2016. augusztus 1., hétfő

02 - Titkok, titkok hátán

Lana Montgomery
Reggel, a nap sugarait vártam, hogy felébresszenek, azonban ez nem történt meg. Tíz óra is elmúlt, mire észbe kaptam, hogy nem otthon vagyok, és itt, akármennyire is akarom, hogy a nap kisüssön, az nem mostanában fog bekövetkezni. Így hát, könnyedén tudtam kinyitni a szemem, s szinte egyből felkeltem az ágyból. Rólam tudniillik, hogy szeretek sokáig lustálkodni, és ha lehet, akkor kihagyni a reggelit.
Azonban most magamat is megleptem, amiért ilyen könnyedén felébredtem. Hosszú, barna hajamba túrtam, és körbenéztem a szobában. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy milyen álom birodalomba csöppentem. A nagyi kitett magáért, az biztos. 
Ledobtam magamról a takarót, felvettem a mamuszom, s szép lassú léptekkel közelítettem meg a konyhát. Nagyi, éppen akkor csukta be a hűtő ajtaját, s amint meglátott, hatalmas mosoly jelent meg arcán. 
- Jó reggelt. - köszöntöttem.
- Neked is, Kincsem. - jött a válasz a tűzhely felől. - Hogy aludtál?
- Jól. - feleltem, és elővettem egy bögrét, amit megtöltöttem teával. - Anyával is beszéltem az este, azt mondta, megpróbál eljönni, de nem ígér semmit. Hatalmas felfordulás van a munkahelyén. 
- Tudom. - sóhajtotta. - Szegény annyit dolgozik, ráférne a pihenés. 
Egyetértően bólintottam, majd elvettem a tányért, amit a nagyi felém tartott. Volt rajta több minden, de nekem a péksüteményeknél akadt meg a szemem. Leültem, és nekiláttam az elfogyasztásához. Közben minden féléről beszélgettünk, elmondtam, hogy mennyire utálok Cannes-ben élni, és hogy mennyire vártam a szünetet. Ő is mesélt az itteni dolgokról, a munkahelyéről, a barátairól, és magáról a városról. Annyira megtetszett a nagyi leírása, hogy úgy döntöttem, elmegyek kicsit körül nézni. 
Miután jól laktam, megköszöntem a reggelit, és felsiettem a szobámba. Elsőnek beágyaztam, majd a szekrényem elé álltam, hogy ruhát keressek magamnak. 

Egyszerű, fekete csőnadrágot választottam, sima szürke trikóval, s egy sötét kardigánnal. Nem akartam túlzásba vinni az öltözködést, ezért nem is választottam kihívó darabokat. Felvettem a fehér Convers cipőmet, és a fekete táskámba dobáltam, pár fontosabb cuccot. Feltettem egy kis szempillaspirált, majd a hajamat is kifésültem, és már kész is voltam.

- Nagyi. - mentem be a konyhába, de nem őt találtam ott. Helyette Zack ült az asztalnál, és amint meglátott, mosolyogva állt fel. 
- Szia. - köszöntött kedvesen. - Nyugi, nem betörő vagyok. 
- Azt mindjárt gondoltam. - mondtam nevetve. - Mi járatban? 
- Lydia, és az én nagymamám jóban vannak, ezért úgy gondolták, hogy össze barátkoztatnak minket is. - magyarázta. 
- Jaj, itt vagytok. - jött be a helységbe nagyi. - Lana, ő itt Zachary, egy jó barátom unokája. 
- Tudom, tegnap már találkoztunk. - néztem nagyira, aki látszólag meglepődött a kijelentésemen. 
- Valóban? - kérdezte csodálkozva. - Hát... akkor én nem is zavarok tovább. Ha kellenék, a nappaliban leszek. Érezzétek jól magatokat. 
Megvártuk, amíg bemegy az említett szobába, és amint becsukta az ajtót, szinte egyszerre nevettünk fel. 
- Hova indultál? - nézet a kezemben levő táskára. 
- Csak a városba akartam kicsit körül nézni. - válaszoltam, mire felcsillant a szeme. 
- Elkísérhetlek? Persze, ha nem baj. 
- Az nagyon jó lenne. - mosolyodtam el halványan, Tényleg örültem, hogy nem kell egyedül mennem, jól esett a társasága. Boldog voltam, amiért ilyen gyorsan találtam valakit, aki ennyire kedves hozzám. Szokatlan ugyan, de jól esik. 
Sétálva indultunk el a járdán, és hallgattam, ahogy a családjáról, és barátairól beszél. Nem akarta, hogy untasson, de én kértem, hogy meséljen kicsit magáról. Figyelmesen hallgattam, és néha felnevettem egy-egy emlékén. Nagyon kedves fiú, és nem mellesleg elég jóképű is. Eddig ezt nem is vettem figyelembe, de most, hogy így jobban megnéztem, helyesnek találtam. De ahogy észrevettem a körülöttünk lévő lányokat, úgy véltem, nem csak én tartom helyesnek. Ahogy elmentek Zack mellett, mintha valami sztárral találkoztak volna. 
- Most te mesélj valamit. - nézett le rám, miközben sétáltunk. Igen le, mert annyira kicsi vagyok, hogy legalább másfél fejjel magasabb nálam. - Én már elmeséltem az egész életemet, de rólad még semmit nem tudok.
- Unalmas az életem. -vontam vállat. - Cannes-ban élek jelenleg anyukámmal. Most érettségiztem, és a nagyin kívül nincsenek rokonaim, ezért jöttem ide. Régen többet jártunk anyával, de ez valamiért megváltozott. Mindig is szerettem itt lenni, és ez most sem változott. Van valami ebben a városban, valami különleges, amit nem tudok megmagyarázni.
- Apukáddal mi történt? És biztos vagy benne, hogy nem él több rokonod? - kérdezte kíváncsian.
- Nem vagy te egy kicsit kíváncsi? - nevettem fel, mire ő csak a hajába túrt. - Apa nem olyan régen halt meg. És igen...biztos, hogy nincs több rokonom.
- Sajnálom. - simította meg karomat.
- Én is. - pillantottam fel rá. - De nem ismertem, még kiskoromban hagyott el minket.
- Tudom. - sóhajtott fel, mire egyből ránéztem. - Mármint...a nagyid mondta.
Ez nagyon furcsa volt. Először túlságosan sokat kérdez, utána meg tudja, hogy mi történt az apámmal. Nekem ez nem tetszik.
- Menjünk vissza, mára már eleget sétáltunk. - mondtam, s próbáltam kedves maradni. Megfordultunk, és elindultunk vissza fele. Az úton, ami nagyjából öt perc, egyikünk sem szólalt meg, csak csendben sétáltunk egymás mellett. Mérges voltam rá. Ez az egész csak egy színjáték volt? Hogy információkat szedjen ki belőlem? Biztos ismeri a legendákat, és tudja, hogy én is az egyik alapítócsalád leszármazottja vagyok. Pedig annyira kedves volt velem...
- Köszi, hogy hazakísértél. - álltam meg a kapu előtt, amikor megérkeztünk.
- Semmiség. - legyintett. - Én is erre lakom.
- Na jó...figyelj. - kezdtem bele. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Muszáj voltam rákérdezni, hogy mégis, mi folyik itt. - Tudom, hogy nem a nagyim mondta el. És igen, Montgomery vagyok, az alapítócsaládok leszármazottja. Tisztában vagyok a legendával, és szerintem te is. Ezért voltál olyan kedves velem. Szóval, mit akarsz igazából?
- Lana, én... - túrt a hajába tehetetlenül. - Ezt hosszú lenne elmagyarázni. De kérlek, ne haragudj rám, nem én akartam ezt. Azért voltam kedves, mert nagyon szimpatikus vagy, és próbáltam barátkozni, ne haragudj.
- Dolgozol valakinek? - kérdeztem, miközben összefontam mellkasom előtt a kezemet. - Ha igen, mondd meg, és magam megyek el hozzá.
- Most mennem kell. - sarkon fordult, és szó szerint elviharzott. Csak álltam ott, szerencsétlenül, és semmit nem értettem. Most már biztos. Valaki kémkedik utánam,és Zack a futár. Miért? Miért kell valaminek mindig elrontani a terveimet? Én csak nyugodtan szerettem volna nyaralni, de úgy látszik, ez nem fog összejönni.
Úgy döntöttem, visszamegyek a városba, és keresek egy kávézót, hogy kicsit le tudjak nyugodni, és tisztán lássam a dolgokat. Amikor Zack-vel voltam, láttam egy kis utcát, ahol egy kellemes kis kávéház volt, remélem megtalálom nélküle is.
Elindultam azon az úton, ahol együtt mentünk, de szerencsétlenségemre eltévedtem. Már minden kis utcát végig jártam, de kávézót sehol sem találtam. Éppen egy újabb sikátorba mentem be, amikor férfi hangokat hallottam a hátam mögül. Igaz, hogy fényes nappal volt, de elöntött a pánik. Rajtam kívül senki nem tartózkodott a sikátorban, ezért gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Átkoztam magamat, amiért bejöttem ide, ahol senki nem jár.
A földet nézve haladtam, amikor egy erős mellkasnak nem ütköztem. Az illető azonnal megfogta a derekam, amitől még jobban megijedtem.
- Szerbusz, Szépség. - vicsorgott rám, amitől a hideg rázott ki. Undorító volt.
- Ki maga? És mit akar tőlem? - estem pánikba.
- Hát én csak egy dolgot. - nyalta meg alsó ajkát. - De a főnök többet. Ezért, velem kell jönnöd, Édesem. Remélem nem probléma.
- Azonnal engedj el. - szóltam már kicsit hangosabban, de ő csak nevetve a vállára vett, és cipelni kezdett. - Segítség! Valaki segítsen!
Hiába kiabáltam, senki nem hallott meg. Ütöttem, ahol csak tudtam, de hiába minden. Mégis mit akarnak tőlem? Ki az a főnök? Még csak egy napja vagyok itt, de máris elrabolnak. Hogy kerülhettem ekkora bajba?
A sikátor végén egy fekete kocsi várt minket. Ha lehetséges, még jobban ütöttem, de mintha meg sem érezte volna, cipelt tovább. Már kezdtem feladni, amikor hirtelen megálltunk. A férfi, aki eddig engem cipelt, összeesett a földön, én pedig rá. Meghalt? De hogyan?
Láttam, hogy valaki fut felém, majd letérdel hozzám. Barna íriszeivel vizslatott, s amikor meggyőződött róla, hogy jól vagyok, segített felállni.
- Minden rendben? - kérdezte aggódóan.
- Mi volt ez? - néztem a földön elterült emberre. - Mit akarnak tőlem?
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de bíznod kell bennem. - kezei közé fogta arcomat, amitől szinte egyből megnyugodtam. - Elviszlek innen, és mindent elmagyarázok, de ahhoz az kell, hogy bízz bennem.
- Honnan tudjam, hogy te nem akarsz elrabolni? - a hangom cérnavékony volt, amitől még én is megijedtem.
- Az előbb mentettem meg az életed, hidd el, én nem foglak elrabolni. - mosolygott rám kedvesen, amitől a pulzusom az egekbe szökött.
- Bízok benned. - válaszoltam cseppet nem határozottan. Valamiért az éreztem, hogy tényleg megbízhatok benne, de ott volt benne a különös érzés, hogy alig ismerem pár perce. A semmiből bukkant fel, és segített ki a bajból. Ez azért egy kicsit fura. Mit keresett errefelé egy fegyverrel? És miért segített nekem?
- Helyes. - kezét derekamra csúsztatta, és vezetni kezdett, ki a sikátorból. Egy szürke terepjáróhoz mentünk. Illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót, majd egy halvány mosoly kíséretében beültem, és vártam, hogy ő is elfoglalja helyét, a kormány mögött.
Csendben ültünk a kocsiban, egyikünk sem szólalt meg. Én az ablakon néztem ki, és közben megállás nélkül kattogott az agyam. Annyi gondolat fordult meg a fejemben, hogy féltem, egyszer fel fog robbanni. Nem tudtam, hová megyünk, csak bíztam abban, hogy visszavisz a nagyimhoz, és véget érhet ez a rémes nap. Azonban, amikor elhaladtunk a ház mellett, már biztos voltam benne, hogy esze ágában sincs hazavinni.
- Nem erre lakom. - szóltam halkan, felé sem fordulva.
- Tudom. - jött a válasz. - Először beszélnünk kell, mert sok mindenről nem tudsz még. Ha végeztünk, ígérem, hogy visszaviszlek a nagymamádhoz.
Többet nem kérdeztem. Csak csendben ültem, és vártam, hogy megérkezzünk. Nem tudtam hova megyünk, de kíváncsi voltam, hogy miről akar beszélgetni. Nem hinném, hogy olyan sok közös témánk lenne.
Percek múlva, egy elhagyatott háznál álltunk meg, a város szélén. Kiszálltunk, és megvártam, amíg bezárja a kocsit, majd elindul a ház felé. Nem értettem, hogy miért hozott ide, a házban nem lakott senki, épphogy nem dőlt össze az egész építmény. Mindenesetre követtem, és hagytam, hogy bevezessen a lepukkant házba. Kinyitotta az ajtót, ami kissé nyikorogva nyílt ki, s elénk tárult egy hatalmas szoba. Nem mondom, hogy üres volt, hiszen pár bútor díszelgett bent, de továbbra sem hittem, hogy bárki is lakna itt.
Egy kanapé, egy kis asztal, s két nagyobb polc, ami mindösszesen volt található a szobában. Jobbra nyílt még egy szoba, ami szerintem egykor konyha lehetett, mert néhány széket fedeztem fel, s egy nagy asztalt. Miközben a házat tanulmányoztam, észre sem vettem, hogy rajtunk kívül, még többen is vannak itt. Egy ismeretlen fiú ült a kanapén, Zack társaságában. Csodálkozva néztem a fiúra, aki csak egy sajnálom-ot tátogott.
- Ez a mi rejtekhelyünk. - mutatott körbe a szobába, a mellettem álló fiú, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Barna, göndör haját kisöpörte szeméből, s a kanapé felé intett, hogy én is foglaljak helyet.
- Tudom, hogy most minden nagyon érthetetlen, és rengeteg kérdésed van. - állt fel Zack, hogy átadja a helyét. - De mielőtt válaszolnánk a kérdéseidre, tudnod kell egy-két dolgot. Magadról, és a családodról.
- Hogy érted, hogy magamról? - ültem le, és közben felváltva néztem a három fiúra, akik időközben mind fölém álltak.
- Dean, akarod te kezdeni? - fordult Zack a göndör hajú felé, akinek már tudom is a nevét.
- Minden a négy alapítóhoz vezethető vissza. - sóhajtott fel Dean, és leült a kanapé karfájára. - Nagy harc folyt, amikor letelepedtek Darlingon-ba, de ők nem akartak részt venni a csatában. Úgy gondolták, kimaradnak belőle, és megmentik a családjukat. Ezért megegyeztek, hogy menekülni fognak, külön utakon indulnak el, és átlag emberekként telepednek le, messze Darlington-tól. De mielőtt útnak indultak volna, megkötötték a leszármazottjaiknak szóló egyességet, vagy ahogy később hívták, a végzetet.
- És itt jövünk mi a képbe. - vette át a szót Zack. - A kiválasztott leszármazottak mi vagyunk. Minket, úgy neveltek, hogy készüljünk fel a beteljesítésre, találjuk meg a társainkat, és védjük meg magunkat, a gonosztól. De téged másként neveltek, ezért nem tudsz semmit magadról. Anyukád próbálta eltitkolni előled a sorsod, de ez elől nincs menekvés. Tisztában vagy a legendával, de egy dologról nem tudsz. Te vagy a kapocs. Neked van a legfontosabb dolgod, négyünk közül.
- Mi négyen vagyunk a KERESZT. - vágott közbe a harmadik fiú, akinek ugyancsak nem tudtam a nevét. - A dolgunk, hogy megtaláljuk a négy naplót, s azok elvezetnek majd minket a négy medálhoz. De neked különleges képességed van, csak te tudod megfejteni a naplókat, mert, mint említettük, te vagy a kapocs. Óvatosan kell lennünk, mert van egy ellenségünk is. Ő a főnök, ahogy a csicskái hívják. Ha beteljesül a KERESZT, akkor mi nyertünk, és élhetünk tovább boldogan.
- Nem értem. - ráztam meg a fejem. - Ha én vagyok a kapocs, akkor már régen tudnom kellene, hogy hol vannak a naplók.
- Igazság szerint, nem. - gondolkodott el Dean. - Eddig nem tudtál ezekről, ami azt jelenti, hogy nem kerested a naplót, de így, hogy tudsz mindent, meg fogod találni.
- Nekem ez sok. - túrtam barna hajamba, majd felálltam, és kifutottam a házból. A bejárati ajtó elé, a lépcsőre ültem le, s próbáltam megérteni az imént halott dolgokat. Annyira zavaros volt az egész, sok kérdés merült fel bennem.
Tisztában vagyok a legendával, és a KERESZT-tel is. De nem gondoltam volna, hogy én is tagja leszek. Igazuk van a fiúknak. Anya próbálta eltitkolni előlem, de így csak nagyobb gondot okozott nekem. Mert semmit nem tudok magamról, fogalmam sincs, hol kellene kezdenem a naplók keresését. Ha tényleg én vagyok a kapocs, akkor nem szabad csalódást okoznom, be kell teljesítenem a sorsom. Mind a négyünknek be kell. Így akarták az alapítók, s ez elől nem tudunk sehogy sem kibújni. De miért pont mi?
- Jól vagy? - ült le mellém Dean, és arcomat kezdte fürkészni.
- Persze. - fordultam felé, s barna íriszeimet az övébe fúrtam. - Csak kell egy kis idő, hogy összeálljon a teljes kép erről az egészről.
- Ez természetes. - mosolyodott el féloldalasan, amitől a szívem kalapálni kezdett. - Csak most tudtál meg mindent, adj magadnak egy kis időt, hogy tisztán lásd a dolgokat.
- Te mikor tudtad meg, hogy a tagja vagy? - kérdeztem kíváncsian.
- Amióta tudok járni, és beszélni, a szüleim elkezdtek felkészíteni. Azóta minden nap kiképzéseken vettem részt, éppúgy, mint Zack és Toby. Az iskola mellett, mi nem bulizni jártunk, hanem edzeni az apánkkal. Nem mondanám szuper gyerekkornak, de nekünk ez a sorsunk.
Érdeklődve figyeltem. Minden arcvonását megnéztem, mert olyan ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol. A barna, göndör haja néhol szemébe lógott, de nem zavarta a kilátásban. Volt valami ebben a fiúban, ami különleges volt a számomra. Nem tudtam megmagyarázni, egyszerűen csak így éreztem.
- Köszönöm, hogy megmentettél. - néztem rá hálásan, mire ő csak gyengéden megsimította a karomat. Mondanom sem kell, az érintésére újra görcsbe rándult a gyomrom. Mi történik velem? Mi váltja ki ezt belőlem?
- Aki el akart rabolni, ő is a főnöknek dolgozik. - magyarázta. - Könnyű célpont vagy nekik, hiszen most érkeztél csak, semmit nem tudsz a városról, de még magadról sem. Ezt ki fogják használni, amint alkalmuk lesz rá. Vigyáznod kell, hogy kiben bízol meg.
- És bennetek bízhatok? - vontam fel a szemöldököm.
- Természetesen igen. - válaszolta. - Mi mindent megteszünk, hogy ne essen bajod. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek. Te pedig a kishúgunk lettél.
- De ugye azért nem fogtok mindig a nyomomban járni? - nevettem fel kicsit. - És nem kell mindenről beszámolnom nektek?
- Nem vagyunk mi biztonsági őrök. - nevetett fel ő is. - Vigyázunk rád, de meg kell tanulnod megvédeni magadat, arra az esetre, ha mi nem lennénk melletted. Ezért is fogunk edzéseket tartani neked, hetente háromszor, itt a rejtekhelyünknél. Senki nem jár erre, úgyhogy nyugodtan tudunk gyakorolni.
- Ez jól hangzik. - csillant fel a szemem, ugyanis a gimiben sokat sportoltam. - Mikor kezdjük?
- Azt még kitaláljuk. Egyenlőre az információkat kell megjegyezned, és lelkileg kell felkészülnöd. Utána belevághatunk.
Úgy éreztem, az életkedvem hatalmasat nőtt. Igaz, pihenni jöttem ide, de így, hogy megtudtam ki is vagyok valójában, tudni akarok mindent. Szeretnék tisztában lenni a családommal, és persze az én képességemmel is. Ebben a fiúk tudnak segíteni, én pedig nagyon hálás vagyok ezért. Örülök, hogy segítenek rajtam, és hogy ilyen gyorsan megfogadtak.
És van még egy dolog, ami nagyon nyomaszt...az pedig nem más, mint az édesanyám. Róla nem tudom mit gondoljak. Ennyi éven át eltitkolni előlem, a sorsom. Nem tudom, hogy gondolta ezt. Azt hitte, hogy nem jövök rá? Hogy teljes életet élhetek a KERESZT tudta nélkül? Így még nagyobb gondot okozott nekem. Mert semmit nem tudok magamról, úgy érzem, két Lana létezik. Az egyik, az átlagos, aki Cannes-ban él az anyukájával, a másik, aki a KERESZT tagja, csomó kérdéssel maga körül. De nem vagyok elveszve. Hiszem, hogy a fiúk segítségével sikerül rájönnöm mindenre, és végre tisztázódik ez az egész.
- Bocsánat, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot. - hallottuk meg Toby hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának volt nekitámaszkodva, és unottan nézett minket. Vajon mióta állhat ott? - A kisasszonynak mennie kell.
- Toby. - szólt rá a mellettem ülő Dean.
- Hagyd csak. - mosolyogtam rá. - Tényleg mennem kellene.
Toby beleegyezően bólintott, majd visszament a házba, és a bejárati ajtót becsukta magam mögött, ezzel is jelezve, hogy ideje mennem. Valamiért nem szimpatikus nekem.
- Nem nagyon bír. - nevettem, miközben felálltam a lépcsőről.
- Ő mindenkivel ilyen, amíg meg nem ismeri. Csak egy kis idő kell, utána le sem bírod majd szedni magadról.
- Akkor én megyek is. - mondtam, miután mind a ketten felálltunk.
- Haza viszlek. - ajánlotta fel, és már ment is a kocsi kulcsért. Pár perc múlva már vissza is jött, kezében a kulccsal. Ismét a szürke szörnyeteg felé invitált, mint ez előtt pár órával. Beültem, s vártam, hogy ő is elfoglalja helyét a kormány mögött.
Az út nagyjából tíz perc, s ez idő alatt végig beszélgettünk. Sok mindent megtudtam a családjáról, s róla is. Én is meséltem pár dolgot magamról, de ezeket ő már mind tudta. Szerintem ő több dolgot tud rólam, mint én magamról.
Észre sem vettem, hogy már a nagyi háza előtt állunk, annyira belemerültünk a beszélgetésbe.
- Köszönöm, hogy haza hoztál. - hálálkodtam, miközben már fél lábbal kint voltam a kocsiból.
- Máskor is. - kacsintott, amitől az arcomat elöntötte a pír. - Holnap beszélünk.
Elköszöntem, majd becsuktam a kocsi ajtaját, és a bejárathoz indultam. Hallottam, ahogy elindul a kocsi, de már nem néztem hátra, mert akkor soha nem megyek be. Gyorsan kinyitottam a kaput, és szó szerint beszaladtam a lakásba.
- Nagyi! - kiáltottam el magam, amikor már becsuktam magam mögött az ajtót. Mivel választ nem kaptam, világossá vált, hogy egyedül vagyok itthon. A biztonság kedvéért bezártam az ajtót, majd a konyhába mentem. Az asztalon egy levél várt, amit a nagyi hagyott nekem. Gyorsan átfutottam a sorokat, majd a kis cetlit a kukába hajítottam, s a hűtőhöz mentem. A nagyi gondoskodott róla, hogy ne haljak éhen, egy hétre való ételt készített. Kivettem a spagettit, szedtem magamnak egy adagot, és a tányért beraktam a mikróba. Miközben vártam, hogy a kajám felmelegedjen, a telefonom kettőt sípolt, ami azt jelenti üzenetem érkezett.
Megnyitottam a levelet, és amint elolvastam, arcomon halvány mosoly jelent meg. Honnan tudja a számom?
Még egy dolog: a nagyid semmit nem tudhat. 
Kérlek ne mondj neki semmit, ez a mi titkunk csak.  Maradjon is így. 
Holnap találkozunk. 
Dean. 
Igazából nem terveztem, hogy a nagyit beavatom. Úgy véltem, hogy ez a dolog, csak is kizárólag négyünkre tartozik. 
A telefont a zsebembe csúsztattam, majd kivettem az idő közben elkészült spagettit a mikróból, s leültem az asztalhoz. Miközben ettem, a telefonomon nézegettem az új híreket. Felmentem pár közösségi oldalra, írtam egy üzenetet anyának, hogy ne aggódjon, s megnéztem a képeket, amit a volt osztálytársaim raktak ki. Valami osztálybuli szerűséget rendeztek, amire természetesen engem nem hívtak meg. A feltöltött képek alapján medencés buli lehetett, sok részeg fiatallal. 
Amikor végeztem, a tányért és az evőeszközt elmostam, majd a szobámba mentem. A táskámat a földre dobtam, kibújtam a cipőmből, majd az erkély ajtóhoz mentem. Kitártam azt, s elém tárult a csodálatos Darlington egy része. Csak álltam, és néztem, ahogyan az emberek sürögnek-forognak, ahogy a kocsik sietnek, s a biciklisek versenyeznek egymással. 
Oldalra pillantottam, s egy kényelmesnek tűnő fotel volt mellettem, rajta egy könyvel. Mivel imádok olvasni, gyorsan kezeim közé vettem a könyvet, s szemeimmel átfutottam az ismertetőjét. A történet egy fiatal lányról szólt, aki szerencsét próbál egy másik városban, az otthonától messze, ám nem tudta, hogy mire vállalkozott. Rejtélyekbe ütközik, amivel egyedül kell megküzdenie, s eközben egy szerelem is kialakul. 
Olyannyira megtetszett ez a kis részlet, hogy leültem a fotelbe, és hagytam, hogy minden porcikám átérezze a történetet. Szó szerint faltam a sorokat, egyik fejezetet követte a másik. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, mennyire besötétedett. Semmi erőm nem volt felállni, ezért becsuktam a szemem, és szinte azonnal elaludtam. 


Szerbusztok, drágáim :) 
Megérkeztem a második fejezettel, némi késéssel. Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de nem voltam itthon. Mostantól viszont igyekszem aktívkodni, s remélem ti is velem tartotok majd :) 
Nos, a részhez semmit nem fűznék hozzá, remélem tetszeni fog, és megajándékoztok egy vélemény kifejtő kommenttel :D 
Jó olvasást kívánok, és további szép estét mindenkinek. :) 
Nagy ölelés : K Savanna <3 

2 megjegyzés:

  1. Egyre jobban felcsigázol :))
    Tetszik.
    A történet sem rohan annyita, mégis mindig történik valami.

    Christine ××

    VálaszTörlés