2016. október 14., péntek

09 - Fájdalmak

Lana Montgomery 
Egy ismeretlen erdő féleségben találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem, csak arra emlékeztem, hogy lefeküdtem aludni. Tehát ez egy álom. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem tartózkodott az erdőben. Egyedül voltam, és ez megrémisztett. Az erdő nem volt félelmetes, sőt inkább barátságosnak mondanám. A Nap átsütött a fák lombjai között, a madarak csiviteltek. Mesébe illő helyszín volt. 
Egyszer csak sírásra lettem figyelmes. Halkan indultam el a hang irányába, ami nem messziről hallatszódott. Átvágtam néhány bokron, amikor egy nőt pillantottam meg. Egy hatalmas fa előtt állt, ami talán a legnagyobb lehetett az egész erdőben. A kezében egy ásót tartott, a földön pedig egy vastag könyv hevert. Közelebb mentem hozzá, szólítottam, de nem hallott meg. 
- Hölgyem. - szóltam neki újból finoman, de észre sem vett. Próbáltam a vállát megérinteni, azonban a kezem áthatolt rajta. Megismételtem az előbbi mozdulatot, de ugyan az történt. Ez nem álom, ez egy látomás. A legutóbb nagyi kertjében voltam, most egy erdőben. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rábukkanok arra a bizonyos második könyvre. 
A nő elé álltam, és így már azonnal felismertem. A nagyi. Mit keres ő itt? És miért sír? 
- Gyűlöllek Thomas. - szipogtam a nagyi, s a kezébe vette a könyvet. Egy darabig nézegette, majd visszadobta a földre, és a fa tövében ásni kezdett. Közben megállás nélkül folytak a könnyei, ami hatására nekem majd megszakadt a szívem. Még soha nem láttam az én nagymamámat sírni. 
- Tönkretetted a családomat, te féreg. - hirtelen eldobta az ásót, és ha az valóságos lett volna, biztosan fejbe vág. A könyvet a kiásott gödörbe helyezte, mellé pedig a kedvenc karkötőjét tette, amit annyira szeretett. Visszatemette a földet, ügyelt rá, hogy semmi nyoma ne látszódjon a kiásott helynek. Még utoljára felnézett a fára, majd fogta az ásót, és elsétált. 
Könnyes szemmel néztem távolodó alakját, miközben próbáltam összerakni a történet darabkáit. Egyszer csak a semmiből egy fekete ajtó jelent meg előttem, ami azonnal magával szippantott. Még hallottam a saját sikításomat, s utána teljes sötétség. 

Sikítva tértem magamhoz. Először Dean-t láttam meg, ahogy mellettem ül, s szorosan fogja a kezemet. A verejték teljesen átáztatta a trikómat, olyan volt ez az egész, mint egy rémálom. 
- Semmi baj. - húzott magához, mire én azonnal biztonságot nyújtó karjaiba menekültem. A hátamat simogatta, miközben egy puszit nyomott homlokomra. 
- Tudom, hogy hol van a második könyv. - suttogtam.
- Nem érdekel a könyv. - mondta keményen. - Most csak te vagy fontos, a könyvvel még ráérünk. 
- Szólni kell a fiúknak. - álltam fel hirtelen, aminek az lett a következménye, hogy összeestem a földön. Borzasztóan gyenge voltam, mintha a látomás kiszippantotta volna az erőmet. 
- Jól vagy? - jött a segítségemre Dean, s felhúzott a földről. Óvatosan visszafektetett az ágyba, ő pedig mellém ült. 
- Semmi bajom. - mosolyodtam el fáradtan. - Mennyi az idő? 
- Hajnali három. - nevetett fel, s végigsimított arcomon. - Aludj nyugodtan, nagyon kimerültél. 
- Itt maradsz? - kérdeztem már félálomban. 
- Hát persze. - feküdt be mellém. Szorosan hozzábújtam, s beszippantottam finom illatát, amit annyira szeretek. - Mindig itt leszek veled. 
Válaszolni már nem tudtam, csak halványan elmosolyodtam, majd újra álomba merültem. Ezúttal normális álomba. 

Órákkal később ébredtem csak fel. Barátom már nem volt mellettem, helyette csak a takarót találtam. Nagyot nyújtóztam, majd kimásztam a pihe-puha ágyból. Miután elvégeztem reggeli teendőimet, úgy döntöttem ideje felöltözni, ezért a szekrényhez mentem. Mivel semmit nem terveztem mára, ezért a választásom egy egyszerű fekete nadrágra, s hozzá Dean egyik pólójára esett, amit még régebben loptam el tőle. Amint felöltöztem, felkötöttem a hajam egy kontyba, majd lesétáltam a konyhába. 
Nagyon meglepődtem, amikor senkit nem találtam lent, de amint elolvastam a levelet, amit nekem hagytak, mindent megértettem. Zack valami lánnyal találkozik, Toby edzeni ment, Dean-nek meg valami titokzatos elfoglaltsága van. Ha féltékeny barátnő lennék, akkor már kétségbeestem volna, hogy a barátom biztos valami másik lánnyal találkozgat. Szerencse, hogy én nem ez a típus vagyok, teljes mértékben megbízok Dean-ben, ezért is nem vagyok mérges, amiért nem szólt erről a programjáról. Természetesen érdekel, hogy mi van vele, és hogy hol van, de ha nem mondta el, akkor én nem fogok kérdezősködni. Úgy gondolom, hogy neki is van magán élete, ha akarja, akkor majd ő elmondja. 
Miután rendeztem magamban a fiúk programját, rájöttem, hogy a mai napot teljesen egyedül töltöm, unalmasan. De legalább lesz időm kicsit kitakarítani. 
A konyhába mentem, hogy összedobjak valami reggeli félét, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s kitártam azt. 
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem kedvesen az előttem álló férfitól. 
- Lerobbant a kocsim, és már órák óta gyalogolok. Esetleg kaphatnék egy pohár vizet? - nézett rám könyörgően. Hezitáltam, de végül megadtam magam. Mondtam neki, hogy az ajtóban várjon meg, én addig hozok inni. 
- Tessék, itt a víz. - mentem vissza, de a férfit sehol nem láttam. Ilyen gyorsan meggondolta magát? Még kinéztem az udvarra, de mivel ott sem láttam, becsuktam az ajtót. Ahogy visszamentem a konyhába, annyira megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből a poharat. A férfi  velem szemben állt, kezében egy kést tartott. 
- Hogy kerül ide? - kérdeztem félve. - Mit csinál azzal a késsel? Szerintem tegye le, mielőtt valaki megsérül. 
- Minden a te hibád. - tagolta lassan a szavakat, miközben egyre közeledett felém. - Amióta idejöttél, minden megváltozott. Eddig nyugodtan éltünk, de ahogy betetted ide a lábad, mindent elrontottál. 
- Miről beszél? - néztem rá kérdőn. - Sajnálom, ha nem örül a jelenlétemnek, de én nem csináltam semmit. 
- Miattad minden nap új ember veszti életét. - tartotta a nyakamhoz a kést. - Amíg te vígan lógatod a lábad, ártatlan emberek halnak meg. Mit gondolsz, a nagymamád miért tűnt el? Minden miattad történt! 
- T...tessék? - dadogtam megrémülve. 
- Jól hallottad. - válaszolt durván. - Egyetlen módja van annak, hogy a város megmeneküljön. Meg kell ölni téged. Ha a kapocs meghal, megszűnik gyilkolás. 
- Kérem, ne tegye ezt. - könyörögtem, de nem foglakozott velem. A kést erősebben szorította a nyakamhoz, olyannyira, hogy a nyoma biztosan örökre megmarad. 
Nem halhatok meg. Gyorsan s hirtelen elhúzódtam, annyi annyira meglepte a férfit, hogy leejtette a földre a kést. Én kihasználtam ezt az alkalmat, és az emeletre, a szobámba szaladtam. Az első dolgom az ajtó eltorlaszolása volt. Először kulcsra zártam, majd biztos, ami biztos elven a fehérneműs szekrényemet is odatoltam elé. Ettől kicsit jobban éreztem magam, bár nem hiszem, hogy sokáig tud biztonságot nyújtani. 
Előkerestem a telefonom, tárcsáztam Dean számát, de csak a hangposta jelentkezett. Ugyan ezt tapasztaltam Zack-nél is, ezért kénytelen voltam Toby-hoz fordulni segítségért.
- Mond. - fogadta a hívásomat unott hangon. 
- Toby, segítened kell. - tértem azonnal a lényegre. - Itt van egy férfi, aki meg akar ölni. Kérlek segíts!
- Hol vagy pontosan? - kérdezte aggódva. 
Nem tudtam válaszolni, helyette egy sikítás hagyta el a számat, ugyanis a férfi betörte az ajtót, s immár egy pisztolyt tartott a kezében, amivel egyenesen felém célzott. A telefont kiejtettem a kezemből, azonban a hívás nem szakadt meg. 
- Nincs menekvés. Előlem elbújhatsz, de a sorsod elő nem menekülsz soha. - közeledett lassan felém, és pedig egyre csak hátráltam. Végül a szoba falának ütköztem, ami azt jelentette, hogy innen már nincs tovább. Végem van. 
- Könyörgöm, ne tegye ezt. - kérleltem továbbra is, de nem hatotta meg. - Biztosan találunk más megoldást is. 
- Egy megoldás van, és az pedig a te halálod! - kiáltotta egyenesen az arcomba. 
- Magának nincs családja? Gyerekei, akik otthon várják? - kérdeztem félve, s reméltem, hogy ezzel kicsit tudom az időt húzni. Már ha egyáltalán Toby megment. 
- Mit érdekel az téged? De legyen, jár az utolsó kívánság. - eresztette le a pisztolyt maga mellé. - Két fiam van. Jace és Jordan. 
- Mit fognak szólni, ha megtudják az igazat magáról? Arról, amit velem tett? Erre nem is gondolt? - próbáltam bűntudatod ébreszteni benne. Láttam rajta, ahogyan egy percre elgondolkodott, de ahogy ez a perc jött, olyan gyorsan el is szállt. Újra a fejemhez emelte a fegyvert, s keményen a szemembe nézett. 
- Soha nem fogják megtudni. - mondta, majd egy hangos lövést hallottam. A férfi összeesett a földön, s a háttérben Toby alakját láttam meg. Legszívesebben a karjába ugrottam volna, de ezt az elképzelésemet gyorsan el is hessegettem. 
- Miért kellett megölni? - néztem a holttestre. 
- Ha egyszer megpróbált végezni veled, akkor máskor is megtehette volna. Jobb lesz így. - vonta meg a vállát, s eltette a fegyvert. - Minden oké? 
- Persze. - válaszoltam határozottan. - Köszönöm. 
Válaszul csak egy biccentést kaptam, majd távozott is a szobából. 
- Dean úton van. - kiáltotta még vissza, utána már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Kicsit fellélegeztem, de továbbra sem gondolom, hogy mindenképpen meg kellett ölni a férfit. Biztosan találtunk volna valami megoldást, ami jobb a halálnál. De hát Toby-val lehetetlen vitatkozni. Ha ő egyszer a fejébe vesz valamit, akkor abból nem enged. És most is így tett, gondolkodás nélkül megölte a férfit. Pedig biztos vagyok benne, hogy a segítségünkre lett volna.
- Lana! - hallottam meg Dean aggódó hangját az ajtóból.  Gyorsan feleszméltem a sokkból, és ráemeltem tekintetemet. Valóban ott állt előttem, s amikor meglátta könny áztatott arcomat, azonnal felém indult, s karjaiba zárt. 
Nyugtatóan simogatta hátamat, s néha egy-egy puszit nyomott hajamba. Egy pillanatig el is feledkeztem mindarról, amit a férfi mondott, de valóban csak egy pillanat volt. Villámcsapásként sújtott le rám az igazság. Igaza volt. 
- Most már nincs semmi baj. - suttogta fülembe, azonban én elhúzódtam. 
- Ne mond azt nekem, hogy nincs semmi baj. - tört ki belőlem a sírás. - Mond, tudtál arról, hogy miattam minden nap újabb ártatlan ember hal meg? 
Arcán tisztán látszódott az ijedtség, s a megbánás. Tehát tudta. Mind végig tudott róla, és mégsem szólt. Képes volt ilyet elhallgatni előlem. Amíg én boldogan jöttem-mentem, mások meghaltak. Én boldogan töltöttem a napjaimat a barátaimmal, mások szenvedtek. Borzasztó fájdalmat okoztam családoknak, és nem is tudtam róla. Szörnyű ember vagyok. 
- Nem mondhattam el. Kérlek érts meg, és egy percig gondold végig az én szemszögemből is. Te elmondtad volna? - nézett rám könyörögve. 
- Nem érdekel, a téged akartalak védeni szöveg. - vágtam rá azonnal hevesen. - Miért csináltad ezt? Tudtad, hogy egyszer úgy is meg fogom tudni, ezt akartad? Hogy mástól kelljen hallanom? 
- Ne mondj ilyeneket. - fogta meg a kezemet, de én azonnal elrántottam. - Nem akartam, hogy ez legyen. Tudtam, hogy ki fogsz borulni, és elmész. Nem veszíthetlek el. Kérlek, gondolkodj el rajta. 
- Én már értem. - szólaltam meg némi gondolkodás után. - Neked mindvégig csak a könyvek kellettek. Nem akartad, hogy kiboruljak, és annyira bűntudatot érezzek, hogy visszamenjek Cannes-be. Igazam van? 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét hitetlenül. - Ha tényleg ezt gondolod, akkor nem ismersz. 
- Nem szerettél. Igazam van? - kiabáltam rá sírva. 
- Mindennél jobban szeretlek, Lana. - mondta egyenesen a szemembe. - És ha te ezt nem látod, akkor szerintem ne erőltessük. Elhiszem, hogy kiborultál, és ez érthető. De ne mondj olyanokat, amiket később még megbánsz. 
- Dean... - kerestem a szavakat. 
- Magadra hagylak. - mondta halkan, majd kivitte a holttestet a szobából, s becsukta az ajtót. Néztem, ahogy bezáródik, s amint magam voltam, kitört belőlem a keserves sírás. 
Csak álltam ott, a szoba közepén, s sírtam. Egyszerre jött ki minden fájdalom, sérelem rajtam. 
Próbáltam erős maradni, annyira próbáltam, de lehetetlennek bizonyult. Most igazán nagy szükségem lett volna Dean-re. Ő mindig segít megnyugodni, ott van mellettem, amikor csak kell, és én mégis megkérdőjeleztem az érzéseit. Annyira hülye voltam. Hogy gondolhattam? Mérges voltam rá, amiért nem mondta el az igazat, és olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem lett volna szabad. Nagyon szeretem, és nem akarom őt soha elveszíteni. 
Letöröltem a könnyeimet, s az ágy szélére ültem. Körülnéztem a szobában, ahol ezelőtt pár perccel majdnem meghaltam. Kár, hogy csak majdnem. A férfinak igaza volt mindenben. Ha én nem lennék, akkor nem történne annyi szörnyűség a városban. Senkit nem kellene megölni, csak engem. Nem hagyhatom, hogy miattam annyi ártatlan ember veszítse az életét. De muszáj itt maradnom, szinte már kötelességemnek érzem. Kaptam az élettől egy feladatot, amit teljesítenem kell bármi áron. De így? 
Halk kopogásra lettem figyelmes, majd lassan nyílni kezdett a fa ajtó, s Zack kukucskált be rajta. Nem lepődött meg, hogy így lát, gondolom beszélt Dean-nel. Belépett a szobába, egy szót sem szólt, helyette átölelt, s hagyta, hogy sírjak a vállán. Pontosan erre volt szükségem. Egy támaszra, aki velem van, még ha nem is érdemlem meg. 
- Minden rendben lesz. - suttogta, miközben keze fel-le járt hátamon. - Túl leszel ezen, és meglátod, minden rendbe jön. 
- Nem tudom mit csináljak. - válaszoltam halkan. - Annyira félek. 
- Tudom. De idővel jobb lesz. 
- Zack, ki tudja hány ember halt meg miattam eddig. - váltam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyűlölöm magam, és semmi megoldást nem látok. 
- Nem szabad összetörnöd, Lana. - biztatott. - Ha most feladod, akkor elbuktál. Állj fel, és harcolj. Meg tudod csinálni, én hiszek benned. 
- Reménytelen vagyok. 
- Nem, nem vagy az. - emelte fel a hangját kicsit. - Erősebb vagy, mint mi hárman. Nem véletlenül kaptad ezt a feladatod. Ha most felállsz, félre teszed a sok gondot, mi nyerünk. A főnöknek esélye sem lesz ellenünk, és ezt nem a könyvek miatt mondom. 
- A főnök akarta ezt. - raktam össze a képet. - Ő akarta, hogy összetörjek, és hagyjam abba a küldetést. Azt hitte, hogy feladom, igaz? 
- Igen. - mosolyodott el féloldalasan. - Ügyesen rájöttél. Úgyhogy most lemegyünk, mert beszélned kell valakivel. És ez nem csak Dean, hanem a polgármester. Vele már évek óta tartjuk a kapcsolatot, eddig mindig a segítségünkre volt, most is segíthet. De ahhoz együtt kell vele működnöd. Menni fog? 
- Azt hiszem. - mosolyogtam rá. Még nem volt teljesen őszinte a mosolyom, de dolgozom rajta. 
Zack-nek sikerült lelket öntenie belém, és hála neki felismertem a főnök tervét. Ha azt hitte, hogy feladom, akkor hatalmasat tévedett. Borzasztóan fáj még mindig a halálozás, de meg fogom találni a módját annak, hogy ezt megállítsam. Nem megyek én innen sehova, itt van dolgom, és senki nem állhat az utamba. 
Zack hagyta,hogy kicsit rendbe szedjem magam, s amint elhagyta a helységet, megrohamoztam a fürdőszobát. A tükörből egy bizonytalan lány nézett vissza rám, mint mindig. Nagyot sóhajtva nyúltam a csaphoz, s nyitottam meg azt. Hideg vízzel mostam meg arcom, s miután megtöröltem, egy mosolyt varázsoltam arcomra. 
- Nézzenek oda. - kiáltott fel Toby, amint meglátott a nappali felé közeledni. Már mindenki ott volt, Zack, Dean, Toby, és a polgármester. Mindannyian felém kapták a tekintetüket, s egy mosollyal köszöntöttek. 
- Szerbusz, én Ethan vagyok. - nyújtotta a kezét a polgármester, aki nem lehetett több éves harmincnál, s ez az öltözködésén is meglátszott. Egyszerű fekete farmert viselt, amihez egy inget választott. 
- Lana. - fogadtam el a kézfogást. - Miről lenne szó? 
- Ethan már többször is a segítségünkre volt. - magyarázta Zack. - Elmeséltük neki, hogy mi történt ma veled, és ezúttal is megpróbál segíteni. 
- Sajnálom a mait, Lana. - nézett rám együtt érzően Ethan. - Fogalmam sem volt arról, hogy bárki tudna a képességedről. Természetesen tudják, hogy Montgomery leszármazott vagy, de a többi információról semmit nem tudnak. Ezért is nem bántanak téged. 
- Hogyan állíthatnánk meg a halálozást? - kérdeztem. 
- Természetesen intézkedem. - kacsintott rám. - Minden házhoz rendőröket állíttatok, és megduplázom a város őrségét. Igyekszem a legnagyobb biztonságot nyújtani a lakosságnak. Viszont többet nem tehetek. 
- Nem hiszem, hogy a sok rendőr megrettenti a főnököt. - mondtam őszintén. - De egyenlőre megteszi, amíg nem találunk más megoldást. Köszönjük a segítséget.
- Ez a legkevesebb. - állt fel. - Ha valami fontos információhoz jutok, azonnal szólok. Minden jót, és legyetek óvatosak. 
- Kikísérlek. - ajánlotta fel Toby, s már távoztak is a helységből. 
- Megyek, kicsit kiszellőztetem a fejem. - törtem meg a kínos csendet, ami időközben hármunk közt lépett fel. 
Magamra vettem egy pulcsit, belebújtam a cipőmbe, s kiléptem a friss levegőre. Valóban szükségem volt már erre, napok óta csak a házban gubbasztottam. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be a városba, helyette kiülök kicsit a hátsó kertbe. Megkerültem a házat, és már a teraszon is találtam magam. Leültem a hintára, és csak lógattam a lábam. 
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki megáll előttem. Nem kellett felnéznem, azonnal tudtam, hogy ki az. 
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen. 
- Jól leszek. - néztem fel rá, s egy mosolyt küldtem felé.
Többet nem beszéltünk, ő pár perc után megunta a társaságomat, s visszament a házba, én pedig ott maradtam egyedül. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, de ahogy itt állt előttem, egy hang sem jött ki a torkomon. Szégyelltem magam. És nem csak azért, mert úgy kiborultam, hanem mert megkérdőjeleztem az érzéseit. Igaza volt, tényleg megbántam a szavaimat. Nem tudom, hogy ezek után mi lesz velünk, a kapcsolatunkkal. Annyira szeretem, hogy azt elmondani nem lehet. Bármit megtennék azért, hogy megbocsásson, és újra minden rendbe jöjjön köztünk. Mert nagyon nagy szükségem van rá. Ő tartja bennem a lelket, ő ad értelmet annak, hogy éljek. Mindennél jobban szeretem. 



Sziasztok drága olvasóim! :) 
Sikeresen meghoztam a legújabb fejezetet, ami már egy kicsit több izgalmat foglal magába. ( remélem ti is így gondoljátok! :D ) 
Komit még mindig nem kapok, ami nagyon elkeserít, mert látom, hogy sokan nézitek a fejezeteket. Kérlek titeket, hogy ha van egy kis időtök, akkor dobjatok felém egy komit, rengeteget jelentene. :) Köszönöm annak, aki ennyit megtesz értem <3 
Na tehát, jó olvasást kívánok a részhez, legyetek jók, hamarosan jelentkezem! :) 
Ölelés : Savanna K. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése