesz ellenünk, és ezt nem a könyvek miatt mondom. 
- A főnök akarta ezt. - raktam össze a képet. - Ő akarta, hogy összetörjek, és hagyjam abba a küldetést. Azt hitte, hogy feladom, igaz? 
- Igen. - mosolyodott el féloldalasan. - Ügyesen rájöttél. Úgyhogy most lemegyünk, mert beszélned kell valakivel. És ez nem csak Dean, hanem a polgármester. Vele már évek óta tartjuk a kapcsolatot, eddig mindig a segítségünkre volt, most is segíthet. De ahhoz együtt kell vele működnöd. Menni fog? 
- Azt hiszem. - mosolyogtam rá. Még nem volt teljesen őszinte a mosolyom, de dolgozom rajta. 
Zack-nek sikerült lelket öntenie belém, és hála neki felismertem a főnök tervét. Ha azt hitte, hogy feladom, akkor hatalmasat tévedett. Borzasztóan fáj még mindig a halálozás, de meg fogom találni a módját annak, hogy ezt megállítsam. Nem megyek én innen sehova, itt van dolgom, és senki nem állhat az utamba. 
Zack hagyta,hogy kicsit rendbe szedjem magam, s amint elhagyta a helységet, megrohamoztam a fürdőszobát. A tükörből egy bizonytalan lány nézett vissza rám, mint mindig. Nagyot sóhajtva nyúltam a csaphoz, s nyitottam meg azt. Hideg vízzel mostam meg arcom, s miután megtöröltem, egy mosolyt varázsoltam arcomra. 
- Nézzenek oda. - kiáltott fel Toby, amint meglátott a nappali felé közeledni. Már mindenki ott volt, Zack, Dean, Toby, és a polgármester. Mindannyian felém kapták a tekintetüket, s egy mosollyal köszöntöttek. 
- Szerbusz, én Ethan vagyok. - nyújtotta a kezét a polgármester, aki nem lehetett több éves harmincnál, s ez az öltözködésén is meglátszott. Egyszerű fekete farmert viselt, amihez egy inget választott. 
- Lana. - fogadtam el a kézfogást. - Miről lenne szó? 
- Ethan már többször is a segítségünkre volt. - magyarázta Zack. - Elmeséltük neki, hogy mi történt ma veled, és ezúttal is megpróbál segíteni. 
- Sajnálom a mait, Lana. - nézett rám együtt érzően Ethan. - Fogalmam sem volt arról, hogy bárki tudna a képességedről. Természetesen tudják, hogy Montgomery leszármazott vagy, de a többi információról semmit nem tudnak. Ezért is nem bántanak téged. 
- Hogyan állíthatnánk meg a halálozást? - kérdeztem. 
- Természetesen intézkedem. - kacsintott rám. - Minden házhoz rendőröket állíttatok, és megduplázom a város őrségét. Igyekszem a legnagyobb biztonságot nyújtani a lakosságnak. Viszont többet nem tehetek. 
- Nem hiszem, hogy a sok rendőr megrettenti a főnököt. - mondtam őszintén. - De egyenlőre megteszi, amíg nem találunk más megoldást. Köszönjük a segítséget.
- Ez a legkevesebb. - állt fel. - Ha valami fontos információhoz jutok, azonnal szólok. Minden jót, és legyetek óvatosak. 
- Kikísérlek. - ajánlotta fel Toby, s már távoztak is a helységből. 
- Megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. - törtem meg a kínos csendet, ami időközben hármunk közt lépett fel. 
Magamra vettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe, s kiléptem a friss levegőre. Valóban szükségem volt már erre, napok óta csak a házban gubbasztottam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be a városba, helyette kiülök kicsit a hátsó kertbe. Megkerültem a házat, és már a teraszon is találtam magam. Leültem a hintára, és csak lógattam a lábam. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megáll előttem. Nem kellett felnéznem, azonnal tudtam, hogy ki az. 
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen. 
- Jól leszek. - néztem fel rá, s egy mosolyt küldtem felé.
Többet nem beszéltünk, ő pár perc után megunta a társaságomat, s visszament a házba, én pedig ott maradtam egyedül. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, de ahogy itt állt előttem, egy hang sem jött ki a torkomon. Szégyelltem magam. És nem csak azért, mert úgy kiborultam, hanem mert megkérdőjeleztem az érzéseit. Igaza volt, tényleg megbántam a szavaimat. Nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk, a kapcsolatunkkal. Annyira szeretem, hogy azt elmondani nem lehet. Bármit megtennék azért, hogy megbocsásson, és újra minden rendbe jöjjön köztünk. Mert nagyon nagy szükségem van rá. Ő tartja bennem a lelket, ő ad értelmet annak, hogy éljek. Mindennél jobban szeretem. 



Sziasztok drága olvasóim! :) 
Sikeresen meghoztam a legújabb fejezetet, ami már egy kicsit több izgalmat foglal magába. ( remélem ti is így gondoljátok! :D ) 
Komit még mindig nem kapok, ami nagyon elkeserít, mert látom, hogy sokan nézitek a fejezeteket. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor dobjatok felém egy komit, rengeteget jelentene. :) Köszönöm annak, aki ennyit megtesz értem <3 
Na tehát, jó olvasást kívánok a részhez, legyetek jók, hamarosan jelentkezem! :) 
Ölelés : Savanna K. 

2016. október 8., szombat

08 - Búcsú egy időre


Lana Montgomery
A reggelek általában mindig vidáman teltek az elmúlt pár napban, s ez most sem volt másképp. Hope édes kacagására ébredtem, ami a földszintről hallatszódott. Miután teljesen felébredtem, úgy döntöttem, hogy lemegyek hozzá. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ki van vele, és ez a tudat boldoggá tett. 
Bele léptem a puha mamuszomba, hátamra kaptam a köntösömet, és halkan közeledtem a nappali felé, ahonnan egyre hangosabb nevetések szűrődtek ki. 
A lépcső végén megálltam, és onnan néztem, ahogyan Dean játszik a csöppséggel. Nagyon aranyos látvány volt, teljesen úgy éreztem, mintha egy család lennénk. Barátom a karjaiba vette a kicsit, és a levegőbe emelte, majd dobálni kezdte, ami természetesen megtetszett Hope-nak, és hangosan sikítozott, vagy éppen nevetett. 
- Nézd csak, hogy ki ébredt fel. - tette le a kicsit Dean, amikor észrevette, hogy közeledek a nappaliba. Húgom hatalmas mosoly kíséretében szaladt felém, én pedig tárt karokkal vártam, s amikor odaért hozzám, nagy öleléssel ajándékoztam meg. 
- Jó reggelt. - adtam arcára egy puszit, amit ő is azonnal viszonzott. 
- Hogy aludtál, Gyönyörűm? - karolt át Dean, és homlokomra nyomott egy puszit. 
- Nagyon jól. - mosolyogtam rá. - Reggeliztetek már? 
- Dean csinált finom melegszendvicset nekem. - újságolta a szőkeség, s közben le sem vette a szemét a fiúról. Tisztán látszott, hogy mennyire oda van érte, s én ennek nagyon örültem. Valahogy tudtam, hogy jól ki fognak jönni egymással, de azért kicsit féltem is. 
Nem gondoltam volna, hogy ezentúl a három éves húgom gondját fogom viselni, amit persze nem bánok, mert imádom a picit. Most nagy felelősséget vállaltam, de nem érdekel. Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én lettem a családja, és megfogadtam, hogy gondját fogom neki viselni, ameddig csak kell. 
- Gyere, hagytunk neked is. - terelt a konyhába Dean. Az asztalon valóban ott volt pár melegszendvics, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszam őket. 
- Nem tudom, hogy mi tévő legyek. - ültem le a székre. - Muszáj anyának elmondanom az igazat. 
- Figyelj. - guggolt le elém. - Ezen még ne gondolkodj. Egyenlőre még itt vagy, messze Cannes-től, ne agyalj ezen. Ha meg elérünk oda, akkor kitalálunk valamit, jó? 
- Jó. Megpróbálom elterelni a gondolataimat erről. - sóhajtottam fel. - Köszönök mindent. Azt, hogy itt vagy, és segítesz, és azt is, hogy támogatsz. Szeretlek. 
- Én is. - csókolt meg lágyan. 
- Fúj, mit csináltok? - hallottuk meg Hope hangját. Gyorsan szétváltunk, és az ajtóban álló kicsire néztünk, aki grimaszolva vizslatott minket. 
- Majd te is fogsz ilyet csinálni, ha nagy leszel. - mondta neki barátom, és a karjaiba vette. Egy vállrándítással válaszolt, majd karjait szorosan Dean nyaka köré fonta, és a kedvenc könyvét, amit éppen a kezében tartott, nézegetni kezdte. 
Miután végeztem a reggelivel, átvettem húgomat, és az emeletre mentünk, hogy rendbe szedjem mind a kettőnket. Hope szokás szerint bebújt a szekrénybe, és úgy kereste a megfelelő ruhadarabot számomra. Imádta a ruhákat, mindig csinosan kellett felöltöztetnem, és persze a haját is szépen kellett megcsinálni. 
- Gyere, hoztam a ruhádat. - ültem le az ágyra, és vártam, hogy ő is kimásszon a szekrényből. 
- Nem ezt akarom felvenni. - lépett elém, és a kezembe tartott textílekre mutatott. - Ma nagyon szépnek kell lennem. 
- Te mindig szép vagy, Kicsim. - mosolyogtam rá, de ő csak unottan bámult rám. 
- De ma kell a legszebbnek lennem. Dean azt mondta, hogy vendégek jönnek, akik már nagyon kíváncsiak rám. 
- Hidd el, így is tetszeni fogsz nekik. - biztattam továbbra is, de nem engedett az akaratából. Az ő szekrényéhez szaladt, ahonnan előrántott a legalsó polcról egy rózsaszín masnim pólót, majd visszahozta hozzám. 
- Felvehetem ezt? - nézett rám kiskutya szemekkel. 
- Te nagyon tetszeni akarsz valakinek. - jegyeztem meg, és elvettem a pólót tőle, hogy rá tudjam adni. Miközben öltöztettem, megállás nélkül járt a szája, egyik téma követte a másikat. Próbáltam neki mindenre választ adni, lehetőleg értelmeset, de arra a kérésre, hogy miért hívják a fagyit fagyinak, egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Komolyan, néha vannak fura kérdései. 
Amint a csöppség elkészült, ebbe beleértve a haját is, leküldte Dean-hez, hogy most kicsit őt boldogítsa. Kivettem a gardróbból egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig egy sima fehér trikót választottam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és a kedvenc hajpántomat raktam még fel hozzá, ami egy masnit ábrázolt. 
Elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, majd én is lementem, hogy csatlakozzak a többiekhez, de amint leértem, már ott találtam a vendégeket is. 
- Sziasztok. - köszöntem nekik kedvesen. - Mi járatban? 
- Jól vagy? - érdeklődött udvariasan Zack, mire csak határozottan bólintottam. 
- Sürgősen beszélnünk kell. - fonta össze a kezét mellkasa előtt Toby. - Vidd addig innen a kicsit. 
- Majd én. - sóhajtott Dean, karjaiba vette húgomat, és felvitte az emeletre. 
- Baj van talán? - ültem le a kanapéra. 
- Meddig akarsz még anyukás-apukásat játszani? - tért a lényegre egyből Toby. Egyáltalán nem lepett meg, valahogy számítottam erre a kérésre. - Ne mond nekem, hogy te akarod felnevelni. 
- Nem dobhatom ki az utcára, Toby. - szóltam rá kicsit durván. - Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én vagyok a nővére, nekem kell felnevelnem. Sajnálom, én sem így terveztem a nyaramat, de nem tudok mit tenni.
- Megtaláltuk az anyját. - vette át a szót Zack. - Nem messze él innen, akár már ma is felvehetjük vele a kapcsolatot. Ez neked is nagy felelősség, nem bírsz vele egyedül. Most még könnyen vagy, de mi lenne később? Hol élne? Hol járna óvodába, iskolába?
- Az anyja meghalt. - mondtam. - Nincs kihez haza mennie. 
- Nem halt meg, csak elmenekült. - vágott a szavamba ismét Toby. - Egyébként meg nem érdekel a beleegyezésed, még ma fel fogom hívni az anyját, ha tetszik, ha nem. 
- Ezt nem csinálhatod! - álltam fel mérgesen. - Nem adom oda a húgomat valami idegennek. Honnan veszed, hogy valóban az ő anyja? 
- Amint itt lesz, megkérdezheted tőle. - válaszolta nyugodtan, és telefonjával a kezében kisétált a nappaliból. 
- Ezt nem tehetitek! - kiabáltam utána, de nem törődött velem. Zack-hez fordultam, aki csak bűnbánó arccal meredt maga elé. - Nem hagytok választási lehetőséget. Igenis, van bele szólásom, hiszen az én húgomról van szó. 
- Sajnálom. De hidd el, így lesz a legjobb neked, és neki is. - mondta halkan, együtt érzően Zack, majd ő s elhagyta a szobát. 
Kétségbeesetten léptem oda Dean-hez, aki a lépcső alján állt. Még benne bíztam. Hátha rá tudja venni a fiúkat, hogy meg gondolják magukat. 
- Mond, hogy te velem vagy. - néztem rá kérlelően. 
- Én is nagyon megszerettem Hope-ot, de nem maradhat itt. Nem mi vagyunk a szülei, azt sem tudjuk, hogyan kell egy gyereket felnevelni. 
- Megoldjuk. Mindent kitalálunk, csak kérlek állj ki mellettem. - szinte már sírva kérleltem. 
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. - simította meg karomat. - De most a fiúknak adok igazat. Nem tudjuk felnevelni, még magunkra is alig tudunk vigyázni. Így is elég dolgunk van a kereszt egyesítésével, nem jut időnk egy gyerekre. És ha azt akarod neki, hogy normális körülmények között nőljön fel, akkor hagyod, hogy az édesanyjával menjen. Sajnálom Lana, de meg fogod még ezt köszönni nekünk. 
- Nem hinném. - töröltem le a könnyeimet, majd gyorsan felszaladtam a szobámba. 
Fájt, beismerni, de van igazság abban, amit mondtak. Nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy felneveljem. Magamra is képtelen vagyok vigyázni, mindig bajba sodrom az életem. Ha itt maradna, akkor rengeteg veszély leselkedne rá, és azt nem akarom. Szeretném, ha normális élete lenne. Azt hiszem, el kell tőle búcsúznom. Borzasztóan fog hiányozni, hisz rögtön a szívembe férkőzött. 
- Lana. - nyitotta ki az ajtót Zack. 
- Gyere csak. - válaszoltam kedvesen. - Nyugi, nem harapom le a fejed ismét. 
- Ennek örülök. - nevetett fel, s beljebb jött. - Visszatért a kedves, mosolygós Lana. 
- Igen, azt hiszem újra önmagam vagyok. - ültem fel az ágyon egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, miközben leült mellém. 
- Jól vagyok. Gondolkodtam, és be kellett ismernem, hogy igazatok van. 
- Hogy tudtad meggyőzni a makacs énedet? - ugratott, mire én csak a vállába boxoltam. 
- Elég könnyen ment. Ne haragudj rám az előbbi kis kirohanásomért. Mostanában nagyon robbanékony vagyok. 
- Nem történt semmi, a fő, hogy egyet értünk. Toby már beszélt az anyával, hamarosan itt lesz. 
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Igyekszem kedves lenni majd. 
- Az jó lesz. - viszonozta a mosolyt. - Viszont szerintem mennünk kellene, ha mi is akarunk találkozni a nővel. 
Felálltunk, majd mind a ketten a nappaliba indultunk, ahonnan már beszélgetés szűrődött ki. A lépcsőről már láttam a fiúkat, és amikor beléptem a helységbe a szemem egyből a lányon akadt meg, aki a fotelben ült. Talán tőlem pár évvel lehetett idősebb, ha nem tudnám, hogy ő Hope anyja, akkor simán gimnazistának nézném. Hosszú, enyhén göndör szőke haja a melléig ért, kék szeme miatt pedig nagyon hasonlított Hope-ra. 
- Szia, biztos te vagy Lana. - állt fel, amikor meglátott, s a kezét nyújtotta. - Én Amanda vagyok, Hope anyja. 
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogtam vele kezet, majd leültem a többiek mellé a kanapéra. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél. 
- Én tartozom köszönettel. - nézett rám hálásan. - Ha te nem lennél, akkor az én kicsi Hope-om, még mindig azon a szörnyű helyen lenne. 
- Hogy került ő oda? -kérdezte kíváncsian Toby. 
- Ismertem rég óta Colton-t. - kezdte a visszaemlékezést. - Ő mindig is szerelmes volt belém, de én Lana apját választottam helyette. Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, nagyon mérges lett, megfogadta, hogy megöli a gyerekemet, és Lana apját is. Nem hittem neki, azt hittem, hogy csak a düh beszél belőle. Én és Thomas boldogok voltunk, mindennél jobban szerettem. Amikor beindult a szülés, ő nem tudott mellettem lenni. Úgy tudtam, hogy üzlet úton van, de kéőbb kideerült, hogy elkapták. Megszületett Hope, olyan boldog voltam, mint még soha, de az öröm egy perc múlva elszállt. Colton állított be hozzám, és közölte, hogy Thomas meghalt. Teljesen összetörtem, egyedül Hope miatt nem adtam fel az életem. Amikor egy éves lett, Colton meglátogatott, de én látni sem akartam, mert tudtam, hogy ő ölte meg Thomas-t. Azt mondta, hogy meg akarja ölni a lányomat, de helyette elvitte tőlem, és ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat. 
- És két évig ott volt nála? - vágott közbe Zack. 
- Sajnos igen. Fogva tartotta, és még azt sem tudtam, hogy vajon életben van-e. Mindenit elveszítettem, nem láttam az értelmét élni. Az, akit egykor a legjobb barátomnak mondta, ő okozta a legnagyobb fájdalmakat. 
- Annyira sajnálom. - mondtam halkan, s teljesen átéreztem Amanda helyzetét. 
- És most, újra van remény. - törölte le az arcáról a könnyeket. - Köszönöm nektek, hogy felkerestetek. 
- Amanda. - kerestem a szavakat. - Ígérd meg, hogy jó anyja leszel neki. Eddig csak szenvedett, megérdemli, hogy jó élete legyen. Vigyázz rá, kérlek. 
- Megígérem, hogy tökéletes életet kap. - mosolyodott el halványan. 
- Rendben. - álltam fel. - És az apjáról egy szót se neki. Nem akarom, hogy megtudja az igazat Thomas-ról. 
- Megértelek. Én is csak később jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Szörnyű ember volt, de én borzasztóan szerettem. Hope nem fogja megtudni. 


- Szia, Toby. - ölelte meg a fiút húgom, és egy puszit nyomott az arcára. 
- Vigyázz magadra, kicsi. - borzolta össze a haját. 
- Hope, gyere. - guggoltam le hozzá, ő pedig hatalmas kék szemivel nézett rám. - Most egy kis ideig nem látjuk egymást, de megígéred, hogy jó leszel? Szót fogadsz anyának? 
- Igen. - bólintott. 
- Jó. - mosolyogtam rá. - Hamarosan találkozunk. Nagyon szeretlek, Kicsim. - öleltem szorosan magamhoz, és egy puszit adtam arcára.
Miután elváltunk, Amanda karjaiba vette, és a kocsijához vitte. Mind a ketten beültek, majd az autó szép lassan eltűnt a látókörünkből. 
- Mit szólnál hozzá, ha együtt karácsonyoznánk velük? - ölelt át hátulról Dean. - Vagy inkább szilveszter?
- Jó ötlet. - mosolyodtam el, bár ő azt nem láthatta. Kezét a hasamra helyezte, majd összekulcsolta ujjait. - Kérdezhetek valamit? 
- Persze. - adott az arcomra egy puszit. 
- Ez inkább egy kérés. Tudod, most hogy a nagyi nem lakik velem, olyan nagy nekem a ház. Te pedig a rejtekhelyen osztozol a fiúkkal. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? 
- Újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat? - kérdezte nevetve. 
- Olyasmi. - vonta meg a vállam, majd megfordultam karjai közt, hogy szemben legyünk. - Na, mit szólsz hozzá? 
- Benne vagyok. - csókolt meg. - Holnap áthozom a cuccaimat. Most meg menjünk be, kezd hűvös lenni. 

Bent a fiúk a nappaliban tartózkodtak, és valami focis játékkal játszottak, aminek én soha nem értettem értelmét. Dean is leült hozzájuk, én pedig úgy döntöttem, hogy csinálok valami desszertet. Kiválasztottam a sütit, amit rövid idő alatt el lehet készíteni, majd kikészítettem a hozzá valókat. Egy tálban összekavartam minden szükséges alapanyagot, utána pedig egy tepsibe helyeztem. Utolsó lépésnek beraktam a sütőbe, és vártam, hogy elkészüljenek a csokis muffinok. 
Amíg vártam, hogy jelezzen a sütő, elmosogattam a piszkos edényeket, s kicsit rendet raktam a konyhában. Hetek óta nem volt kitakarítva, rá fért már a rendrakás. 
Amint elkészültek a finom sütik, kivettem őket, és egy tányérra raktam. 
- Isteni illatokat érzek. - mondta Zack, amikor leültem melléjük. A dohányzóasztalra raktam a tányért, és amint észrevették a finomságot, szinte egyszerre csaptak le rá. Nevetve néztem őket, ahogy kettesével tömik a sütit, és közben próbálnak a tévére figyelni, ahol éppen egy játék ment. 
- Lana, itt maradhatunk ma este? - kérdezte Toby, de közben le sem vette szemét a képernyőről. 
- Persze. - egyeztem bele. - Meddig akartok még ezzel a hülyeséggel játszani? 
- Ez nem hülyeség. - szólt rám felháborodva Zack. - De te ezt nem értheted, pasis dolog. 
- Az biztos. - álltam fel. - A folyosó végén vannak a vendégszobák, mindent megtaláltok, lehetőleg ne keltsetek fel. 
- És Dean veled alszik? - kérdezte röhögve Toby, mire Zack-ből is kitört a nevetés. Dean csak mosolyogva játszott tovább, nem nagyon foglakozott a két fiú véleményével. 
- Igen, velem alszik. - válaszoltam komolyan, majd fogtam magam, és az emeletre mentem. Még hallottam, ahogy röhögnek, de nem törődtem velük. 
A szobámban is kicsit elpakoltam, és megágyaztam Dean-nek. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Egy gyors fürdés után magamra vettem a pizsamámat, ami egy rövid nadrágból és trikóból állt, majd befeküdtem a puha ágyba. Írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, majd percek múlva elnyomott az álom. 
Egy elég érdekes álom...




Sziasztok emberkék! :) Megérkezett a nyolcadik fejezet, remélem meg vagytok elégedve vele. Sajnálom, hogy mostanában elég laposak a részek, ígérem a következőt izgalmasabbra írom! 
Az előző részhez nem kaptam visszajelzést, és nagyon szomorú lettem. :( Kérlek titeket, ha van egy kis időtök akkor dobjatok meg egy komival, nagyon sokat jelentene!!!
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsétek el a komit! :) 
Ölelés : Savanna K. <3