00 - Prológus

Sziasztok, Drága olvasóim! 
Meghoztam a prológust, korábban, mint azt gondoltam, de így sikerült. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és írtok komit, vagy valami jelet mutattok, ha tetszett. :) Köszönöm a sok oldalmegjelenítést, nagyon örültem neki. :) 
Mást nem is fűznék hozzá, csak annyit, hogy jó olvasást mindenkinek! :) További szép napot. 
Nagy-nagy ölelés: K. Savanna <3 


Lana Montgomery Elérkezett az a pillanat, amire már azóta várok, amióta ebbe a városba költöztünk. Csúnya dolog, de nem tehetek róla. Soha nem szerettem itt élni, és ezt anya is nagyon jól tudta. De nem ellenkezhettem, hiszen muszáj volt leérettségiznem. És az az iskola, ahova évek óta járok, tökéletes ahhoz, hogy megszerezzem az érettségimet, s elmehessek innen. 

Sokszor akartam elmenekülni az itteni emberek elől, akár csak egy napra is. Utálom a sok szempárt, aki lesajnálóan néz rám, vagy a mocskos szavakat, amivel illetnek nap, mint nap. Próbálkoztam beilleszkedni, kedves lenni velük, de ez mind hiába. Bármennyire is pedáloztam, ugyanolyan kivételezéssel néztek, s kezeltek továbbra is. Kivételezni, mert a nevem Montgomery. 

Ezek az emberek, tisztában vannak a múltban történt dolgokkal, és azzal, hogy a családom miket művelt évekkel ezelőtt. A szülők, nagyszülők, itt úgy nevelik fel a gyerekeket, hogy tele tömik a fejüket a családok történeteivel, s azzal, hogyan rombolták le a városukat évekkel ezelőtt az ellenséges csapatok.
Sok helyen éltem már, de Cannes az, ahol a legjobban hisznek a több százéves legendákban. Igen, vannak legendáink, de mára már több az olyan elmélet, amit az emberek képzelete hozott létre. Sokkal jobban szeretik a saját elméletüket mesélni a gyereküknek, mint az eredetit. Ezért van az, hogy ha a városba érkezik egy olyan család, akinek a neve megegyezik a négy alapítóéval, kitagadják, elítélik. Pont, mint minket. Mára már sikerült ezzel a ténnyel megbékélnem, és igyekszem nem foglalkozni velük, már ha egyáltalán ez lehetséges.
Három éve költöztünk ide, édesapám halála miatt. Én személy szerint nem ismertem, még kicsi voltam, amikor elhagyott minket, de anya rendszeresen beszélt vele. Nem értettem ezt a viszonyt, hiszen szerették egymást, tartották a kapcsolatot, de mégis, egy óceán választott el minket tőle. Ha rákérdeztem, anya mindig az igaz szerelemről kezdett beszélni, és arról, hogy apám minket véd a távol létével. Nem tudtam elképzelni, hogy mitől véd így minket, de többet nem kérdeztem, hisz úgysem tudnék meg mást.
Menekülni mindig megéri. - olvastam a levelek végén, amit apa írt anyának. Ezt a mondatot minden beszélgetésük végén leírta, mintha csak valami mottó lenne. A levelekben semmit nem árult el magáról, rólunk kérdezett, és számtalanszor említette, hogy szeret mind a kettőnket. Nekem tilos lett volna elolvasnom ezeket, de a kíváncsiságom határtalan, ezért muszáj volt tudnom, hogy miről beszélnek nap, mint nap.
A menekülés a mi családunkra nagyon jellemző. Mint, említettem, rengeteg helyen éltünk már, és nem kell túl okosnak lenni hozzá, hogy rájöjjek mi folyik körülöttem. Anya valaki elől menekül, noha soha nem mondta konkrétan. Látom rajta, hogy fél. Hogy kitől? Ezt szeretném én is tudni. De nem kérdezhetek egyszerűen rá, nekem kell rájönnöm. Elvégre, a  nagymamán kívül csak ő maradt nekem. 

És most, eljött az én időm. Egy érettségivel a kezemben vágok neki a nagyvilágnak. Pontosabban Darlington városának. A nagyi ott él, és már évek óta nem láttam. Anya úgy gondolta, hogy nem ártana egy kis pihenés, ezért is egyezett bele, hogy elmenjek. Na, nem mintha önszántamból nem léptem volna le. Már az iskola kezdete óta vártam a pillanatot, hogy elmehessek Cannes-ből. Minden részletet alaposan kidolgoztam, így nem állhat föl semmi probléma. Mert mindennek tökéletesnek kell lennie. Ez az én nyaram lesz.