Halihó, Drága olvasók!
Hűha, csodás érzés, hogy már a tizedik fejezetnél tartunk. Nem gondoltam volna, hogy eddig ki fogom bírni :D
Köszönöm az eddigi támogatást, nagyon jól estek. :) Jó olvasást kívánok hozzá, és ne felejtsetek írni egy komit! :)
Ölés : Savanna K.
Lana Montgomery
Szeretném azt mondani, hogy vidáman ébredtem, de nem akarok hazudni. Képtelen voltam mosolyogni, pedig még az időjárás is a kedvemre játszott. A megszokott esős, és szeles idő helyett, most hét ágra sütött a nap.
Miután felébredtem, kicsit még az ágyban lustálkodtam, de be kellett látnom, hogy az önsajnáltatással nem megyek semmire, ezért erőt vettem magamon, és lesétáltam a konyhába. Megkönnyebbültem, amikor senkit nem találtam ott, így nyugodtan kezdtem neki a reggeli elkészítéséhez.
Amíg a tojásom sült, elmosogattam a tegnapi edényeket, mert rajtam kívül senki nem csinálta volna meg. Pont végeztem a mosogatással, amikor a tojás is szépen megsült. Megtöröltem a kezem, majd a két tojást egy tányérra tettem ki hűlni. Elővettem egy villát, s leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a reggelimet.
- Jó reggelt. - köszönt Dean, amikor belépett a helységbe.
- Neked is.- válaszoltam vissza udvariasan.
Többet nem beszéltünk, ő a hűtőhöz ment, én pedig az asztaltól bámultam. Szerencsére háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy stírölöm. Amikor megfordult, gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és folytattam az evést, azonban ő csak állt ott. Mikor percekkel később sem mozdult meg, lassan felemeltem a tekintetem. Ahogy barna íriszeibe néztem, kalapálni kezdett a szívem. Pont, mint amikor beleszerettem. Még mindig ugyan azt, az érzést váltja ki belőlem, csupán a jelenléte.
- Valami baj van? - néztem rá kérdőn.
- Nem, nincs semmi. - válaszolta, majd elsétált mellettem. - Toby üzeni, hogy ma vár délben a rejtekhelynél.
Nem válaszoltam, mert nem akartam kiabálni, hiszen már rég nem a konyhában tartózkodott. Mivel délig kevesebb, mint két órám volt, gyorsan megettem a tojásomat, majd a tényért a mosogatóba helyeztem.
Szeretném azt mondani, hogy vidáman ébredtem, de nem akarok hazudni. Képtelen voltam mosolyogni, pedig még az időjárás is a kedvemre játszott. A megszokott esős, és szeles idő helyett, most hét ágra sütött a nap.
Miután felébredtem, kicsit még az ágyban lustálkodtam, de be kellett látnom, hogy az önsajnáltatással nem megyek semmire, ezért erőt vettem magamon, és lesétáltam a konyhába. Megkönnyebbültem, amikor senkit nem találtam ott, így nyugodtan kezdtem neki a reggeli elkészítéséhez.
Amíg a tojásom sült, elmosogattam a tegnapi edényeket, mert rajtam kívül senki nem csinálta volna meg. Pont végeztem a mosogatással, amikor a tojás is szépen megsült. Megtöröltem a kezem, majd a két tojást egy tányérra tettem ki hűlni. Elővettem egy villát, s leültem az asztalhoz, hogy elfogyasszam a reggelimet.
- Jó reggelt. - köszönt Dean, amikor belépett a helységbe.
- Neked is.- válaszoltam vissza udvariasan.
Többet nem beszéltünk, ő a hűtőhöz ment, én pedig az asztaltól bámultam. Szerencsére háttal állt nekem, így nem láthatta, hogy stírölöm. Amikor megfordult, gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és folytattam az evést, azonban ő csak állt ott. Mikor percekkel később sem mozdult meg, lassan felemeltem a tekintetem. Ahogy barna íriszeibe néztem, kalapálni kezdett a szívem. Pont, mint amikor beleszerettem. Még mindig ugyan azt, az érzést váltja ki belőlem, csupán a jelenléte.
- Valami baj van? - néztem rá kérdőn.
- Nem, nincs semmi. - válaszolta, majd elsétált mellettem. - Toby üzeni, hogy ma vár délben a rejtekhelynél.
Nem válaszoltam, mert nem akartam kiabálni, hiszen már rég nem a konyhában tartózkodott. Mivel délig kevesebb, mint két órám volt, gyorsan megettem a tojásomat, majd a tényért a mosogatóba helyeztem.
Visszahúzódtam a szobámba, majd egy gyors fürdés után magamra vettem egy kényelmes viseletet. Ez annyiból állt, hogy a kedvenc fekete cicanadrágomat húztam fel, hozzá pedig egy fehér haspólót választottam. A hajamat egyszerű lófarokba kötöttem, belebújtam a sport cipőmbe, felkaptam a telefonomat, és késznek nyilvánítottam magam. Lerobogtam a lépcsőn, és amikor a nappaliba értem hatalmasat sikítottam.
- Nyugi, csak én vagyok. - nevetett az ijedtségemen Zack, mivel még mindig rémültem álltam előtte.
- Miért ijesztgettek állandóan? - kérdeztem felháborodva. - Hogy, hogy itt vagy amúgy?
- Kaptunk egy nem éppen kellemes hírt a városból. - húzta el a száját, amiből azonnal tudtam, hogy baj van. Igazából bármilyen hírt kapunk, az csak rossz lehet. Jó hír? Még soha nem volt rá példa.
- Mi történt? - sóhajtottam fel.
- Újabb három ember halt meg az este folyamán. - mondta szomorúan. - A város lakói úgy tudják, hogy eltűntek, de Ethan szerint biztos újabb gyilkosság történt. A holttestek nem kerültek még elő, ezért arra kért minket, hogy kicsit nézzünk szét a környéken. Nem lenne a legjobb, ha valaki a város lakói közül találna rájuk véletlenül.
- Istenem. - ültem le a kanapéra megsemmisülten. - Hogy képes valaki ilyenre?
- Nem egy kezdővel van dolgunk, Lana. Ha akar valamit, akkor azt biztosan el fogja érni. És ha ehhez az kell, hogy minden nap újabb és újabb embereket gyilkoljon, akkor megteszi.
- Teljesen tönkretettem a várost. - fogtam kezeim közé az arcomat. - Minél hamarabb meg kell találnunk a gyilkost, különben az egész város kihal.
- Először a holttesteket találjuk meg, utána megbeszéljük a következő lépést. - húzott fel. - És te addig se törd magad, tudom, hogy nehéz, de most koncentráljunk a feladatokra.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - A többiek is jönnek?
- Két csapatban megyünk. Ők ketten, és mi ketten. - vázolta fel a mai tervet.
Bólintással jeleztem, hogy minden világos. Beültünk a kocsijába, és útnak indultunk. Pontosan nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem kérdezősködtem. Valahogy sejtettem, hogy Dean kerülni fog, és úgy tűnik, hogy igazam lett. Fogadni mernék, hogy az ő ötlete volt ez a két emberes csapat munka. Nagyon fáj, hogy így eltávolodik tőlem, de erről egyedül én tehetek. Megbántam a szavaimat, előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, és itt van a következménye.
- Lana, itt vagy? - Zack hangjára eszméltem fel. Gyorsan elnézést kértem, és miután megtudtam, hogy megérkeztünk, kiszálltam. Az erdő elején álltunk. Ide nem sokan merészkednek, ha tehetik, akkor inkább messziről elkerülik. Hogy miért? Igazából fogalmam sincs, van valami ijesztő benne, amit én sem tudok megmagyarázni.
- Mehetünk? - néztem a mellettem álló fiúra, aki ugyan úgy, mint én, az erdőbe bámult befelé.
- Induljunk. - ment előre, én pedig követtem őt.
Az első pár méter még nem volt félelmetes, de amikor beértünk a sötét részre, kezdett elönteni a pánik. Igaz, hogy Zack alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, még úgy is bennem volt a félelem.
- Itt van a Tiltott erdő határa. - állt meg egy fánál, amire egy sárga csík volt fel festve. - A legendák szerint, valahol az erdő végén van a főnök kastélya. Még soha senki nem látta, nincs olyan ember, aki arra a részre merészkedik. Mi sem megyünk tovább, innen visszafordulunk, és egy másik útvonalon megyünk tovább.
- Ha meg akarjuk találni a holttesteket, akkor okosabbnak kell lennünk. - gondolkodtam hangosan. - Tovább kell mennünk, be a Tiltott erdőbe.
- Kizárt. - tiltakozott azonnal.
- Nem megyünk el a kastélyig, csak itt az elején szétnézünk. - indultam el határozottan. - Gyere, nem lesz semmi bajunk. Nem fognak rájönni, hogy itt vagyunk.
Zack mély levegőt vett, morgott valamit az orra alatt, majd utánam indult. A félelem hirtelen eltűnt, s helyét a bátorság vette át, ami nem tudom honnan jött. Soha nem voltam valami bátor típus, ezért is lepett meg annyira.
Óvatosan lépkedtem a bokrok között, semmiképpen nem akartam hasra esni. Néha egy-egy kiálló gyökérbe beakadt a lábam, olyankor Zack tartott meg, hogy ne essek el. Az út alatt egyikünk sem szólalt meg, szótlanul sétáltunk.
- Dean akarta, hogy ne együtt dolgozzunk? - kérdeztem rá hirtelen. Bár nem láttam Zack arcát, tudtam, hogy meglepte a kérdésem.
- Csak nektek lenne rosszabb. - válaszolta. - Időre van mind a kettőtöknek szüksége, nehéz lenne együtt dolgoznotok, ha feszültség van köztetek.
- Hát persze. - nevettem fel kínosan. - Mindenkinek jobb, ha külön vagyunk.
- Ezt hogy érted? - fogta meg a karomat.
- Sehogy. - vágtam rá gyorsan, és tovább mentem, de Zack ismét megállított.
- Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el. Szóval?
- Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam. Amíg együtt voltunk, Toby azzal szekált, hogy Dean miatt kések, miatta nem figyelek a feladatomra. Te meg...
- Én meg? - nézett rám kíváncsian.
- Szerelmet vallottál nekem, és amikor összejöttünk Dean-nel, láttam rajtad, hogy nem nézted jó szemmel. És most, hogy külön vagyunk, te jöttél velem...
- Lana! - kiáltott fel hirtelen, és egy gyors mozdulattal a földre rántott. Abban a pillanatban egy nyíl suhant el a fejünk fölött, és a legközelebbi fába ért célt.
- Ez meg mi volt? - álltam fel ijedten.
- Rájöttek, hogy itt vagyunk. Mennünk kell. Gyorsan!
Mind a ketten futásnak eredtünk, és meg sem álltunk a határig. Lihegve, s kimerülten dőltem neki egy fának, míg Zack előttem kapkodott a levegőért. Szinte még fel sem ébredtem a sokkból, amikor Toby-t láttam meg közeledni felénk.
- Veletek meg mi történt? - kérdezte nevetve, azonban mi nem szórakoztunk ilyen jót rajta.
- Lényegtelen. - hagyta rá Zack. - Te mit keresel itt? És hol van Dean?
- Külön váltunk, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de már egy órája várok rá. Azt hittem, hogy út közben találkozott veletek, de ezek szerint nem.
- Biztos hamarosan előkerül. - vonta meg a vállát Zack. - Találtatok valamit?
- Ethan megmutatta a jelentéseket, de semmi hasznosat nem írtak le. Ti hogy álltok?
- Sehol semmi. Egyszerűen reménytelen. - mondtam puffogva, és elsétáltam mellettük. Egy ismeretlen ösvényre tévedtem, ahol korábban eddig még nem jártam. Nem féltem, ugyanis már rég elhagytam a Tiltott erdő határát, erre fele pedig semmi veszély nem fenyeget. Lassan lépegettem, és közben kerestem valami nyomot. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keressek, de abban biztos voltam, hogy a főnök nem fogja csak úgy az ösvényen hagyni a holttesteket.
Ahogy egyre jobban haladtam az erdőbe, halk szipogásra lettem figyelmes. Körbenéztem, de senkit nem láttam, ezért próbáltam fülelni, és kideríteni, hogy honnan jöhet a hang. Pár méter után mintha hangosabban hallottam volna, ezért felgyorsítottam a lépteimet.
- Van itt valaki? - kérdeztem hangosan.
Válasz helyett csak mozgolódást hallottam. Gyorsan a hang irányába futottam, átküzdöttem magam pár bokron, és egy tisztás szerűségre bukkantam. A közepén egy hatalmas fa állt, s az egész tisztást bokrok vették körül, amik arra szolgáltak, hogy senki nem találjon ide. A fa mögül jött a zaj, ezért óvatosan közelítettem meg. Amint megpillantottam a zaj forrását, szám elé kaptam a kezem.
A fához egy fiatal lány volt kikötözve, ruháját teljesen átáztatta a vér. És ez még nem volt minden. A lány lába előtt hevert a másik két eltűnt személy, akik már holtan feküdtek a füvön. Rajtuk kívül négy halottat találtam, kicsit messzebb a fától.
Borzalmas látvány volt. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik arcomon, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Feleszméltem a sokkból, és a lány felé indultam, aki remegett a félelemtől.
- Ne! - kiáltotta fájdalmasan.
- Nyugalom. Segíteni akarok. - csitítottam. - A nevem Lana.
Amint meghallotta a nevem, szemei kimeredtek, mintha valami szellemet látott volna. Ha lehetséges, még jobban pánikba esett, és össze-vissza kezdett forgolódni. Sikítozva próbált kiszabadulni, és hangosan kiáltott segítségért.
- Semmi baj! - próbáltam nyugtatni. - Én nem foglak bántani. Szeretnék segíteni, de ahhoz meg kell nyugodnod.
- Segítség! Valaki segítsen. - egyre hangosabban kiáltozott, aminek az lett a következménye, hogy a fiúk ránk találtak. Mind a hárman felénk futottak, és amikor meglátták a holttesteket, éppúgy, mint én, lesokkolódtak. Toby szedte elsőnek össze magát, és a sikítozó lányhoz lépett, szorosan lefogta, míg én kikötöttem a csomót.
A lány annyira el volt gyengülve, hogy alig bírt megállni a lábán, ezért ha Toby nem kapja el, akkor összeesik a földön. Amint biztonsága érezte magát, kitört belőle a keserves zokogás. Toby nyugtatóan simogatta a hátát, míg mi csendesen ácsorogtunk.
- Minden rendben? - lépett mellém Dean, és az arcomat kezdte vizslatni.
- Nem értem. - néztem rá. - Miért fél tőlem? Amikor megtudta a nevem, annyira kétségbeesett. Láttam rajta, hogy mennyire megijedt. Segíteni akartam neki, de nem hagyta.
- Amint jobban lesz megkérdezzük tőle. - simította meg a karomat. - De van egy olyan érzésem, hogy a főnök keze van ebben is.
- Toby, gyertek. - szólt nekik oda Zack. - Orvoshoz kell vinnünk a lányt sürgősen.
A fiú óvatosan átkarolta derekát, és lassan elindultak. Amikor elhaladtak mellettem, láttam a lány szemében a félelmet, és ez szörnyű volt.
El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Ami a legborzasztóbb, hogy a tettes még szabd lábon van, és bármelyik percben megölhet valakit. Rémisztő az egész helyzet, és a tetőpont, hogy minden miattam van.
Amint a lányt átadtuk az orvosoknak, kicsit megnyugodtunk. Szóltunk a rendőrségnek a történtekről, akik azonnal a helyszínre mentek, hogy elvigyék a halottakat onnan. Ethan-nel is egyeztettünk, és arra az álláspontra jutottunk, hogy ideje elmondani az embereknek az igazat. Joguk van tudni.
A kórházban vártunk az eredményekre, mindannyian kíváncsiak voltunk. Az orvos szerint szükség lesz egy kis időre, mire sikerül rávennünk, hogy beszéljen a történtekről, de ez nem zavart minket.
- Mi a helyzet? - tért vissza köreinkbe Zack, és lehuppant mellém.
- Minden változatlan. - vontam meg a vállam. - Lassan három órája vannak bent, kezdek aggódni.
- Szerintem fölösleges. - szállt be a beszélgetésbe Dean. - Mind láttuk, hogy a körülményekhez képest jól volt. Természetesen megviselte a dolog, és lelkileg hosszú idő lesz mire felépül, de nem kell aggódni, Hagyjuk, hogy az orvosok végezzék a dolgukat.
- El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül. - mondtam szörnyülködve, és a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam.
- Önök a hozzátartozók? - jelent meg előttünk az orvos.
- Nem egészen, de mi találtunk rá. - álltunk fel egyszerre.
- Nos, úgy tűnik, hogy mostantól rendbe lesz. - nézett a papírjaira. - A jobb keze eltört, gyenge agyrázkódást fedeztünk fel, és sok vért vesztett. Viszont nagyon erős a szervezete, és úgy véljük, hogy hamar felépül. Ami a lelki gondokat illeti, nem ártana, ha egy szakember meglátogatná, szüksége lesz rá.
- Köszönjük doktor. - biccentett neki Toby.
- Ha be szeretnének menni hozzá, akkor csak egyenként, és ne túl sok időre. Rengeteg pihenésre van szüksége. - fordult még vissza.
- Ki megy be hozzá? - fordultam a fiúk felé.
- Majd én. - jelentkezett elsőnek Toby. - Igyekszem kideríteni, hogy mi történt.
A fiú eltűnt a fehér ajtó mögött, mi pedig ismét a székeken foglaltunk helyet. Mind a hárman csendben voltunk, csak néztünk ki a fejünkből. Kicsit kínos volt, ülni a két fiú között, ezért inkább felálltam.
- Kértek valamit a büféből? - kérdeztem tőlük, de csak a fejüket rázták, ezért otthagytam őket. Igazából nem volt semmire szükségem a büféből, egyszerűen csak sétálni támadt kedvem. Mivel a lift nem működött, ezért kénytelen voltam lépcsőzni, bár egyáltalán nem bántam. Lerobogtam a földszintre, ahol átvágtam a folyosón, és az üveg ajtón át kimentem az udvarra. Rajtam kívül még páran tartózkodtak kint, akik hozzám hasonlóan egyedül sétálgattak. Leültem egy közeli padra, és onnan nézelődtem.
Sok minden megfordult a fejemben, s igyekeztem rendet tenni köztük, de ez lehetetlennek bizonyult. Talán percekig tudtam egyedül lenni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és két ijedt tekintet közeledett felém.
- Mi történt? - sóhajtottam fel.
- Toby beszédre bírta a lányt, és sok minden kiderült. - ült le mellém Zack. - Többek közt az is, hogy Maggie a neve, és a nagyszüleit jött meglátogatni.
- Két hete érkezett, és egészen idáig semmi baj nem történt vele. Egy buliból jöttek haza a barátaival, amikor két idegen srác leszólította őket. Azt mondta, hogy szimpatikusnak tűntek neki, és mivel már nem éppen voltak józanok, beleegyeztek, hogy haza vigyék őket. Egy fekete kocsiba szálltak be, ahol szinte azonnal elvesztették az eszméletüket, és csak órákkal később tértek magukhoz az erdőben, ott ahol rá találtunk. - folytatta Dean.
- Tudja esetleg a két fiú nevét? Vagy felismeri őket? - vágtam közbe, de csak két nemleges fejrázást kaptam, ezért inkább hagytam, hogy tovább meséljék a történetet.
- Amikor Maggie magához tért, még mindenki életben volt. Egy barna hajú, idegen lányt látott meg elsőnek, aki a legjobb barátnője előtt térdelt. Mivel Maggie ki volt kötözve, semmit nem tehetett, és így a lány megölte a barátnőjét. Majd szép sorban mindenkit, aki jelen volt. Egyedül őt hagyta életben, amit nem értünk.
- Ki lehetett az a lány? - kérdeztem, mire mind a ketten rám néztek.
- Azt mondta, hogy a neve Lana Montgomery. - nyelt egy nagyot Zack.
- Ez lehetetlen. - álltam fel kétségbeesve. - Nem én voltam. Ugye nem gondoljátok rólam, hogy én tettem?
- Természetesen nem. - mosolygott rám biztatóan a fiú. - Valaki téged akar bemártani, de nem hagyjuk neki. Ki fogjuk deríteni, ne aggódj.
Homlokomra nyomott egy puszit, és ott hagyott engem, kettesben Dean-nel. Beszéd helyett csak közelebb jött hozzám, és szorosan átölelt. Tudta, hogy erre volt szükségem.
- Köszönöm, hogy itt vagy. - néztem fel rá, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. - Sajnálok mindent.
- Mondtam, hogy mindig itt leszek. Igaz, hogy mind a ketten követtünk el hibákat, de ki nem? Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de mégis belevágtunk.
- Akkor most kibékültünk? - kérdeztem játékosan, mire ő csak elnevette magát, és hosszasan megcsókolt.
Mivel nem voltunk egyedül, többen is minket néztek, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a többiekhez. Kézen fogva sétáltunk oda Toby-hoz, aki egyedül üldögélt a kórterem előtt.
- Látom újra együtt a gerlepár. - gúnyolódott, de nem foglalkoztunk vele, inkább csak leültünk mellé.
- Hogy haladunk? - érdeklődtem.
- Szerintem sok információt kiszedtünk belőle, de még így sem vagyunk előrébb. Van egy pszichopata főnök, aki felbérelt egy lányt, hogy alakítsa Lana-t, és így őt hibáztassuk majd. Ezzel az üggyel végeztünk.
- És így most egy lépéssel a főnök előtt járunk. - csatlakozott hozzánk Zack. - Viszont folytatnunk kell a naplók keresését.
- De mi lesz a halálozással? Folytatódni fog tovább? - ijedtem meg, mire Dean megszorította a kezem, jelezve, hogy mellettem áll.
- Nem tudunk mit tenni. Reménytelen a helyzet. - tárta szét karjait Zack, és tényleg úgy látszott, hogy feladta.
- Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegye a várossal! - keltem ki magamból, és az sem érdekelt, hogy egy kórházban vagyok. - Tudom, hogy ez eltérít minket a feladatunktól, de segítenünk kell nekik. Nektek nincsenek barátok, esetleg családtagok, akik itt élnek? Mi lesz, ha holnap éppen ők halnak meg? Félre kell tennünk a napló keresést, és meg kell állítanunk ezt az őrültet, mert már így is nagyon messzire ment. Én képtelen vagyok arra, hogy így lássam a várost. Meg tudjuk csinálni, le tudjuk győzni, de ahhoz mind a négyen kellünk.
- Legyen. - bólintott rá némi gondolkodás után Zack, Dean, majd végül Toby is. Nagyon meglepett, hogy nem kellett vitatkozni velük, szinte azonnal beleegyeztek. Természetesen nem bántam, így is eleget veszekszünk, legalább megspóroltunk egy konfliktust.
Amint egy oldalon álltunk immár mindannyian, kicsit megnyugodott a szívem. Percekkel kijött az orvos, és közölte velünk, hogy Maggie családja már úton van Darlington-ba, így mi már hazamehettünk. Mivel a három fiú ideiglenesen nálam lakik, együtt indultunk haza. Zack és Toby megéhezett, így ők beugrottak a helyi boltba, míg mi Dean-nel két perc alatt hazaértünk.
Előkerestem a lakáskulcsomat a táskámból, és amikor a zárba helyeztem, az ajtó magától kinyílt. Érdekes. Tisztán emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt elindultunk az erdőbe.
- Mi a baj? - lépett mellém barátom.
- Nyitva az ajtó. - tártam ki a fa tárgyat, és óvatosan bementem. Amint felkapcsoltam a villanyt, tudatosult bennem, hogy valaki betört. A polcokról szinte minden tárgy lekerült a földre, és a törékenyek szilánkokba végezték. A nappali teljesen fel volt forgatva, épp úgy, mint a konyha. Bármerre néztem, csak törött dolgokat láttam. Fájó szívvel térdeltem le a földre, és kezembe emeltem a törött képkeretet, ami engem és a nagyit ábrázolta. Ujjammal finoman végigsimítottam a képen, ami évekkel korábban készült rólunk.
- Maradj itt, megnéztem az emeletet. - utasított Dean, és már el is tűnt. Felálltam a földről, a képet az asztalra helyeztem, majd a még épp tárgyakat kezdtem el összeszedni. Csupán egy-két régi festmény, és néhány kép úszta meg, amiket összegyűjtöttem, majd a konyhába indultam a seprűért, de amikor megfordultam, egy váratlan idegenbe ütköztem. Csak állt a konyha ajtóban, és engem nézett. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, még életemben nem láttam.
- Milyen szomorú. - szólalt meg. - A sok emlék, amik a nagymamádhoz kötődnek.
- Ki vagy te? És mit keresel itt? - tettem fel az első kérdéseket, amim az eszembe jutottak.
- Tudod, próbáltalak már megrémiszteni, de eddig nem sikerült. Arra gondoltam, ha betörök hozzád, akkor végre megérted, hogy én mindenhol ott vagyok. Én mindenről tudok, előlem semmit nem tudtok elrejteni.
- Te tetted ezt? - rémültem meg, mire ő csak felnevetett. - Ez lehetetlen. Te vagy a főnök!
- Sajnálom, el kell, hogy szomorítsalak. - indult el felém lassan. - Ki kell érdemelni a főnök megjelenését. Most csak velem kell beérned, és nem fog tetszeni. Ha akarnám, most rögtön megölhetnélek.
- Tűnj innen! - kiáltottam fel hangosan, de őt nem érdekelte. Csak egy újabb gúnyos vigyor jelet meg borostás arcán, miközben végig húzta ujját az oldalamon. Annyira felment bennem a pumpa, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kezem az arcán csattant.
Láthatóan meglepte cselekedetem, szeme feketén kezdett csillogni. Hirtelen magához rántott, kezét a hajamba mélyesztette, és húzni kezdte azt. Borzasztóan fájt, és a lehető leghangosabban kezdtem el sikítani, abban reménykedve, hogy Dean közbelép. Egészen a földig lerángatott, és amikor már előtte térdeltem, hatalmas pofonnal ajándékozott meg.
- Kis csitri. - sziszegte fogai között, miközben ellökött, és ezáltal elterültem a padlón.
- Tűnj a házamból! - üvöltöttem rá, mire egy erőteljes rúgást kaptam a gyomromba. Öklendezve próbáltam felállni, de minden egyes próbálkozásomnál belém rúgott. Fájdalmasan szenvedtem a földön, amikor egy hangos lövést hallottam. A támadóm láthatólag megijedt, és a karjára nézett, ahol egy vörös folt keletkezett, hála az én megmentőmnek. Elkáromkodta magát, majd futásnak indult, és végleg eltűnt a házból.
- Lana! - szaladt oda hozzám Dean azonnal. - Semmi baj, Kicsim.
Miután elegendő erőt gyűjtöttem, barátom segítségével megpróbáltam talpra állni. Nagyon fájt a hasam, és a lábam, ezért rettentő nehezen tudtam járni. Dean egy hirtelen mozdulattal a karjába kapott, és a kanapéra tett le.
- Köszönöm. - hálálkodtam, de ő csak egy puszit nyomott homlokomra.
- Rendbe vagy? - ült le mellém, és magához húzott. - Mit akart tőled?
- Nem a főnök volt. - mondtam. - Szerintem valami segédje lehetett. Ő forgatta így fel a házat, mert tudatni akarta velünk, hogy ő mindenről tud.
- Van egy olyan érzésem, hogy a naplót kereste. - jelent meg Zack. - Az emelet is teljesen fel van forgatva, száz százalék, hogy azért volt itt.
- Kár, hogy azt a naplót soha nem fogja a kezében tartani. - csatlakozott Toby is. - Biztos helyen van, senki nem talál rá.
- Elkészítem a vacsorát. - álltam fel, azonban egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba.
- Szó sem lehet róla. - ültetett vissza Dean. - Pihenj egy kicsit, majd mi összedobunk valamit.
Tettem, amit kért, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Zack megjavította a tévét, így azt kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem kötött le, ezért a telefonomért nyúltam. Írtam két üzenetet anyának, az egyiket az én nevemben, a másik pedig a nagyi nevében. Nem szép dolog, amit csinálok, de egyenlőre nem akarom anyát beavatni. Ha megtudná, hogy a nagyi eltűnt, azonnal idejönne. Most, hogy a főnök ennyire gyilkolós kedvében van, biztosan kihasználná az alkalmat, hogy ártson nekem. Inkább titkolózom, minthogy bármi baja essen anyának. Ha így tudom őt megvédeni, akkor így fogom.
Az este a körülményekhez képest vidáman telt. Dean és Zack a konyhában ügyeskedtek, és végül sikerült együtt elkészíteniük jó pár gofrit. Mind együtt falatoztunk a nappaliban, miközben megállás nélkül kritizáltuk a vacsoránkat. A fiúk végül annyira belejöttek, hogy párnákkal dobálták egymást, míg én csak nevettem rajtuk.
A vacsora után Toby vállalta a mosogatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Dean felvitt a szobámba, ahol kicsit összepakolt, s így már elviselhetővé vált a helység. Miután mind a ketten megfürödtünk, én némi nehézségek árán, bebújtunk az ágyba, és a laptopon indított filmet kezdtük nézni.
Én barátom mellkasán helyezkedtem el, míg ő szorosan magához húzott, és néha egy-egy puszit adott homlokomra. Jó érzés volt így együtt lenni. Még soha nem volt alkalmunk ilyen féle romantikus estéket tartani, ezért is tett nagyon boldoggá. Mindent kivertem a fejemből. félre tettem a sok problémát, és csak kettőnkre koncentráltam. Mi voltunk csak.
- Nyugi, csak én vagyok. - nevetett az ijedtségemen Zack, mivel még mindig rémültem álltam előtte.
- Miért ijesztgettek állandóan? - kérdeztem felháborodva. - Hogy, hogy itt vagy amúgy?
- Kaptunk egy nem éppen kellemes hírt a városból. - húzta el a száját, amiből azonnal tudtam, hogy baj van. Igazából bármilyen hírt kapunk, az csak rossz lehet. Jó hír? Még soha nem volt rá példa.
- Mi történt? - sóhajtottam fel.
- Újabb három ember halt meg az este folyamán. - mondta szomorúan. - A város lakói úgy tudják, hogy eltűntek, de Ethan szerint biztos újabb gyilkosság történt. A holttestek nem kerültek még elő, ezért arra kért minket, hogy kicsit nézzünk szét a környéken. Nem lenne a legjobb, ha valaki a város lakói közül találna rájuk véletlenül.
- Istenem. - ültem le a kanapéra megsemmisülten. - Hogy képes valaki ilyenre?
- Nem egy kezdővel van dolgunk, Lana. Ha akar valamit, akkor azt biztosan el fogja érni. És ha ehhez az kell, hogy minden nap újabb és újabb embereket gyilkoljon, akkor megteszi.
- Teljesen tönkretettem a várost. - fogtam kezeim közé az arcomat. - Minél hamarabb meg kell találnunk a gyilkost, különben az egész város kihal.
- Először a holttesteket találjuk meg, utána megbeszéljük a következő lépést. - húzott fel. - És te addig se törd magad, tudom, hogy nehéz, de most koncentráljunk a feladatokra.
- Rendben. - mosolyogtam rá. - A többiek is jönnek?
- Két csapatban megyünk. Ők ketten, és mi ketten. - vázolta fel a mai tervet.
Bólintással jeleztem, hogy minden világos. Beültünk a kocsijába, és útnak indultunk. Pontosan nem tudtam, hogy hova megyünk, de nem kérdezősködtem. Valahogy sejtettem, hogy Dean kerülni fog, és úgy tűnik, hogy igazam lett. Fogadni mernék, hogy az ő ötlete volt ez a két emberes csapat munka. Nagyon fáj, hogy így eltávolodik tőlem, de erről egyedül én tehetek. Megbántam a szavaimat, előbb cselekedtem, mint gondolkodtam, és itt van a következménye.
- Lana, itt vagy? - Zack hangjára eszméltem fel. Gyorsan elnézést kértem, és miután megtudtam, hogy megérkeztünk, kiszálltam. Az erdő elején álltunk. Ide nem sokan merészkednek, ha tehetik, akkor inkább messziről elkerülik. Hogy miért? Igazából fogalmam sincs, van valami ijesztő benne, amit én sem tudok megmagyarázni.
- Mehetünk? - néztem a mellettem álló fiúra, aki ugyan úgy, mint én, az erdőbe bámult befelé.
- Induljunk. - ment előre, én pedig követtem őt.
Az első pár méter még nem volt félelmetes, de amikor beértünk a sötét részre, kezdett elönteni a pánik. Igaz, hogy Zack alig egy karnyújtásnyira volt tőlem, még úgy is bennem volt a félelem.
- Itt van a Tiltott erdő határa. - állt meg egy fánál, amire egy sárga csík volt fel festve. - A legendák szerint, valahol az erdő végén van a főnök kastélya. Még soha senki nem látta, nincs olyan ember, aki arra a részre merészkedik. Mi sem megyünk tovább, innen visszafordulunk, és egy másik útvonalon megyünk tovább.
- Ha meg akarjuk találni a holttesteket, akkor okosabbnak kell lennünk. - gondolkodtam hangosan. - Tovább kell mennünk, be a Tiltott erdőbe.
- Kizárt. - tiltakozott azonnal.
- Nem megyünk el a kastélyig, csak itt az elején szétnézünk. - indultam el határozottan. - Gyere, nem lesz semmi bajunk. Nem fognak rájönni, hogy itt vagyunk.
Zack mély levegőt vett, morgott valamit az orra alatt, majd utánam indult. A félelem hirtelen eltűnt, s helyét a bátorság vette át, ami nem tudom honnan jött. Soha nem voltam valami bátor típus, ezért is lepett meg annyira.
Óvatosan lépkedtem a bokrok között, semmiképpen nem akartam hasra esni. Néha egy-egy kiálló gyökérbe beakadt a lábam, olyankor Zack tartott meg, hogy ne essek el. Az út alatt egyikünk sem szólalt meg, szótlanul sétáltunk.
- Dean akarta, hogy ne együtt dolgozzunk? - kérdeztem rá hirtelen. Bár nem láttam Zack arcát, tudtam, hogy meglepte a kérdésem.
- Csak nektek lenne rosszabb. - válaszolta. - Időre van mind a kettőtöknek szüksége, nehéz lenne együtt dolgoznotok, ha feszültség van köztetek.
- Hát persze. - nevettem fel kínosan. - Mindenkinek jobb, ha külön vagyunk.
- Ezt hogy érted? - fogta meg a karomat.
- Sehogy. - vágtam rá gyorsan, és tovább mentem, de Zack ismét megállított.
- Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el. Szóval?
- Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam. Amíg együtt voltunk, Toby azzal szekált, hogy Dean miatt kések, miatta nem figyelek a feladatomra. Te meg...
- Én meg? - nézett rám kíváncsian.
- Szerelmet vallottál nekem, és amikor összejöttünk Dean-nel, láttam rajtad, hogy nem nézted jó szemmel. És most, hogy külön vagyunk, te jöttél velem...
- Lana! - kiáltott fel hirtelen, és egy gyors mozdulattal a földre rántott. Abban a pillanatban egy nyíl suhant el a fejünk fölött, és a legközelebbi fába ért célt.
- Ez meg mi volt? - álltam fel ijedten.
- Rájöttek, hogy itt vagyunk. Mennünk kell. Gyorsan!
Mind a ketten futásnak eredtünk, és meg sem álltunk a határig. Lihegve, s kimerülten dőltem neki egy fának, míg Zack előttem kapkodott a levegőért. Szinte még fel sem ébredtem a sokkból, amikor Toby-t láttam meg közeledni felénk.
- Veletek meg mi történt? - kérdezte nevetve, azonban mi nem szórakoztunk ilyen jót rajta.
- Lényegtelen. - hagyta rá Zack. - Te mit keresel itt? És hol van Dean?
- Külön váltunk, és megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de már egy órája várok rá. Azt hittem, hogy út közben találkozott veletek, de ezek szerint nem.
- Biztos hamarosan előkerül. - vonta meg a vállát Zack. - Találtatok valamit?
- Ethan megmutatta a jelentéseket, de semmi hasznosat nem írtak le. Ti hogy álltok?
- Sehol semmi. Egyszerűen reménytelen. - mondtam puffogva, és elsétáltam mellettük. Egy ismeretlen ösvényre tévedtem, ahol korábban eddig még nem jártam. Nem féltem, ugyanis már rég elhagytam a Tiltott erdő határát, erre fele pedig semmi veszély nem fenyeget. Lassan lépegettem, és közben kerestem valami nyomot. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keressek, de abban biztos voltam, hogy a főnök nem fogja csak úgy az ösvényen hagyni a holttesteket.
Ahogy egyre jobban haladtam az erdőbe, halk szipogásra lettem figyelmes. Körbenéztem, de senkit nem láttam, ezért próbáltam fülelni, és kideríteni, hogy honnan jöhet a hang. Pár méter után mintha hangosabban hallottam volna, ezért felgyorsítottam a lépteimet.
- Van itt valaki? - kérdeztem hangosan.
Válasz helyett csak mozgolódást hallottam. Gyorsan a hang irányába futottam, átküzdöttem magam pár bokron, és egy tisztás szerűségre bukkantam. A közepén egy hatalmas fa állt, s az egész tisztást bokrok vették körül, amik arra szolgáltak, hogy senki nem találjon ide. A fa mögül jött a zaj, ezért óvatosan közelítettem meg. Amint megpillantottam a zaj forrását, szám elé kaptam a kezem.
A fához egy fiatal lány volt kikötözve, ruháját teljesen átáztatta a vér. És ez még nem volt minden. A lány lába előtt hevert a másik két eltűnt személy, akik már holtan feküdtek a füvön. Rajtuk kívül négy halottat találtam, kicsit messzebb a fától.
Borzalmas látvány volt. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik arcomon, de nem engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Feleszméltem a sokkból, és a lány felé indultam, aki remegett a félelemtől.
- Ne! - kiáltotta fájdalmasan.
- Nyugalom. Segíteni akarok. - csitítottam. - A nevem Lana.
Amint meghallotta a nevem, szemei kimeredtek, mintha valami szellemet látott volna. Ha lehetséges, még jobban pánikba esett, és össze-vissza kezdett forgolódni. Sikítozva próbált kiszabadulni, és hangosan kiáltott segítségért.
- Semmi baj! - próbáltam nyugtatni. - Én nem foglak bántani. Szeretnék segíteni, de ahhoz meg kell nyugodnod.
- Segítség! Valaki segítsen. - egyre hangosabban kiáltozott, aminek az lett a következménye, hogy a fiúk ránk találtak. Mind a hárman felénk futottak, és amikor meglátták a holttesteket, éppúgy, mint én, lesokkolódtak. Toby szedte elsőnek össze magát, és a sikítozó lányhoz lépett, szorosan lefogta, míg én kikötöttem a csomót.
A lány annyira el volt gyengülve, hogy alig bírt megállni a lábán, ezért ha Toby nem kapja el, akkor összeesik a földön. Amint biztonsága érezte magát, kitört belőle a keserves zokogás. Toby nyugtatóan simogatta a hátát, míg mi csendesen ácsorogtunk.
- Minden rendben? - lépett mellém Dean, és az arcomat kezdte vizslatni.
- Nem értem. - néztem rá. - Miért fél tőlem? Amikor megtudta a nevem, annyira kétségbeesett. Láttam rajta, hogy mennyire megijedt. Segíteni akartam neki, de nem hagyta.
- Amint jobban lesz megkérdezzük tőle. - simította meg a karomat. - De van egy olyan érzésem, hogy a főnök keze van ebben is.
- Toby, gyertek. - szólt nekik oda Zack. - Orvoshoz kell vinnünk a lányt sürgősen.
A fiú óvatosan átkarolta derekát, és lassan elindultak. Amikor elhaladtak mellettem, láttam a lány szemében a félelmet, és ez szörnyű volt.
El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele. Ami a legborzasztóbb, hogy a tettes még szabd lábon van, és bármelyik percben megölhet valakit. Rémisztő az egész helyzet, és a tetőpont, hogy minden miattam van.
Amint a lányt átadtuk az orvosoknak, kicsit megnyugodtunk. Szóltunk a rendőrségnek a történtekről, akik azonnal a helyszínre mentek, hogy elvigyék a halottakat onnan. Ethan-nel is egyeztettünk, és arra az álláspontra jutottunk, hogy ideje elmondani az embereknek az igazat. Joguk van tudni.
A kórházban vártunk az eredményekre, mindannyian kíváncsiak voltunk. Az orvos szerint szükség lesz egy kis időre, mire sikerül rávennünk, hogy beszéljen a történtekről, de ez nem zavart minket.
- Mi a helyzet? - tért vissza köreinkbe Zack, és lehuppant mellém.
- Minden változatlan. - vontam meg a vállam. - Lassan három órája vannak bent, kezdek aggódni.
- Szerintem fölösleges. - szállt be a beszélgetésbe Dean. - Mind láttuk, hogy a körülményekhez képest jól volt. Természetesen megviselte a dolog, és lelkileg hosszú idő lesz mire felépül, de nem kell aggódni, Hagyjuk, hogy az orvosok végezzék a dolgukat.
- El sem tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül. - mondtam szörnyülködve, és a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam.
- Önök a hozzátartozók? - jelent meg előttünk az orvos.
- Nem egészen, de mi találtunk rá. - álltunk fel egyszerre.
- Nos, úgy tűnik, hogy mostantól rendbe lesz. - nézett a papírjaira. - A jobb keze eltört, gyenge agyrázkódást fedeztünk fel, és sok vért vesztett. Viszont nagyon erős a szervezete, és úgy véljük, hogy hamar felépül. Ami a lelki gondokat illeti, nem ártana, ha egy szakember meglátogatná, szüksége lesz rá.
- Köszönjük doktor. - biccentett neki Toby.
- Ha be szeretnének menni hozzá, akkor csak egyenként, és ne túl sok időre. Rengeteg pihenésre van szüksége. - fordult még vissza.
- Ki megy be hozzá? - fordultam a fiúk felé.
- Majd én. - jelentkezett elsőnek Toby. - Igyekszem kideríteni, hogy mi történt.
A fiú eltűnt a fehér ajtó mögött, mi pedig ismét a székeken foglaltunk helyet. Mind a hárman csendben voltunk, csak néztünk ki a fejünkből. Kicsit kínos volt, ülni a két fiú között, ezért inkább felálltam.
- Kértek valamit a büféből? - kérdeztem tőlük, de csak a fejüket rázták, ezért otthagytam őket. Igazából nem volt semmire szükségem a büféből, egyszerűen csak sétálni támadt kedvem. Mivel a lift nem működött, ezért kénytelen voltam lépcsőzni, bár egyáltalán nem bántam. Lerobogtam a földszintre, ahol átvágtam a folyosón, és az üveg ajtón át kimentem az udvarra. Rajtam kívül még páran tartózkodtak kint, akik hozzám hasonlóan egyedül sétálgattak. Leültem egy közeli padra, és onnan nézelődtem.
Sok minden megfordult a fejemben, s igyekeztem rendet tenni köztük, de ez lehetetlennek bizonyult. Talán percekig tudtam egyedül lenni, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és két ijedt tekintet közeledett felém.
- Mi történt? - sóhajtottam fel.
- Toby beszédre bírta a lányt, és sok minden kiderült. - ült le mellém Zack. - Többek közt az is, hogy Maggie a neve, és a nagyszüleit jött meglátogatni.
- Két hete érkezett, és egészen idáig semmi baj nem történt vele. Egy buliból jöttek haza a barátaival, amikor két idegen srác leszólította őket. Azt mondta, hogy szimpatikusnak tűntek neki, és mivel már nem éppen voltak józanok, beleegyeztek, hogy haza vigyék őket. Egy fekete kocsiba szálltak be, ahol szinte azonnal elvesztették az eszméletüket, és csak órákkal később tértek magukhoz az erdőben, ott ahol rá találtunk. - folytatta Dean.
- Tudja esetleg a két fiú nevét? Vagy felismeri őket? - vágtam közbe, de csak két nemleges fejrázást kaptam, ezért inkább hagytam, hogy tovább meséljék a történetet.
- Amikor Maggie magához tért, még mindenki életben volt. Egy barna hajú, idegen lányt látott meg elsőnek, aki a legjobb barátnője előtt térdelt. Mivel Maggie ki volt kötözve, semmit nem tehetett, és így a lány megölte a barátnőjét. Majd szép sorban mindenkit, aki jelen volt. Egyedül őt hagyta életben, amit nem értünk.
- Ki lehetett az a lány? - kérdeztem, mire mind a ketten rám néztek.
- Azt mondta, hogy a neve Lana Montgomery. - nyelt egy nagyot Zack.
- Ez lehetetlen. - álltam fel kétségbeesve. - Nem én voltam. Ugye nem gondoljátok rólam, hogy én tettem?
- Természetesen nem. - mosolygott rám biztatóan a fiú. - Valaki téged akar bemártani, de nem hagyjuk neki. Ki fogjuk deríteni, ne aggódj.
Homlokomra nyomott egy puszit, és ott hagyott engem, kettesben Dean-nel. Beszéd helyett csak közelebb jött hozzám, és szorosan átölelt. Tudta, hogy erre volt szükségem.
- Köszönöm, hogy itt vagy. - néztem fel rá, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. - Sajnálok mindent.
- Mondtam, hogy mindig itt leszek. Igaz, hogy mind a ketten követtünk el hibákat, de ki nem? Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, de mégis belevágtunk.
- Akkor most kibékültünk? - kérdeztem játékosan, mire ő csak elnevette magát, és hosszasan megcsókolt.
Mivel nem voltunk egyedül, többen is minket néztek, ezért úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a többiekhez. Kézen fogva sétáltunk oda Toby-hoz, aki egyedül üldögélt a kórterem előtt.
- Látom újra együtt a gerlepár. - gúnyolódott, de nem foglalkoztunk vele, inkább csak leültünk mellé.
- Hogy haladunk? - érdeklődtem.
- Szerintem sok információt kiszedtünk belőle, de még így sem vagyunk előrébb. Van egy pszichopata főnök, aki felbérelt egy lányt, hogy alakítsa Lana-t, és így őt hibáztassuk majd. Ezzel az üggyel végeztünk.
- És így most egy lépéssel a főnök előtt járunk. - csatlakozott hozzánk Zack. - Viszont folytatnunk kell a naplók keresését.
- De mi lesz a halálozással? Folytatódni fog tovább? - ijedtem meg, mire Dean megszorította a kezem, jelezve, hogy mellettem áll.
- Nem tudunk mit tenni. Reménytelen a helyzet. - tárta szét karjait Zack, és tényleg úgy látszott, hogy feladta.
- Nem hagyhatjuk, hogy ezt tegye a várossal! - keltem ki magamból, és az sem érdekelt, hogy egy kórházban vagyok. - Tudom, hogy ez eltérít minket a feladatunktól, de segítenünk kell nekik. Nektek nincsenek barátok, esetleg családtagok, akik itt élnek? Mi lesz, ha holnap éppen ők halnak meg? Félre kell tennünk a napló keresést, és meg kell állítanunk ezt az őrültet, mert már így is nagyon messzire ment. Én képtelen vagyok arra, hogy így lássam a várost. Meg tudjuk csinálni, le tudjuk győzni, de ahhoz mind a négyen kellünk.
- Legyen. - bólintott rá némi gondolkodás után Zack, Dean, majd végül Toby is. Nagyon meglepett, hogy nem kellett vitatkozni velük, szinte azonnal beleegyeztek. Természetesen nem bántam, így is eleget veszekszünk, legalább megspóroltunk egy konfliktust.
Amint egy oldalon álltunk immár mindannyian, kicsit megnyugodott a szívem. Percekkel kijött az orvos, és közölte velünk, hogy Maggie családja már úton van Darlington-ba, így mi már hazamehettünk. Mivel a három fiú ideiglenesen nálam lakik, együtt indultunk haza. Zack és Toby megéhezett, így ők beugrottak a helyi boltba, míg mi Dean-nel két perc alatt hazaértünk.
Előkerestem a lakáskulcsomat a táskámból, és amikor a zárba helyeztem, az ajtó magától kinyílt. Érdekes. Tisztán emlékeztem, hogy bezártam, mielőtt elindultunk az erdőbe.
- Mi a baj? - lépett mellém barátom.
- Nyitva az ajtó. - tártam ki a fa tárgyat, és óvatosan bementem. Amint felkapcsoltam a villanyt, tudatosult bennem, hogy valaki betört. A polcokról szinte minden tárgy lekerült a földre, és a törékenyek szilánkokba végezték. A nappali teljesen fel volt forgatva, épp úgy, mint a konyha. Bármerre néztem, csak törött dolgokat láttam. Fájó szívvel térdeltem le a földre, és kezembe emeltem a törött képkeretet, ami engem és a nagyit ábrázolta. Ujjammal finoman végigsimítottam a képen, ami évekkel korábban készült rólunk.
- Maradj itt, megnéztem az emeletet. - utasított Dean, és már el is tűnt. Felálltam a földről, a képet az asztalra helyeztem, majd a még épp tárgyakat kezdtem el összeszedni. Csupán egy-két régi festmény, és néhány kép úszta meg, amiket összegyűjtöttem, majd a konyhába indultam a seprűért, de amikor megfordultam, egy váratlan idegenbe ütköztem. Csak állt a konyha ajtóban, és engem nézett. Fogalmam sem volt, hogy ki ő, még életemben nem láttam.
- Milyen szomorú. - szólalt meg. - A sok emlék, amik a nagymamádhoz kötődnek.
- Ki vagy te? És mit keresel itt? - tettem fel az első kérdéseket, amim az eszembe jutottak.
- Tudod, próbáltalak már megrémiszteni, de eddig nem sikerült. Arra gondoltam, ha betörök hozzád, akkor végre megérted, hogy én mindenhol ott vagyok. Én mindenről tudok, előlem semmit nem tudtok elrejteni.
- Te tetted ezt? - rémültem meg, mire ő csak felnevetett. - Ez lehetetlen. Te vagy a főnök!
- Sajnálom, el kell, hogy szomorítsalak. - indult el felém lassan. - Ki kell érdemelni a főnök megjelenését. Most csak velem kell beérned, és nem fog tetszeni. Ha akarnám, most rögtön megölhetnélek.
- Tűnj innen! - kiáltottam fel hangosan, de őt nem érdekelte. Csak egy újabb gúnyos vigyor jelet meg borostás arcán, miközben végig húzta ujját az oldalamon. Annyira felment bennem a pumpa, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kezem az arcán csattant.
Láthatóan meglepte cselekedetem, szeme feketén kezdett csillogni. Hirtelen magához rántott, kezét a hajamba mélyesztette, és húzni kezdte azt. Borzasztóan fájt, és a lehető leghangosabban kezdtem el sikítani, abban reménykedve, hogy Dean közbelép. Egészen a földig lerángatott, és amikor már előtte térdeltem, hatalmas pofonnal ajándékozott meg.
- Kis csitri. - sziszegte fogai között, miközben ellökött, és ezáltal elterültem a padlón.
- Tűnj a házamból! - üvöltöttem rá, mire egy erőteljes rúgást kaptam a gyomromba. Öklendezve próbáltam felállni, de minden egyes próbálkozásomnál belém rúgott. Fájdalmasan szenvedtem a földön, amikor egy hangos lövést hallottam. A támadóm láthatólag megijedt, és a karjára nézett, ahol egy vörös folt keletkezett, hála az én megmentőmnek. Elkáromkodta magát, majd futásnak indult, és végleg eltűnt a házból.
- Lana! - szaladt oda hozzám Dean azonnal. - Semmi baj, Kicsim.
Miután elegendő erőt gyűjtöttem, barátom segítségével megpróbáltam talpra állni. Nagyon fájt a hasam, és a lábam, ezért rettentő nehezen tudtam járni. Dean egy hirtelen mozdulattal a karjába kapott, és a kanapéra tett le.
- Köszönöm. - hálálkodtam, de ő csak egy puszit nyomott homlokomra.
- Rendbe vagy? - ült le mellém, és magához húzott. - Mit akart tőled?
- Nem a főnök volt. - mondtam. - Szerintem valami segédje lehetett. Ő forgatta így fel a házat, mert tudatni akarta velünk, hogy ő mindenről tud.
- Van egy olyan érzésem, hogy a naplót kereste. - jelent meg Zack. - Az emelet is teljesen fel van forgatva, száz százalék, hogy azért volt itt.
- Kár, hogy azt a naplót soha nem fogja a kezében tartani. - csatlakozott Toby is. - Biztos helyen van, senki nem talál rá.
- Elkészítem a vacsorát. - álltam fel, azonban egy éles fájdalom nyílalt a gyomromba.
- Szó sem lehet róla. - ültetett vissza Dean. - Pihenj egy kicsit, majd mi összedobunk valamit.
Tettem, amit kért, és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Zack megjavította a tévét, így azt kezdtem el kapcsolgatni, de semmi nem kötött le, ezért a telefonomért nyúltam. Írtam két üzenetet anyának, az egyiket az én nevemben, a másik pedig a nagyi nevében. Nem szép dolog, amit csinálok, de egyenlőre nem akarom anyát beavatni. Ha megtudná, hogy a nagyi eltűnt, azonnal idejönne. Most, hogy a főnök ennyire gyilkolós kedvében van, biztosan kihasználná az alkalmat, hogy ártson nekem. Inkább titkolózom, minthogy bármi baja essen anyának. Ha így tudom őt megvédeni, akkor így fogom.
Az este a körülményekhez képest vidáman telt. Dean és Zack a konyhában ügyeskedtek, és végül sikerült együtt elkészíteniük jó pár gofrit. Mind együtt falatoztunk a nappaliban, miközben megállás nélkül kritizáltuk a vacsoránkat. A fiúk végül annyira belejöttek, hogy párnákkal dobálták egymást, míg én csak nevettem rajtuk.
A vacsora után Toby vállalta a mosogatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Dean felvitt a szobámba, ahol kicsit összepakolt, s így már elviselhetővé vált a helység. Miután mind a ketten megfürödtünk, én némi nehézségek árán, bebújtunk az ágyba, és a laptopon indított filmet kezdtük nézni.
Én barátom mellkasán helyezkedtem el, míg ő szorosan magához húzott, és néha egy-egy puszit adott homlokomra. Jó érzés volt így együtt lenni. Még soha nem volt alkalmunk ilyen féle romantikus estéket tartani, ezért is tett nagyon boldoggá. Mindent kivertem a fejemből. félre tettem a sok problémát, és csak kettőnkre koncentráltam. Mi voltunk csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése