2017. január 14., szombat

11 - Alapítóbál

Egy héttel később...
Lana Montgomery
Darlington már hosszú évek óta az alapítók városa. Itt jött létre az egyezség, vagy ha úgy tetszik, a végzet. A négy alapító innen indult útnak, hogy beilleszkedjenek különböző országokba, városokba, és átlag emberként kezdjék el új életüket. Darlington lakosai hálásak voltak, és még a mai napig hálásak ezért a tettükért, s ezt minden évben egy ünnepség formájában hálálják meg az alapítóknak. 
Anya és én eddig nem vettünk részt ezen az ünnepélyen, hiszen távol éltünk, de ebben az évben másképp lesz. Sokáig vitatkoztunk, és bármennyire tiltakoztam, hogy anya idelátogasson pár napra, nem tudtam lebeszélni róla. Szinte hajthatatlan volt, épp olyan, mint én. Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt meg is valósítja. Ilyenek a Montgomery-k. 
Gyűlölök hazudni, de mégis megtettem, és továbbra is folytatnom kell. A nagymamám eltűnt, egyik napról a másikra, és erről én tehetek. Meg kellett volna találnom, de nem tettem. Anya pár óra múlva megérkezik, és én kénytelen leszek a szemébe hazudni. Gyűlölöm magam emiatt, legszívesebben összepakolnék, és olyan messzire menekülnék az egész végzet elől, amilyen messzire csak lehet. Ám ilyen verzió nincs. Teljesítenem kell a nekem szánt feladatot, ez így helyes. Még ha közben kínzó fájdalmakat kell átélnem, és ezalatt a szeretteimre gondolok. 
Apropó kínzás. Miután Maggie-t kikérdeztük a gyilkosságról, aminek szemtanúja volt, úgy tűnik, hogy a főnök abbahagyta a gyilkolászást. A lány már sokkal jobban van, azonban ami a fizikai sérelmeket illeti, ahhoz kelleni fog még egy kis idő. Ez érthető, elvégre három barátját ölték meg előtte, úgy, hogy semmit sem tehetett ellene. 
- Lana, figyelsz te rám? - lebegtette előttem a kezét Zack. 
- Bocsi, teljesen máshol járok. - pislogtam párat, és letettem az asztalra a kezemben tartott vázát, benne virágzó rózsákkal. - Mit is mondtál? 
- Mióta nem aludtál? - fonta össze mellkasa előtt kezeit. 
- Ez egy nagyon jó kérdés. - ültem le fáradtan a székre. - Biztos, hogy Toby elintézte a vacsorát? Nem lenne valami kellemes, ha üres asztalhoz ülne le az a sok ember. 
Pár napja eljött hozzám a polgármester, és mint az alapítócsalád lányát, felkért, hogy rendezzem meg az ünnepséget. Természetesen igent mondtam, akkor még jó mókának tartottam a szervezést, hiszen imádok rendezkedni. Nos, nem tudtam, hogy mire vállalkoztam. Az elején még semmi gond nem volt, a fiúk is besegítettek néha, de még így is rám hárult a legtöbb feladat. Éjjel-nappal csörgött a telefonom, aminek az lett az oka, hogy teljesen elmerültem az esemény szervezésében. Semmi másra nem jutott időm, ezért totál szét voltam esve, amit a fiúk nem néztek jó szemmel. 
- Mindent elintézett, ne aggódj. - ült le mellém. - Ideje kicsit lazítanod, elvégre az anyukád pár óra múlva megérkezik, és hamarosan kezdetét veszi az ünnepség is. Menj, pihenj le. 
- Sajnos annak még nincs itt az ideje. - pattantam fel. - Találkozóm van Ethan-vel, utána pedig ellenőriznem kell mindent a helyszínen. 
Felkaptam a telefonomat, és a mappámat, amibe különböző számlák sorakoztak, majd intettem Zack-nek, aki csak szem forgatva nézett rám. 
A fiúk közül talán ő az, aki a legjobban aggódott értem. Mióta Dean elutazott a családjához, közelebb kerültünk egymáshoz, sokkal többet beszéltünk, és rengeteg dologban a segítségemre volt. Szerintem neki köszönhettem, hogy nem őrültem meg a napok alatt. 
Időközben megérkeztem a polgármesteri hivatalba, ahol egyenesen Ethan irodájába mentem. Két kopogás után benyitottam, hiszen az elmúlt három-négy napom részét itt töltöttem a négy fal között. 
- Szóval. - tettem le elé a mappámat. - Minden számlát megtalálsz benne, ha valamit nem értesz, nyugodtan szólj. A többi papírt leadtam az asszisztensednek, remélem megkaptad őket. 
- Minden rendben van, Lana. - mosolygott rám. - Igazán remek munkát végeztél, le vagyok nyűgözve. 
- Igyekeztem a legjobbat nyújtani. - viszonoztam kedvességét. - Mennem kell a főtérre, velem jössz? 
- Még beszélnem kell pár emberrel. - mutatta fel a telefonját. 
Elköszöntem, majd folytattam tovább az utamat. Ahogy haladtam az utcán, feltűnt, hogy a szokásoshoz képest nagyobb a forgalom. Ennek nagyon megörültem, hiszen minél többen lesznek ma, annál jobb lesz az ünnepély. Úgy intéztük, hogy ne legyen zárt körű, ezért bárki részt vehet rajta. 
Amint a célállomásomhoz értem, megkerestem Toby-t, akit az esti fellépők sátra mellett találtam meg. 
- Mindent elintéztél? - kérdeztem miközben a téren sétáltunk, hogy ellenőrizzük a dolgokat.
- A fellépők pontban hatkor kezdenek, az alapítók vacsoráját pedig nyolckor tálalják. - ismertette velem a tervet, amit ő hozott létre. 
- Nagyszerű. - fújtam ki a levegőt. - Köszönöm a segítségedet. 
- Dean mikor érkezik? - váltott témát. 
- Bármelyik percben itt lehet. - mondtam boldogan. 
Egyeztettünk még pár fontosabb elintéznivalót, majd útjára engedtem, hiszen neki is készülni kell, és még a családjával sem találkozott. Mivel Zack is a saját családjával tölti az ünnepség előtti pár órát, úgy döntöttem, hogy pihenés képp hazamegyek, és rendbe rakom a házat anya érkezésére. Ahogy hazafelé tartottam, a telefonom a zsebembe megszólalt, ezért gyorsan előkerestem, és elhúzva a zöld ikont, mosolyogva emeltem a fülemhez. 
- Üdv újra itthon. - köszöntöttem barátomat vidáman. 
- Sajnos még nem. - sóhajtott fel. - Éppen ezért hívlak. Történt egy kis baleset, és még órákig itt tartanak minket. 
- Ugye nincs semmi bajotok? - kérdeztem aggódva.

- Semmi komoly. - válaszolta nyugodtan. - Amint megérkeztünk mindent elmesélek, ne aggódj. Ti hogy álltok?
- Minden készen áll. Anya is bármelyik percben megérkezhet. - meséltem. - Siessetek, mert nem marad kaja. 
- Igyekszünk. - nevetett fel. - Hamarosan találkozunk. 
Nem válaszoltam, bontottam a vonalat, majd a készüléket visszacsúsztattam a zsebembe. Egyáltalán nem voltam mérges Dean-re, elvégre nem ő tehetett róla, hogy nem érnek ide időben. Ethan biztos pipa lesz, hiszen mind a négy alapítóra szüksége lesz, hogy megnyissa az estet. Az ünnepség úgy veszi kezdetét, hogy a négy alapító elmondja köszöntését, majd közösen meg gyújtják a négy fáklyát, ez minden évben így történt. Ez a hagyomány. 
Ahogy hazaértem, az első dolgom az volt, hogy megszabaduljak a kényelmetlen cipőmtől, ami már reggel óta fájdalmat okozott a lábamnak. A lábbelit azonnal a sarokba hajítottam, úgy sem lesz többet szükségem rá, majd fáradtan ledőltem a kanapéra, és élveztem a csendet. Azonban a pihenés nem tartott sokáig, mert megszólalt a csengő. Azonnal felpattantam, mert biztos voltam benne, hogy csak egy valaki állhat az ajtó előtt. A sejtésem beigazolódott, amint kinyitottam a bejáratot, régen látott anyukámmal találtam szemben magam. 
- Szia, Kicsim. - köszönt a szokásos lágy hangján, mire én csak magamhoz öleltem vékony testét. Annyira el voltam foglalva a napló keresésével, és a sok halálozással, hogy fel sem tűnt, mennyire hiányzott az anyukám. 
- Gyere, pakolj le. - vettem át a csomagjait, és a nappaliba pakoltam le. 
- Szépen berendezkedtél. - nézett körbe a helységbe. - A nagyi nekem sem említette az új házat, ezért is lepett meg annyira, amikor mondtad a címet. 
- Hidd el, én is meglepődtem, amikor a taxis itt tett ki. - nevettem fel az első emléken, ami akkor történt, mikor megérkeztem Darlington-ba. 
Anyával órákon át beszélgettünk, nevetgéltünk. Pont olyan volt, mint régen. Sok mindent mesélt az otthoni dolgokról, és én is beavattam az itteni eseményekbe. Elmeséltem neki a fiúkkal való kapcsolatomat, és azt is, hogy mi van közöttünk Dean-vel. Előtte még soha nem volt barátom, ezért is örült meg annyira anya, amikor elmondtam. Évek óta erre várt, bárhol éltünk, mindig találni akart nekem egy barátot. 
- Ideje készülnünk szerintem. - nézett a fekete karórájára. - Hol van a nagyi? Szeretnék vele is beszélni kicsit.
Itt egy kicsit megfagytam, de nem hagyhattam, hogy anya észrevegye rajtam az ijedtséget. El kell vele hitetnem, hogy minden a legnagyobb rendben van, és semmi miatt nem kell aggódnia. 
- El akartam mondai, de szerintem ez nem telefontéma. Nem akartam, hogy aggódni kezdj. - kezdtem a hazugságot. - Lassan két hete, hogy elutazott a nővéréhez. Eleinte nem akart elmenni, de rábeszéltem, elvégre már nagykorú vagyok, tudok vigyázni magamra. 
- Miért nem szólt nekem erről? - kérdezte inkább saját magától. 
- Nem olyan nagy dolog, anya. - fogtam meg a kezét biztatóan. - Csupán pár hétről van szó. Olyan régen látta már a testvérét. Ne haragudj rá, amiért nem szólt, nem akarta, hogy fölöslegesen aggodalmaskodj. 
- Rendben van. - mosolygott rám. - Erről még később beszélünk, most pedig irány öltözni, mert el fogunk késni. 
Segítettem neki felpakolni az emeletre, ahol a vendégszobát fogja birtokba venni egy ideig. A bőröndöket leraktuk az ágy mellé, majd segítettem kiválasztani az esti ruháját. Ez ilyen anya - lánya szokás. Ha mentünk valamilyen díszesebb rendezvényre a munkája által, mindig a segítségemet kérte, és én örömmel kutattam fel a szekrényt, hogy a legszebb ruhát válasszam ki neki. Ez most sem volt másképp, a bőrönd alján megtaláltam a megfelelő öltözéket, ami alapvetően egyszerű darab volt. A színe nem volt kihívő, sima sötét kék árnyalatban pompázott, ami tökéletesen illett anya világos bőréhez. 
- Te vagy az én megmentőm. - nyomott egy puszit arcomra. 
Magára hagytam anyát, majd átmentem a szobámba, hogy én is magamra kapjak egy csinosabb göncöt. Szerencsémre hamar rátaláltam a megfelelőre, ami egy fekete alapon rózsaszín virágos, combközépig érő darab lett. Eddig még egyszer sem volt alkalmam viselni, de most ennek is eljött az ideje. 
Amint rajtam volt a ruha, kerestem hozzá egy cipőt, és mivel tornacipőbe mégsem mehettem, kénytelen voltam a halvány rózsaszín magassarkúmat választani. Egy alap sminket dobtam fel, ami szempillaspirálból, és egy rúzsból állt. Egyáltalán nem vittem túlzásba, de a kevesebb néha több, úgy szokták mondani. Feltettem még pár kiegészítőt, a hajamat pedig hagytam kiengedve, s így hullámosan omlott a vállamra. 
Épphogy kész lettem, megszólalt a telefonom, és Dean neve villogott rajta. 
- Csak egy kis segítséget kérek. - szólt bele köszönés nélkül. Általában nem köszönünk egymásnak, egyszerűen csak belevágunk a témába, legyen bármiről szó. 
- Miben lehetek a szolgálatodra? - kérdeztem csipkelődve. 
- Milyen színű a ruhád? - bár nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog. - Mint a partnered, muszáj ugyan olyan színű nyakkendőt kötnöm, mint a te ruhád színe. Ez így illik. 
- Ki mondta, hogy együtt megyünk? - húztam fel a szemöldököm. - Már van kísérőm, sajnálom. 
- Tudtam, hogy azzal a jóképű sráccal mész. - halkult el picit a hangja, természetesen a kis játékunk miatt.  - De azért megtudhatom a ruha színét? 
- Fekete, egy kis rózsaszínnel keverve. - feleltem nevetve. - Remélem boldog vagy. 
- De még mennyire. - nevetett ő is. - Ott találkozunk. 
Mosolyogva tettem be a telefont a táskámba, majd vetettem egy utolsó pillantást magamra, s  végül letipegtem a nappaliba, ahol anyukám már várt. Miután elkészült a szokásos fénykép rólunk, amit minden alkalommal megismétlünk, gyalog indultunk el a már sötétedő utcán. 
- Hát itt vagytok. - támadott le minket Ethan, amint beléptünk a főtérre. - Örülök, hogy újra láthatlak, Clara. 
- Szerbusz, Ethan. - mosolygott anyukám a polgármesterre, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. - Semmit nem változtál. 
- Megkeresem a fiúkat. - köszörültem meg a torkom, mert kezdett kínossá válni a pillanat. - Érezd jól magad, anya. 
Csak finoman megsimította a karomat, majd utamra is engedett. Honnan ismerik ők egymást? Soha nem említette anya Ethan-t. Talán volt valami köztük? Mert az ki van zárva, hogy barátok voltak, láttam hogyan néztek egymásra. 
- De csinos valaki. - lépett mellém Zack.
- Te is kitettél magadért. - dicsértem meg öltözékét. - Merre vannak a szüleid?
- A régi ismerősökkel beszélgetnek. - mutatott előre, egyenesen az említett személykre. - Anyukád megérkezett?
- Igen, és szerencsére eddig semmi baj nem történt. - sóhajtottam fel, mire Zack összeráncolta a homlokát. - Biztos voltam benne, hogy ha anya idejön, a főnök ismét elkezdi a játékait, és valami baj történik. De szerencsére eddig, hangsúlyozom, eddig semmi probléma nem lépett föl. Remélem így is marad. 
- Ne aggódj, ezt az estét semmi nem ronthatja el. - kacsintott rám, majd elvegyült a tömegben. 
Az italos pulthoz mentem, ahol kígyózott a sor, de mivel szükségem volt egy italra, türelmesen kivártam a soromat. Közben körbenéztem a hatalmas téren, és képzeletben vállon veregettem magam, amiért mind ezt össze tudtam hozni csekély három nap alatt. Nem volt kis munka, és kis híján beleőrültem, de megérte a sok fáradozás, és ahogy elnéztem, az emberek is jól érezték magukat. 
- Mit adhatok a szép hölgynek? - nézett rám egy féloldalas mosollyal a pultos srác. Nem lehetett több húsz évesnél, szőkés barna haja hátra volt kötve egy hajgumival, amitől elkapott a hányinger. 
- Egy erős koktélt kérek. - adtam le a rendelésemet. Szükségem volt alkoholra, úgy éreztem, hogy nem bírnám ki az estét pia nélkül. Nem szoktam inni, kimondottan utálom, de ez nap kivételes alkalom volt. 
- Itt is van. - tette le elém a zöld színű folyadékot. - Ne fáradj a kifizetéssel, a vendégem voltál. 
- Köszönöm. - emeltem számhoz a poharat, de a fiú továbbra is engem bámult. - Megmondanád, hogy miért nézel így?
- Nem minden nap látni ilyen gyönyörű teremtést. - nyalta meg alsó ajkát. - Megtudhatom a neved, drágám?
Hirtelen két kéz fonódott derekamra, amitől kicsit megijedtem, de amint megláttam a kezek tulajdonosát, azonnal biztonságban éreztem magam. 
- A hölgy neve nem tartozik rád, tudtommal a te dolgod az italok elkészítése, és nem a barátnőm megismerése. Azért fizetnek, hogy kiszolgáld a vendégeket, úgyhogy térj vissza az eredeti feladatodhoz. - vágta oda barátom nem túl kedvesen a pultosnak. A srác csak felhorkant, majd hátat fordított nekünk, és folytatta az italok elkészítését. 
- Milyen lovagias vagy, Renold. - ittam bele az italomba, amikor már a vendégek között sétáltunk. - Mikor érkeztél?
- Nem olyan régen. - vonta meg a vállát. - Szépen megrendezted az ünnepséget. Tudtam, hogy ez a te feladatot lesz. 
- Nem volt kevés munka, de teljesen megérte. - húztam ki magam büszkén, mire barátom közelebb húzott magához, s hajamba nyomott egy puszit. 
- Gyönyörű vagy. - fordított óvatosan maga felé. - És csak az enyém.
Válaszul csak lágyan megcsókoltam, hiszen egy csóknál nincs szebb köszönet. Megdobogtatta a szívemet az utóbbi mondata, még soha senki nem mondott ilyet nekem. Mellette tényleg mindig boldog voltam, és ha kell, el tudom képzelni a közös jövőnket. 
- Elég lesz, gerlepár. - rontotta el a tökéletes pillanatunkat szokásosan Toby. - Van egy kisebb gondunk. 
- Mi történt már megint? - sóhajtottam fel.
- Két fiatal lány eltűnt. - avatott be minket Zack, aki az imént érkezett meg köreinkbe. - Ethan elintézi a szülőket, de nekünk kellene megtalálnunk őket. 
- Hát akkor kezdjük. - csapta össze tenyerét Toby. - Átnézem az erdő környékét. 
- Mi Lana-val a városban nézünk szét. - karolta át derekam barátom. - Szóljatok, ha találtatok valamit. 
Amint mindent tisztáztunk, mindenki elindult a kitűzött állomásokra, hogy megtaláljuk a két lányt. Komolyan, néha úgy érzem magam, mint Darlington nyomozója. Az utóbbi időben szerintem többet nyomoztunk mi négyen, mint egy átlagos nyomozó. Érdekes, hogy a napló keresésből ez lett. Elvileg az a mi feladatunk, hogy egyesítsük a keresztet, de úgy tűnik az nem mostanában fog bekövetkezni, főleg ha a főnököt továbbra is elrablós kedvében találjuk. 
- Teljesen eltértünk az eredeti feladatunktól. - osztottam meg barátommal a gondolatomat, miközben a parkban keresgéltünk. 
-  A fiúkkal is pontosan erről beszéltünk. - helyeselt. - Viszont én úgy érzem, hogy kötelességünk segíteni az itteni embereken, elvégre minden miattunk történik. 
- Igazad van. - gondoltam bele. - Ez a legkevesebb. Viszont nem jól fogalmaztál. Nem miattunk, hanem csak miattam történik minden. 
- Ebben mind a négyen benne vagyunk, már az elején megmondtuk. - állított meg. - Nem vagy egyedül, Lana. 
- Tudom, hogy ti így gondoljátok, és ezért nagyon hálás vagyok. - mosolyodtam el halványan. - De te is, és a fiúk is tudjátok, hogy miattam halt meg annyi ember. A főnök engem akart eltávolítani a képből, és talán még most is ezt akarja. 
Hirtelen hangos sikítást hallottunk meg, nem is olyan messze tőlünk. Egyszerre kezdtünk el futni, és a hang indítójáig meg sem álltunk. A két lányra nagyon könnyedén rábukkantunk, akik egy padhoz voltak kikötözve. 
- Minden rendben? - léptem hozzájuk, hogy eloldjam a kötelet. - Emlékeztek valamire?
- Az ünnepségem voltunk, ahol valaki elkábított. - emlékezett vissza a szőke hajú lány, aki talán pár évvel lehetett fiatalabb nálam. - Utána itt ébredtünk, és mivel mindenki a főtéren van, senki nem hallotta meg a kiabálásunkat. 
Ez egy nagyon egyszerű elrablás volt. Feltűnően könnyű. A főnök csak úgy itt hagyta ezeket a lányokat, ahol bárki rájuk bukkanhatott volna. Bármennyire gondolkodtam, sehogy sem tudtam rájönni, hogy ennek az elrablásnak mi értelem volt. Aztán egyszer csak beugrott. Mi van, ha ez egy elterelés? Ha azt akarta, hogy ne legyünk az ünnepségen? A szüleink mellett?
- Édes Istenem! - kaptam a szám elé a kezem, amikor megértettem, hogy mit akart a főnök. - Azonnal a főtérre kell mennünk. 
- Miért? - nézett rám barátom kérdőn. - Mi történt?
- A szüleink bajban vannak, Dean. - mondtam ijedten. - Hívd a fiúkat, és mond, hogy nagyon siessenek. 
Gyorsan kiszabadítottam a másik lányt is, és miután barátom szólt a fiúknak, azonnal az ünnepségre siettünk. Remélem még nincs késő. Hogy lehettünk ennyire hülyék? Gondolhattunk volna rá, hogy a főnök nem fogja ölbe tett kézzel végig nézni az alapítóbált, ahol a szüleink is részt vesznek. 
Útközben többször is próbáltam hívni anyát, de egy alkalommal sem vette fel a telefont. Dean is hasonló képen járt az ő szüleivel, ami cseppet sem könnyítette meg a helyzetünket. Ethant is próbáltuk elérni, de az is reménytelennek bizonyult. Már teljesen kétségbeestem, el sem tudtam képzelni, hogy mit művelhetett a pszichopata főnök a szüleinkkel. Abba már belegondolni sem mertem, hogy mi lesz, ha elveszítem anyát. Képtelenség. 
- Lana, válaszolnál pár kérdésre? - nyomta az orrom elé a mikrofont egy női riporter, amint meglátott a rendezvényen. 
- Sajnálom, most nem tudok. - válaszoltam gorombán, és már ott is hagytam. 
A fiúkkal legalább háromszor fésültük át az egész helyet, egyikünk szülőjét sem találtuk. A megkérdezett emberek közül sem tudtak semmit mondani róluk, ami csak még nehezebbé tette a keresést. Fogalmunk sem volt, hogy hol kellene elsőnek keresnünk őket. Abban már biztosak voltunk, hogy a főnök elvitte őket, de a kérdés továbbra is az, hogy hova? Annyi hely van Darlingtonban, ahova el tudott rejtőzni, lehetetlen lenne megtalálni. A plusz pont, hogy azt sem tudjuk, hogyan néz ki. Lehet, hogy ma ő is részt vett az ünnepségen, és egyikünk sem sejtett semmit. Félelmetes. 
- Egy kis figyelmet kérnék. - szólt bele a mikrofonba Ethan, aki a színpadon állt. Legalább ő előkerült. - Mindenkit sok szeretettel köszöntök itt, Darlington városában. Évek óta megrendezzük ezt az ünnepséget, ahol a négy alapító előtt tisztelgünk, akik megmentették hazánkat. Montomery, Russel, Renold, Ballard. Ők a mi hőseink. 
Hatalmas tapsvihar, s éljenzések követték a kis beszédet. Ethan csak beszélt, és beszélt, én pedig egyre jobban kezdtem szédülni. Mi lesz, ha megkéri a szüleinket, hogy gyújtsák meg a fáklyákat? Kitör a káosz, és az embereknek örökre meglesz a véleménye a városról. 
- És most, szeretném felkérni a jelenlegi képviselőket, hogy a hagyományos módon nyissák meg az ünnepséget. - hangzott el az utolsó mondat, amitől annyira rettegtem. 
Az emberek kíváncsian forgolódtak körbe, és várták, hogy felbukkanjanak a szüleink. Ha tudták volna, hogy ez nem fog bekövetkezni. A fiúkkal egymásra néztünk, majd hirtelen jött ötlettől vezérelve, elindultam a színpadhoz, egyenesen a fáklyák mellé. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de azért azt mégsem hagyhattam, hogy az emberek csalódjanak. 
- Lana, mit művelsz? - guggolt le hozzám Ethan. - Hol vannak a szülők?
- Eltűntek. - válaszoltam én is suttogva. - Nekünk kell meggyújtani. 
Fejemmel óvatosan biccentettem a fiúknak, akik értették célzásomat, és pillanatok alatt ott termettek mellettem. Négy férfi a kezünkbe adott egy-egy hosszú, már égő bot szerűséget, amit mind a négyen a nekünk kijelölt fáklyákhoz emeltünk, majd meggyújtottuk azokat. 
A tömeg hangos éljenezésbe kezdett, és pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Sikerült megoldanunk. 
- Ezennel hivatalosan is kezdetét veszi az alapítóbál! - kiáltotta a mikrofonba Ethan, majd megszólalt a hangos muzsika, és az emberek azonnal táncra perdültek. Mosolyogva fordultam körbe, s néztem, ahogy az emberek jól érzik magukat. 
- Köszönöm a segítséget, srácok. - lépett mellénk Ethan. - És mi a helyzet a szüleitekkel?
- A főnök műve, ismét. - sóhajtott fel Dean. - Mikor láttad utoljára őket?
- Lana anyukájával beszélgettem az ünnepség elején, utána váltottam pár szót Toby apukájával is. - emlékezett vissza. - A többieket nem láttam. Sajnálom, nem tudok segíteni. 
- Ugyan. - tette a kezét Zack a polgármester vállára. - Ez a mi asztalunk. Vigyázz, nehogy valakinek baja essen az este folyamán. Ki tudja, hogy mikor bukkan fel újra a főnök. 
- Ti pedig legyetek óvatosak. - figyelmeztetett minket, majd elvegyült a tömegben. 
- És most? - fordultam a fiúkhoz. - Mit csináljunk? Azt ne mondjátok, hogy várunk kell. 
- Semmi ötletem nincs. - mondta Toby. - Bárhol kereshetnénk. Ez a város túl nagy, nincs sok esély rá hogy megtaláljuk őket. 
- Szerintem menjünk haza, ott legalább senki nem hall minket. - tanácsolta Zack, amit mindannyian jó ötletnek tartottunk, ezért gyalog indultunk el a nagyim házához, amit már a fiúk is otthonuknak hívnak. 
Útközben próbáltunk a főnök helyébe képzelni magunkat, és reménykedtünk, hogy talán így majd rájövünk a megoldásra, de sajnos ez nem sikerült. 
A házhoz érve kinyitottuk a nagy kaput, és ahogy beléptünk a kertbe, négy idegent láttunk meg a füvön feküdni. Nagyon rossz érzésem támadt, és ahogy közelebb mentünk, beigazolódott ez az érzésem. A földön a négy szülő hevert, immár holtan. Zack anyukája és apukája, Toby édesapja, és Dean édesanyja. 
- Te jó ég! - kaptam szám elé a kezem. 
- Nem, nem, nem! - kiabálta Toby, ahogy észrevette az édesapját. - Nem lehet! 
Megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Hogy képes valaki ilyenre? 
- A kurva életbe! - szitkozódott Zack már félig sírva. 
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Annyira szerettem volna nekik segíteni, de sehogy sem tudtam. Szörnyű volt nézni, ahogy könnyes szemekkel néznek a szüleikre. Bárcsak tehettem volna valamit. A legrosszabb érzés az, amikor elveszíted az egyik szülődet. Az alapítóbálnak nem így kellett volna végződnie. Egy boldog napnak kellett volna lennie, hiszen az alapító családokat ünnepelte az egész város. Ehelyett sírással, gyásszal, és szörnyű fájdalommal zárult az este. 
Csak álltam ott, és már én is könnyes szemmel bámultam előre. Egyszer csak észrevettem, hogy a ház bejárati ajtaja nyitva állt. A főnök. Azonnal berohantam a házba, és körbenéztem. Igazából nem tudtam, hogy mit kerestem, de biztos voltam benne, hogy találni fogok valamit. A sejtésem beigazolódott, amikor a konyhába lépve, egy kis cetlit találtam az asztalra dobva. 
" Így járnak a kíváncsi emberek. "


Köszöntök minden kedves olvasót! 
Először is boldog új évet szeretnék kívánni, igaz kicsit megkésve. Hosszú időre eltűntem, de most újra itt vagyok, és velem együtt a legújabb rész is. Sokáig írtam, körülbelül háromszor kezdtem újra, de szerintem megérte. Remélem tetszeni fog nektek, fogadjátok sok szeretettel! :) Köszönöm a türelmeteket, ti vagytok a legjobbak! Jó olvasást kívánok. :) 
KOMIZNI, FELIRATKOZNI ÉR! ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése