Lana Montgomery
A reggelek általában mindig vidáman teltek az elmúlt pár napban, s ez most sem volt másképp. Hope édes kacagására ébredtem, ami a földszintről hallatszódott. Miután teljesen felébredtem, úgy döntöttem, hogy lemegyek hozzá. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ki van vele, és ez a tudat boldoggá tett.
Bele léptem a puha mamuszomba, hátamra kaptam a köntösömet, és halkan közeledtem a nappali felé, ahonnan egyre hangosabb nevetések szűrődtek ki.
A lépcső végén megálltam, és onnan néztem, ahogyan Dean játszik a csöppséggel. Nagyon aranyos látvány volt, teljesen úgy éreztem, mintha egy család lennénk. Barátom a karjaiba vette a kicsit, és a levegőbe emelte, majd dobálni kezdte, ami természetesen megtetszett Hope-nak, és hangosan sikítozott, vagy éppen nevetett.
- Nézd csak, hogy ki ébredt fel. - tette le a kicsit Dean, amikor észrevette, hogy közeledek a nappaliba. Húgom hatalmas mosoly kíséretében szaladt felém, én pedig tárt karokkal vártam, s amikor odaért hozzám, nagy öleléssel ajándékoztam meg.
- Jó reggelt. - adtam arcára egy puszit, amit ő is azonnal viszonzott.
- Hogy aludtál, Gyönyörűm? - karolt át Dean, és homlokomra nyomott egy puszit.
- Nagyon jól. - mosolyogtam rá. - Reggeliztetek már?
- Dean csinált finom melegszendvicset nekem. - újságolta a szőkeség, s közben le sem vette a szemét a fiúról. Tisztán látszott, hogy mennyire oda van érte, s én ennek nagyon örültem. Valahogy tudtam, hogy jól ki fognak jönni egymással, de azért kicsit féltem is.
Nem gondoltam volna, hogy ezentúl a három éves húgom gondját fogom viselni, amit persze nem bánok, mert imádom a picit. Most nagy felelősséget vállaltam, de nem érdekel. Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én lettem a családja, és megfogadtam, hogy gondját fogom neki viselni, ameddig csak kell.
- Gyere, hagytunk neked is. - terelt a konyhába Dean. Az asztalon valóban ott volt pár melegszendvics, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszam őket.
- Nem tudom, hogy mi tévő legyek. - ültem le a székre. - Muszáj anyának elmondanom az igazat.
- Figyelj. - guggolt le elém. - Ezen még ne gondolkodj. Egyenlőre még itt vagy, messze Cannes-től, ne agyalj ezen. Ha meg elérünk oda, akkor kitalálunk valamit, jó?
- Jó. Megpróbálom elterelni a gondolataimat erről. - sóhajtottam fel. - Köszönök mindent. Azt, hogy itt vagy, és segítesz, és azt is, hogy támogatsz. Szeretlek.
- Én is. - csókolt meg lágyan.
- Fúj, mit csináltok? - hallottuk meg Hope hangját. Gyorsan szétváltunk, és az ajtóban álló kicsire néztünk, aki grimaszolva vizslatott minket.
- Majd te is fogsz ilyet csinálni, ha nagy leszel. - mondta neki barátom, és a karjaiba vette. Egy vállrándítással válaszolt, majd karjait szorosan Dean nyaka köré fonta, és a kedvenc könyvét, amit éppen a kezében tartott, nézegetni kezdte.
Miután végeztem a reggelivel, átvettem húgomat, és az emeletre mentünk, hogy rendbe szedjem mind a kettőnket. Hope szokás szerint bebújt a szekrénybe, és úgy kereste a megfelelő ruhadarabot számomra. Imádta a ruhákat, mindig csinosan kellett felöltöztetnem, és persze a haját is szépen kellett megcsinálni.
- Gyere, hoztam a ruhádat. - ültem le az ágyra, és vártam, hogy ő is kimásszon a szekrényből.
- Nem ezt akarom felvenni. - lépett elém, és a kezembe tartott textílekre mutatott. - Ma nagyon szépnek kell lennem.
- Te mindig szép vagy, Kicsim. - mosolyogtam rá, de ő csak unottan bámult rám.
- De ma kell a legszebbnek lennem. Dean azt mondta, hogy vendégek jönnek, akik már nagyon kíváncsiak rám.
- Hidd el, így is tetszeni fogsz nekik. - biztattam továbbra is, de nem engedett az akaratából. Az ő szekrényéhez szaladt, ahonnan előrántott a legalsó polcról egy rózsaszín masnim pólót, majd visszahozta hozzám.
- Felvehetem ezt? - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Te nagyon tetszeni akarsz valakinek. - jegyeztem meg, és elvettem a pólót tőle, hogy rá tudjam adni. Miközben öltöztettem, megállás nélkül járt a szája, egyik téma követte a másikat. Próbáltam neki mindenre választ adni, lehetőleg értelmeset, de arra a kérésre, hogy miért hívják a fagyit fagyinak, egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Komolyan, néha vannak fura kérdései.
Amint a csöppség elkészült, ebbe beleértve a haját is, leküldte Dean-hez, hogy most kicsit őt boldogítsa. Kivettem a gardróbból egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig egy sima fehér trikót választottam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és a kedvenc hajpántomat raktam még fel hozzá, ami egy masnit ábrázolt.
Elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, majd én is lementem, hogy csatlakozzak a többiekhez, de amint leértem, már ott találtam a vendégeket is.
- Sziasztok. - köszöntem nekik kedvesen. - Mi járatban?
- Jól vagy? - érdeklődött udvariasan Zack, mire csak határozottan bólintottam.
- Sürgősen beszélnünk kell. - fonta össze a kezét mellkasa előtt Toby. - Vidd addig innen a kicsit.
- Majd én. - sóhajtott Dean, karjaiba vette húgomat, és felvitte az emeletre.
- Baj van talán? - ültem le a kanapéra.
- Meddig akarsz még anyukás-apukásat játszani? - tért a lényegre egyből Toby. Egyáltalán nem lepett meg, valahogy számítottam erre a kérésre. - Ne mond nekem, hogy te akarod felnevelni.
- Nem dobhatom ki az utcára, Toby. - szóltam rá kicsit durván. - Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én vagyok a nővére, nekem kell felnevelnem. Sajnálom, én sem így terveztem a nyaramat, de nem tudok mit tenni.
- Megtaláltuk az anyját. - vette át a szót Zack. - Nem messze él innen, akár már ma is felvehetjük vele a kapcsolatot. Ez neked is nagy felelősség, nem bírsz vele egyedül. Most még könnyen vagy, de mi lenne később? Hol élne? Hol járna óvodába, iskolába?
- Az anyja meghalt. - mondtam. - Nincs kihez haza mennie.
- Nem halt meg, csak elmenekült. - vágott a szavamba ismét Toby. - Egyébként meg nem érdekel a beleegyezésed, még ma fel fogom hívni az anyját, ha tetszik, ha nem.
- Ezt nem csinálhatod! - álltam fel mérgesen. - Nem adom oda a húgomat valami idegennek. Honnan veszed, hogy valóban az ő anyja?
- Amint itt lesz, megkérdezheted tőle. - válaszolta nyugodtan, és telefonjával a kezében kisétált a nappaliból.
- Ezt nem tehetitek! - kiabáltam utána, de nem törődött velem. Zack-hez fordultam, aki csak bűnbánó arccal meredt maga elé. - Nem hagytok választási lehetőséget. Igenis, van bele szólásom, hiszen az én húgomról van szó.
- Sajnálom. De hidd el, így lesz a legjobb neked, és neki is. - mondta halkan, együtt érzően Zack, majd ő s elhagyta a szobát.
Kétségbeesetten léptem oda Dean-hez, aki a lépcső alján állt. Még benne bíztam. Hátha rá tudja venni a fiúkat, hogy meg gondolják magukat.
- Mond, hogy te velem vagy. - néztem rá kérlelően.
- Én is nagyon megszerettem Hope-ot, de nem maradhat itt. Nem mi vagyunk a szülei, azt sem tudjuk, hogyan kell egy gyereket felnevelni.
- Megoldjuk. Mindent kitalálunk, csak kérlek állj ki mellettem. - szinte már sírva kérleltem.
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. - simította meg karomat. - De most a fiúknak adok igazat. Nem tudjuk felnevelni, még magunkra is alig tudunk vigyázni. Így is elég dolgunk van a kereszt egyesítésével, nem jut időnk egy gyerekre. És ha azt akarod neki, hogy normális körülmények között nőljön fel, akkor hagyod, hogy az édesanyjával menjen. Sajnálom Lana, de meg fogod még ezt köszönni nekünk.
- Nem hinném. - töröltem le a könnyeimet, majd gyorsan felszaladtam a szobámba.
Fájt, beismerni, de van igazság abban, amit mondtak. Nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy felneveljem. Magamra is képtelen vagyok vigyázni, mindig bajba sodrom az életem. Ha itt maradna, akkor rengeteg veszély leselkedne rá, és azt nem akarom. Szeretném, ha normális élete lenne. Azt hiszem, el kell tőle búcsúznom. Borzasztóan fog hiányozni, hisz rögtön a szívembe férkőzött.
- Lana. - nyitotta ki az ajtót Zack.
- Gyere csak. - válaszoltam kedvesen. - Nyugi, nem harapom le a fejed ismét.
- Ennek örülök. - nevetett fel, s beljebb jött. - Visszatért a kedves, mosolygós Lana.
- Igen, azt hiszem újra önmagam vagyok. - ültem fel az ágyon egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, miközben leült mellém.
- Jól vagyok. Gondolkodtam, és be kellett ismernem, hogy igazatok van.
- Hogy tudtad meggyőzni a makacs énedet? - ugratott, mire én csak a vállába boxoltam.
- Elég könnyen ment. Ne haragudj rám az előbbi kis kirohanásomért. Mostanában nagyon robbanékony vagyok.
- Nem történt semmi, a fő, hogy egyet értünk. Toby már beszélt az anyával, hamarosan itt lesz.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Igyekszem kedves lenni majd.
- Az jó lesz. - viszonozta a mosolyt. - Viszont szerintem mennünk kellene, ha mi is akarunk találkozni a nővel.
Felálltunk, majd mind a ketten a nappaliba indultunk, ahonnan már beszélgetés szűrődött ki. A lépcsőről már láttam a fiúkat, és amikor beléptem a helységbe a szemem egyből a lányon akadt meg, aki a fotelben ült. Talán tőlem pár évvel lehetett idősebb, ha nem tudnám, hogy ő Hope anyja, akkor simán gimnazistának nézném. Hosszú, enyhén göndör szőke haja a melléig ért, kék szeme miatt pedig nagyon hasonlított Hope-ra.
- Szia, biztos te vagy Lana. - állt fel, amikor meglátott, s a kezét nyújtotta. - Én Amanda vagyok, Hope anyja.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogtam vele kezet, majd leültem a többiek mellé a kanapéra. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél.
- Én tartozom köszönettel. - nézett rám hálásan. - Ha te nem lennél, akkor az én kicsi Hope-om, még mindig azon a szörnyű helyen lenne.
- Hogy került ő oda? -kérdezte kíváncsian Toby.
- Ismertem rég óta Colton-t. - kezdte a visszaemlékezést. - Ő mindig is szerelmes volt belém, de én Lana apját választottam helyette. Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, nagyon mérges lett, megfogadta, hogy megöli a gyerekemet, és Lana apját is. Nem hittem neki, azt hittem, hogy csak a düh beszél belőle. Én és Thomas boldogok voltunk, mindennél jobban szerettem. Amikor beindult a szülés, ő nem tudott mellettem lenni. Úgy tudtam, hogy üzlet úton van, de kéőbb kideerült, hogy elkapták. Megszületett Hope, olyan boldog voltam, mint még soha, de az öröm egy perc múlva elszállt. Colton állított be hozzám, és közölte, hogy Thomas meghalt. Teljesen összetörtem, egyedül Hope miatt nem adtam fel az életem. Amikor egy éves lett, Colton meglátogatott, de én látni sem akartam, mert tudtam, hogy ő ölte meg Thomas-t. Azt mondta, hogy meg akarja ölni a lányomat, de helyette elvitte tőlem, és ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat.
- És két évig ott volt nála? - vágott közbe Zack.
- Sajnos igen. Fogva tartotta, és még azt sem tudtam, hogy vajon életben van-e. Mindenit elveszítettem, nem láttam az értelmét élni. Az, akit egykor a legjobb barátomnak mondta, ő okozta a legnagyobb fájdalmakat.
- Annyira sajnálom. - mondtam halkan, s teljesen átéreztem Amanda helyzetét.
- És most, újra van remény. - törölte le az arcáról a könnyeket. - Köszönöm nektek, hogy felkerestetek.
- Amanda. - kerestem a szavakat. - Ígérd meg, hogy jó anyja leszel neki. Eddig csak szenvedett, megérdemli, hogy jó élete legyen. Vigyázz rá, kérlek.
- Megígérem, hogy tökéletes életet kap. - mosolyodott el halványan.
- Rendben. - álltam fel. - És az apjáról egy szót se neki. Nem akarom, hogy megtudja az igazat Thomas-ról.
- Megértelek. Én is csak később jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Szörnyű ember volt, de én borzasztóan szerettem. Hope nem fogja megtudni.
- Szia, Toby. - ölelte meg a fiút húgom, és egy puszit nyomott az arcára.
- Vigyázz magadra, kicsi. - borzolta össze a haját.
- Hope, gyere. - guggoltam le hozzá, ő pedig hatalmas kék szemivel nézett rám. - Most egy kis ideig nem látjuk egymást, de megígéred, hogy jó leszel? Szót fogadsz anyának?
- Igen. - bólintott.
- Jó. - mosolyogtam rá. - Hamarosan találkozunk. Nagyon szeretlek, Kicsim. - öleltem szorosan magamhoz, és egy puszit adtam arcára.
Miután elváltunk, Amanda karjaiba vette, és a kocsijához vitte. Mind a ketten beültek, majd az autó szép lassan eltűnt a látókörünkből.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt karácsonyoznánk velük? - ölelt át hátulról Dean. - Vagy inkább szilveszter?
- Jó ötlet. - mosolyodtam el, bár ő azt nem láthatta. Kezét a hasamra helyezte, majd összekulcsolta ujjait. - Kérdezhetek valamit?
- Persze. - adott az arcomra egy puszit.
- Ez inkább egy kérés. Tudod, most hogy a nagyi nem lakik velem, olyan nagy nekem a ház. Te pedig a rejtekhelyen osztozol a fiúkkal. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél?
- Újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat? - kérdezte nevetve.
- Olyasmi. - vonta meg a vállam, majd megfordultam karjai közt, hogy szemben legyünk. - Na, mit szólsz hozzá?
- Benne vagyok. - csókolt meg. - Holnap áthozom a cuccaimat. Most meg menjünk be, kezd hűvös lenni.
Bent a fiúk a nappaliban tartózkodtak, és valami focis játékkal játszottak, aminek én soha nem értettem értelmét. Dean is leült hozzájuk, én pedig úgy döntöttem, hogy csinálok valami desszertet. Kiválasztottam a sütit, amit rövid idő alatt el lehet készíteni, majd kikészítettem a hozzá valókat. Egy tálban összekavartam minden szükséges alapanyagot, utána pedig egy tepsibe helyeztem. Utolsó lépésnek beraktam a sütőbe, és vártam, hogy elkészüljenek a csokis muffinok.
Amíg vártam, hogy jelezzen a sütő, elmosogattam a piszkos edényeket, s kicsit rendet raktam a konyhában. Hetek óta nem volt kitakarítva, rá fért már a rendrakás.
Amint elkészültek a finom sütik, kivettem őket, és egy tányérra raktam.
- Isteni illatokat érzek. - mondta Zack, amikor leültem melléjük. A dohányzóasztalra raktam a tányért, és amint észrevették a finomságot, szinte egyszerre csaptak le rá. Nevetve néztem őket, ahogy kettesével tömik a sütit, és közben próbálnak a tévére figyelni, ahol éppen egy játék ment.
- Lana, itt maradhatunk ma este? - kérdezte Toby, de közben le sem vette szemét a képernyőről.
- Persze. - egyeztem bele. - Meddig akartok még ezzel a hülyeséggel játszani?
- Ez nem hülyeség. - szólt rám felháborodva Zack. - De te ezt nem értheted, pasis dolog.
- Az biztos. - álltam fel. - A folyosó végén vannak a vendégszobák, mindent megtaláltok, lehetőleg ne keltsetek fel.
- És Dean veled alszik? - kérdezte röhögve Toby, mire Zack-ből is kitört a nevetés. Dean csak mosolyogva játszott tovább, nem nagyon foglakozott a két fiú véleményével.
- Igen, velem alszik. - válaszoltam komolyan, majd fogtam magam, és az emeletre mentem. Még hallottam, ahogy röhögnek, de nem törődtem velük.
A szobámban is kicsit elpakoltam, és megágyaztam Dean-nek. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Egy gyors fürdés után magamra vettem a pizsamámat, ami egy rövid nadrágból és trikóból állt, majd befeküdtem a puha ágyba. Írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, majd percek múlva elnyomott az álom.
Egy elég érdekes álom...
Sziasztok emberkék! :) Megérkezett a nyolcadik fejezet, remélem meg vagytok elégedve vele. Sajnálom, hogy mostanában elég laposak a részek, ígérem a következőt izgalmasabbra írom!
Az előző részhez nem kaptam visszajelzést, és nagyon szomorú lettem. :( Kérlek titeket, ha van egy kis időtök akkor dobjatok meg egy komival, nagyon sokat jelentene!!!
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsétek el a komit! :)
Ölelés : Savanna K. <3
- Fúj, mit csináltok? - hallottuk meg Hope hangját. Gyorsan szétváltunk, és az ajtóban álló kicsire néztünk, aki grimaszolva vizslatott minket.
- Majd te is fogsz ilyet csinálni, ha nagy leszel. - mondta neki barátom, és a karjaiba vette. Egy vállrándítással válaszolt, majd karjait szorosan Dean nyaka köré fonta, és a kedvenc könyvét, amit éppen a kezében tartott, nézegetni kezdte.
Miután végeztem a reggelivel, átvettem húgomat, és az emeletre mentünk, hogy rendbe szedjem mind a kettőnket. Hope szokás szerint bebújt a szekrénybe, és úgy kereste a megfelelő ruhadarabot számomra. Imádta a ruhákat, mindig csinosan kellett felöltöztetnem, és persze a haját is szépen kellett megcsinálni.
- Gyere, hoztam a ruhádat. - ültem le az ágyra, és vártam, hogy ő is kimásszon a szekrényből.
- Nem ezt akarom felvenni. - lépett elém, és a kezembe tartott textílekre mutatott. - Ma nagyon szépnek kell lennem.
- Te mindig szép vagy, Kicsim. - mosolyogtam rá, de ő csak unottan bámult rám.
- De ma kell a legszebbnek lennem. Dean azt mondta, hogy vendégek jönnek, akik már nagyon kíváncsiak rám.
- Hidd el, így is tetszeni fogsz nekik. - biztattam továbbra is, de nem engedett az akaratából. Az ő szekrényéhez szaladt, ahonnan előrántott a legalsó polcról egy rózsaszín masnim pólót, majd visszahozta hozzám.
- Felvehetem ezt? - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Te nagyon tetszeni akarsz valakinek. - jegyeztem meg, és elvettem a pólót tőle, hogy rá tudjam adni. Miközben öltöztettem, megállás nélkül járt a szája, egyik téma követte a másikat. Próbáltam neki mindenre választ adni, lehetőleg értelmeset, de arra a kérésre, hogy miért hívják a fagyit fagyinak, egyszerűen nem tudtam mit válaszoljak. Komolyan, néha vannak fura kérdései.
Amint a csöppség elkészült, ebbe beleértve a haját is, leküldte Dean-hez, hogy most kicsit őt boldogítsa. Kivettem a gardróbból egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig egy sima fehér trikót választottam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, és a kedvenc hajpántomat raktam még fel hozzá, ami egy masnit ábrázolt.
Elvégeztem a fürdőszobai teendőimet, majd én is lementem, hogy csatlakozzak a többiekhez, de amint leértem, már ott találtam a vendégeket is.
- Sziasztok. - köszöntem nekik kedvesen. - Mi járatban?
- Jól vagy? - érdeklődött udvariasan Zack, mire csak határozottan bólintottam.
- Sürgősen beszélnünk kell. - fonta össze a kezét mellkasa előtt Toby. - Vidd addig innen a kicsit.
- Majd én. - sóhajtott Dean, karjaiba vette húgomat, és felvitte az emeletre.
- Baj van talán? - ültem le a kanapéra.
- Meddig akarsz még anyukás-apukásat játszani? - tért a lényegre egyből Toby. Egyáltalán nem lepett meg, valahogy számítottam erre a kérésre. - Ne mond nekem, hogy te akarod felnevelni.
- Nem dobhatom ki az utcára, Toby. - szóltam rá kicsit durván. - Csak én maradtam neki, senki másra nem számíthat. Én vagyok a nővére, nekem kell felnevelnem. Sajnálom, én sem így terveztem a nyaramat, de nem tudok mit tenni.
- Megtaláltuk az anyját. - vette át a szót Zack. - Nem messze él innen, akár már ma is felvehetjük vele a kapcsolatot. Ez neked is nagy felelősség, nem bírsz vele egyedül. Most még könnyen vagy, de mi lenne később? Hol élne? Hol járna óvodába, iskolába?
- Az anyja meghalt. - mondtam. - Nincs kihez haza mennie.
- Nem halt meg, csak elmenekült. - vágott a szavamba ismét Toby. - Egyébként meg nem érdekel a beleegyezésed, még ma fel fogom hívni az anyját, ha tetszik, ha nem.
- Ezt nem csinálhatod! - álltam fel mérgesen. - Nem adom oda a húgomat valami idegennek. Honnan veszed, hogy valóban az ő anyja?
- Amint itt lesz, megkérdezheted tőle. - válaszolta nyugodtan, és telefonjával a kezében kisétált a nappaliból.
- Ezt nem tehetitek! - kiabáltam utána, de nem törődött velem. Zack-hez fordultam, aki csak bűnbánó arccal meredt maga elé. - Nem hagytok választási lehetőséget. Igenis, van bele szólásom, hiszen az én húgomról van szó.
- Sajnálom. De hidd el, így lesz a legjobb neked, és neki is. - mondta halkan, együtt érzően Zack, majd ő s elhagyta a szobát.
Kétségbeesetten léptem oda Dean-hez, aki a lépcső alján állt. Még benne bíztam. Hátha rá tudja venni a fiúkat, hogy meg gondolják magukat.
- Mond, hogy te velem vagy. - néztem rá kérlelően.
- Én is nagyon megszerettem Hope-ot, de nem maradhat itt. Nem mi vagyunk a szülei, azt sem tudjuk, hogyan kell egy gyereket felnevelni.
- Megoldjuk. Mindent kitalálunk, csak kérlek állj ki mellettem. - szinte már sírva kérleltem.
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám. - simította meg karomat. - De most a fiúknak adok igazat. Nem tudjuk felnevelni, még magunkra is alig tudunk vigyázni. Így is elég dolgunk van a kereszt egyesítésével, nem jut időnk egy gyerekre. És ha azt akarod neki, hogy normális körülmények között nőljön fel, akkor hagyod, hogy az édesanyjával menjen. Sajnálom Lana, de meg fogod még ezt köszönni nekünk.
- Nem hinném. - töröltem le a könnyeimet, majd gyorsan felszaladtam a szobámba.
Fájt, beismerni, de van igazság abban, amit mondtak. Nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy felneveljem. Magamra is képtelen vagyok vigyázni, mindig bajba sodrom az életem. Ha itt maradna, akkor rengeteg veszély leselkedne rá, és azt nem akarom. Szeretném, ha normális élete lenne. Azt hiszem, el kell tőle búcsúznom. Borzasztóan fog hiányozni, hisz rögtön a szívembe férkőzött.
- Lana. - nyitotta ki az ajtót Zack.
- Gyere csak. - válaszoltam kedvesen. - Nyugi, nem harapom le a fejed ismét.
- Ennek örülök. - nevetett fel, s beljebb jött. - Visszatért a kedves, mosolygós Lana.
- Igen, azt hiszem újra önmagam vagyok. - ültem fel az ágyon egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy érzed magad? - fürkészte az arcomat, miközben leült mellém.
- Jól vagyok. Gondolkodtam, és be kellett ismernem, hogy igazatok van.
- Hogy tudtad meggyőzni a makacs énedet? - ugratott, mire én csak a vállába boxoltam.
- Elég könnyen ment. Ne haragudj rám az előbbi kis kirohanásomért. Mostanában nagyon robbanékony vagyok.
- Nem történt semmi, a fő, hogy egyet értünk. Toby már beszélt az anyával, hamarosan itt lesz.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - Igyekszem kedves lenni majd.
- Az jó lesz. - viszonozta a mosolyt. - Viszont szerintem mennünk kellene, ha mi is akarunk találkozni a nővel.
Felálltunk, majd mind a ketten a nappaliba indultunk, ahonnan már beszélgetés szűrődött ki. A lépcsőről már láttam a fiúkat, és amikor beléptem a helységbe a szemem egyből a lányon akadt meg, aki a fotelben ült. Talán tőlem pár évvel lehetett idősebb, ha nem tudnám, hogy ő Hope anyja, akkor simán gimnazistának nézném. Hosszú, enyhén göndör szőke haja a melléig ért, kék szeme miatt pedig nagyon hasonlított Hope-ra.
- Szia, biztos te vagy Lana. - állt fel, amikor meglátott, s a kezét nyújtotta. - Én Amanda vagyok, Hope anyja.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogtam vele kezet, majd leültem a többiek mellé a kanapéra. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél.
- Én tartozom köszönettel. - nézett rám hálásan. - Ha te nem lennél, akkor az én kicsi Hope-om, még mindig azon a szörnyű helyen lenne.
- Hogy került ő oda? -kérdezte kíváncsian Toby.
- Ismertem rég óta Colton-t. - kezdte a visszaemlékezést. - Ő mindig is szerelmes volt belém, de én Lana apját választottam helyette. Amikor megtudta, hogy várandós vagyok, nagyon mérges lett, megfogadta, hogy megöli a gyerekemet, és Lana apját is. Nem hittem neki, azt hittem, hogy csak a düh beszél belőle. Én és Thomas boldogok voltunk, mindennél jobban szerettem. Amikor beindult a szülés, ő nem tudott mellettem lenni. Úgy tudtam, hogy üzlet úton van, de kéőbb kideerült, hogy elkapták. Megszületett Hope, olyan boldog voltam, mint még soha, de az öröm egy perc múlva elszállt. Colton állított be hozzám, és közölte, hogy Thomas meghalt. Teljesen összetörtem, egyedül Hope miatt nem adtam fel az életem. Amikor egy éves lett, Colton meglátogatott, de én látni sem akartam, mert tudtam, hogy ő ölte meg Thomas-t. Azt mondta, hogy meg akarja ölni a lányomat, de helyette elvitte tőlem, és ezzel okozta a legnagyobb fájdalmat.
- És két évig ott volt nála? - vágott közbe Zack.
- Sajnos igen. Fogva tartotta, és még azt sem tudtam, hogy vajon életben van-e. Mindenit elveszítettem, nem láttam az értelmét élni. Az, akit egykor a legjobb barátomnak mondta, ő okozta a legnagyobb fájdalmakat.
- Annyira sajnálom. - mondtam halkan, s teljesen átéreztem Amanda helyzetét.
- És most, újra van remény. - törölte le az arcáról a könnyeket. - Köszönöm nektek, hogy felkerestetek.
- Amanda. - kerestem a szavakat. - Ígérd meg, hogy jó anyja leszel neki. Eddig csak szenvedett, megérdemli, hogy jó élete legyen. Vigyázz rá, kérlek.
- Megígérem, hogy tökéletes életet kap. - mosolyodott el halványan.
- Rendben. - álltam fel. - És az apjáról egy szót se neki. Nem akarom, hogy megtudja az igazat Thomas-ról.
- Megértelek. Én is csak később jöttem rá, hogy ki is volt ő valójában. Szörnyű ember volt, de én borzasztóan szerettem. Hope nem fogja megtudni.
- Szia, Toby. - ölelte meg a fiút húgom, és egy puszit nyomott az arcára.
- Vigyázz magadra, kicsi. - borzolta össze a haját.
- Hope, gyere. - guggoltam le hozzá, ő pedig hatalmas kék szemivel nézett rám. - Most egy kis ideig nem látjuk egymást, de megígéred, hogy jó leszel? Szót fogadsz anyának?
- Igen. - bólintott.
- Jó. - mosolyogtam rá. - Hamarosan találkozunk. Nagyon szeretlek, Kicsim. - öleltem szorosan magamhoz, és egy puszit adtam arcára.
Miután elváltunk, Amanda karjaiba vette, és a kocsijához vitte. Mind a ketten beültek, majd az autó szép lassan eltűnt a látókörünkből.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt karácsonyoznánk velük? - ölelt át hátulról Dean. - Vagy inkább szilveszter?
- Jó ötlet. - mosolyodtam el, bár ő azt nem láthatta. Kezét a hasamra helyezte, majd összekulcsolta ujjait. - Kérdezhetek valamit?
- Persze. - adott az arcomra egy puszit.
- Ez inkább egy kérés. Tudod, most hogy a nagyi nem lakik velem, olyan nagy nekem a ház. Te pedig a rejtekhelyen osztozol a fiúkkal. Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél?
- Újabb szintre emeljük a kapcsolatunkat? - kérdezte nevetve.
- Olyasmi. - vonta meg a vállam, majd megfordultam karjai közt, hogy szemben legyünk. - Na, mit szólsz hozzá?
- Benne vagyok. - csókolt meg. - Holnap áthozom a cuccaimat. Most meg menjünk be, kezd hűvös lenni.
Bent a fiúk a nappaliban tartózkodtak, és valami focis játékkal játszottak, aminek én soha nem értettem értelmét. Dean is leült hozzájuk, én pedig úgy döntöttem, hogy csinálok valami desszertet. Kiválasztottam a sütit, amit rövid idő alatt el lehet készíteni, majd kikészítettem a hozzá valókat. Egy tálban összekavartam minden szükséges alapanyagot, utána pedig egy tepsibe helyeztem. Utolsó lépésnek beraktam a sütőbe, és vártam, hogy elkészüljenek a csokis muffinok.
Amíg vártam, hogy jelezzen a sütő, elmosogattam a piszkos edényeket, s kicsit rendet raktam a konyhában. Hetek óta nem volt kitakarítva, rá fért már a rendrakás.
Amint elkészültek a finom sütik, kivettem őket, és egy tányérra raktam.
- Isteni illatokat érzek. - mondta Zack, amikor leültem melléjük. A dohányzóasztalra raktam a tányért, és amint észrevették a finomságot, szinte egyszerre csaptak le rá. Nevetve néztem őket, ahogy kettesével tömik a sütit, és közben próbálnak a tévére figyelni, ahol éppen egy játék ment.
- Lana, itt maradhatunk ma este? - kérdezte Toby, de közben le sem vette szemét a képernyőről.
- Persze. - egyeztem bele. - Meddig akartok még ezzel a hülyeséggel játszani?
- Ez nem hülyeség. - szólt rám felháborodva Zack. - De te ezt nem értheted, pasis dolog.
- Az biztos. - álltam fel. - A folyosó végén vannak a vendégszobák, mindent megtaláltok, lehetőleg ne keltsetek fel.
- És Dean veled alszik? - kérdezte röhögve Toby, mire Zack-ből is kitört a nevetés. Dean csak mosolyogva játszott tovább, nem nagyon foglakozott a két fiú véleményével.
- Igen, velem alszik. - válaszoltam komolyan, majd fogtam magam, és az emeletre mentem. Még hallottam, ahogy röhögnek, de nem törődtem velük.
A szobámban is kicsit elpakoltam, és megágyaztam Dean-nek. Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Egy gyors fürdés után magamra vettem a pizsamámat, ami egy rövid nadrágból és trikóból állt, majd befeküdtem a puha ágyba. Írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, majd percek múlva elnyomott az álom.
Egy elég érdekes álom...
Sziasztok emberkék! :) Megérkezett a nyolcadik fejezet, remélem meg vagytok elégedve vele. Sajnálom, hogy mostanában elég laposak a részek, ígérem a következőt izgalmasabbra írom!
Az előző részhez nem kaptam visszajelzést, és nagyon szomorú lettem. :( Kérlek titeket, ha van egy kis időtök akkor dobjatok meg egy komival, nagyon sokat jelentene!!!
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsétek el a komit! :)
Ölelés : Savanna K. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése