03 - Érzelmek s rejtélyek

Lana Montgomery

Ébredésemet ezúttal nem az ébresztőnek, hanem a madarak hangos csiripelésének köszönhettem, mivel az éjszakát az erkélyen töltöttem. Pislogtam párat, míg kitisztult a látásom, majd az éjszaka folyamán rám került takarót összehajtottam, s visszamentem a szobámba. 

A telefonom szerint még csak reggel nyolc óra, ami azt jelenti, hogy nagyi nincs itthon. Úgy döntöttem, veszek egy frissítő zuhanyt, felöltözöm, és elmegyek a nagyi munkahelyére. Már két napja nem találkoztunk, biztosan aggódik értem. 

A fürdőbe érve ledobáltam magamról a ruhákat, s beálltam a zuhanykabinba. Jól esett a langyos víz, teljesen felfrissültem tőle. Megmostam a hajam is, majd egy törölközőt tekertem magam köré, s úgy mentem vissza a szobába. Felvettem a fehérneműmet, és a hajszárító keresésére indultam. Mivel sehol nem találtam, úgy voltam vele, hogy biztosan otthon hagytam, ezért muszáj leszek a nagyiét használni. 

Lementem a nappaliba, ahol egy váratlan vendéget találtam. Éppúgy, mint én, ő is meglepődött, amikor meglátott. Mondjuk ezt nem csodálom, elvégre csak egy fekete fehérnemű szett volt rajtam, semmi más. 

- Mit csinálsz te itt? - kérdeztem csodálkozva. 

- A nagyidat keresem, de nincs itthon. - mondta, miközben többször is végig mért. Teljesen zavarban voltam, még egy fiú sem látott így. 

- Zack, megkérhetlek, hogy később gyere vissza? - néztem rá könyörgően, s próbáltam udvarias maradni. - Most nem éppen a legalkalmasabb. 

- Persze, ne haragudj. - nevette el magát. - Egyébként nagyon jól nézel ki. 

Éreztem, ahogy arcom kezd vörös lenni. Ha lehetséges, még jobban zavarba jöttem, és ő ezt nagyon jól látta.  Elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd kínosan az ajtó felé néztem. Értette a célzásomat, és már távozott is. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor hallottam elhaladni a kocsit. Ez nagyon ciki volt. Remélem nem mondja el a fiúknak. 

Gyorsan megkerestem a hajszárítót, majd megszárítottam a hajam, és visszasiettem az én birodalmamba. Kivettem pár ruhadarabot a szekrényből, amiket magamra vettem. 

Sima farmert választottam, egy fehér inggel, mivel az egyszerűség híve vagyok. Belebújtam a balerina cipőmbe, és a már megszokott táskámba pakoltam pár cuccot, amire szükségem lehet a nap folyamán. A telefonomat a zsebembe csúsztattam, és már indultam is. 

A konyhából elvettem egy almát, és útnak indultam. Tudtam, hogy merre kell menni, de azért a félelem ott volt bennem. Mi lesz, ha megint megtámadnak? 

Magabiztosan sétáltam, azonban minden kis zajra hátrafordultam. Próbáltam keménynek tűnni kívülről, még ha belülről rettegtem is. 

Egy óvatlan pillanatba, amikor vagy tizedjére néztem hátra, és meggyőződtem róla, hogy senki nem követ, annyira megijedtem az előttem álló Dean-től, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és a kemény betonra estem. 

- Jól vagy? - segített fel, miközben egy mosolyt próbált meg elfojtani 

- Megijesztettél. - morogtam, bár cseppet sem haragudtam rá. 

- Ne haragudj, nem volt szándékos. - mentegetőzött. - Egy kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Már vagy öt perce figyellek, és ez idő alatt annyiszor fordultál hátra, hogy én elszédültem. 

- Nagyon vicces. - ütöttem meg finoman a vállát, miközben mind a ketten jót nevettünk a félelmemen. - Én csak elővigyázatos vagyok. Nem tudni, hogy honnan bukkan fel újra az el rablóm. 

- Szerinted miért vagyok én itt? - húzta fel a szemöldökét. - Hidd el, nem véletlenül futottunk össze. 

- Te követsz engem? - tettem csípőre a kezem. - Nem szép dolog követni az új lányokat. 

- Pedig azt hittem, hogy majd örülni fogsz neki. - vágott szomorú arcot, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés. 

- Elkísérsz a nagyimhoz? - néztem rá kérlelően, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. A hasam, éppúgy, mint tegnap, megint görcsbe rándult. Miért van ez?
Együtt indultunk tovább, miközben minden féléről beszélgettünk. Nagyon jó társaság, szeretek vele lenni, még ha csak pár napja ismerem is. Fura, hogy ennyire kedves, s befogadó velem, de nem tagadom, nagyon jól esik a törődése. Még soha senkitől sem kaptam ekkora figyelmet. Mellette nem kell megjátszanom magam, teljesen önmagam vagyok, és ez tetszik.
- Nem értem. - rázta meg a fejét. - Miért nem szeretsz ott élni? Az emberek annyira dicsérik Cannes-t, de te pont az ellenkezőjét mondod.
- Borzasztó az ottani életem. - kezdtem. - Nem léphetek ki úgy az utcára, hogy ne találkoznék lesajnáló tekintettel. A sok megvető pillantás, mintha valami földönkívülire néznének. Három éve élek ott, és eddig egy emberrel találkoztam, aki egy kis kedvességet mutatott felém.
- És ez mind a legendák miatt van. - fejezte be helyettem.
- Pontosan. - helyeseltem. - Gyűlölöm azt az életet. Ezért is jöttem vissza ide, itt minden olyan könnyű. Vagyis az volt, egészen tegnapig.
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- És most...nem tudom, hogy mit kellene mondanom anyának. - álltam meg hirtelen. - Nekem már csak ő maradt, és a nagyi. De nem tudom megérteni, hogy miért titkolta el előlem. Ha védeni akart, akkor nagyon rosszul tette.
- Hé. - simította meg a karomat. - Minden rendben lesz. Csak meg kell beszélnetek, és hidd el, el fogja mondani az okát. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok beszélni, és nem lesz itt semmi gond.
- Köszönöm. - pillantottam rá hálásan.
Többet nem beszéltünk erről. Helyette az ő életéről kérdezősködtem, ő pedig mindent elmesélt, amire csak kíváncsi voltam. Időközben megálltunk egy kávézónál, ahol elvitelre kértünk egy-egy kávét, s úgy sétáltunk tovább. Észre sem vettem, hogy egy ideje már a nagyi munkahelye előtt állunk.
- Innen betalálsz? - nézett az épületre.
- Azt hiszem. - válaszoltam. - Köszönök mindent, ismét.
- Bármikor. - vont vállat egy mosoly kíséretében.
Percekig csak egymást néztük, végül én szakítottam meg a szemkontaktust. Elnevettem magam, majd egy puszit adtam az arcára, és meg sem várva a reakcióját, az épület bejáratához sétáltam.
A recepciós pulthoz mentem, ahol egy harmincas éveiben járó, szőke hajú nő ült, s a számítógépen pötyögött valamit.
- Elnézést. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Lydia Blake-et keresem. Ha jól tudom, itt dolgozik.
- Valóban itt dolgozik, viszont ma nem volt bent. - válaszolta közömbösen, s újra a gépnek szentelte a figyelmét.
- Hogy érti azt, hogy nem volt bent? - kérdeztem vissza. - Biztosan összekeveri valakivel, kérem nekem ez fontos.
- Nézze, kis hölgy. - hajolt közelebb hozzám. - Minden dolgozónknak alá kell írnia egy jelenléti ívet, miután belép az ajtón. Lydia neve nem szerepel ma a listán. Remélem világosan elmagyaráztam. Ha nem hisz nekem, az már az ön baja.
Teljesen lefagytam. Ez nem lehetséges. Itt kellett lennie. Tisztán emlékszem, azt mondta, hogy dolgozni fog, itt keressem, ha bármi baj van. De ha nem dolgozott ma, akkor hol lehet?
Megköszöntem a recepciós nő segítségét, még ha egy kicsit bunkónak tartottam, majd kimentem az épületből. Először a nagyit próbáltam meg felhívni, de nem vette fel, ezért a vezetékes telefonnal próbálkoztam, de az nem sikerült. Tehát nincs otthon. Végül annyira kétségbe estem, hogy tárcsáztam Dean számát.
- Szia. - szólt bele kedvesen.
- Dean, azt hiszem baj van. - tértem a lényegre. - Sehol sem találom a nagyit.
- Ezt hogy érted? Biztos vagy benne, hogy nincs otthon?
- Már hívtam a vezetékes telefont is, de semmi. Kezdek komolyan aggódni.
- Menj haza, én is mindjárt ott vagyok. - ezzel bontotta a vonalat.
Lábaimat gyorsan szedtem haza felé, s most egyáltalán nem érdekelt a biztonságom. Minél előbb szerettem volna megtudni, hogy mi történt. Nagyon féltem, hogy valami baj lesz.
Mire a házhoz értem, Dean autója már ott állt, ő pedig a kocsinak támaszkodva várt engem. Amint észrevett, elindult felém.
- Beszéltem Zack nagymamájával, ő sem látta ma. - mondta, miután megállt előttem. - Ők minden nap beszélnek, ezért is furcsállta, hogy nem kereste fel. Megkérdeztem még pár közeli barátját, de ők sem látták.
- Szerintem ideje szólni a rendőrségnek. - nyúltam a telefonomért, azonban megfogta a kezem.
- Ez nem jó ötlet. - tiltakozott, mire én csak kérdőn néztem rá. - Ha történt valami a nagyiddal, akkor biztos vagyok benne, hogy a főnöknek van köze hozzá. Az pedig nem lenne előnyös, ha beavatnánk a zsarukat ebbe az egészbe. Nekünk kell megoldanunk.
- Jó. - egyeztem bele némi töprengés után. - Először körbenézek a házban, és megkérdezem a szomszédokat, hogy látták-e. Utána kitalálunk valamit. 

- Menj a házba, én a szomszédokat megkérdezem. - utasította, én pedig már szaladtam is a bejárathoz.
A ház minden egyes kis zugát átnéztem, kétszer is, de a nagyit mintha a föld nyelte volna el. Még egy üzenetet sem hagyott. A szomszédok sem látták, ami már kicsit fura. Én is kezdem azt hinni, hogy a nagyi eltűnésének köze van a főnökhöz. Először engem próbált meg elrabolni, most pedig a nagyim tűnt el. Ez nem lehet véletlen. Talán ezzel üzenni akart?
- Mi van, ha baja esett? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. - Ha a főnök tett valamit vele?
- Ilyenekre ne is gondolj, jó? - húzott magához, s egy ölelésben forrtunk össze. A karjai között úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, bár ez cseppet sem így volt.

Ő a hátamat simogatta, míg én halkan szipogtam karjai között. Nem szólt egy szót sem, és ezért nagyon hálás voltam. A közelségével éppen eleget tett. Az, hogy itt volt velem, a legjobb dolog, amit valaha kaptam bárkitől is.
- Mi lenne, ha szólnánk a többieknek is? - engedtem el, hogy a szemébe tudjak nézni. - Hátha ők tudnak valamiben segíteni.
- Gyere, menjünk. - beültünk az autójába, és elindultunk a rejtekhely felé.

- Szóval, akkor összegezzük. - állt fel Toby, miután tisztáztuk a dolgokat velük is.  - Lana nagymamája csak úgy eltűnt, miután Lana-t nem tudták elrabolni. A főnök így próbál üzenni nekünk, mert tudja, hogy hamarosan egyesítjük a KERESZT-et.
- Pontosan. - vette át a szót Zack. - Viszont valami jelet kellene küldenünk, hogy értettük a célzását.
- Ki van zárva. - tiltakozott kicsit nagyobb hangerővel újra Toby. - Ha üzenünk neki, akkor nem éljük meg a holnapot sem. Nem öletem meg magam már az elején. Megvárjuk, amíg ismét ő lép valamit, addig meg elkezdjük a gyakorlást.
- És tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? - csattantam fel. - Ki tudja mit csinál a nagyimmal. Segítségre van szüksége.
- Sajnálom, ebben nem segíthetünk. - ült vissza a kanapéra teljes nyugodtsággal Toby. Megértem, ha nem bír, de azért nem kellene ennyire ellenségesnek lennie. Elvégre muszáj elviselnie még jó pár hónapig.
- Nem fogok itthon ülni, és várni egy újabb üzenetre. - mondtam, mire Toby mérgesen fújtatott egyet, de nem szólt semmit. - Ha kell egyedül megyek el a főnökhöz, és szerintem örömmel fog fogadni. De ne siránkozz majd, ha nem jövök vissza, és a KERESZT nem tud beteljesülni. Mert nélkülem, ugyan ott vagyok, mint eddig.
Láttam rajta, hogy elgondolkozik. Bármit mondhat, nem engedek az akaratomból. A nagymamám élete forog kockán, nem fogom megvárni, amíg meghal. Szüksége van a segítségemre, mert miattam került oda. Ha engem elkapnak első nap, akkor most én lennék ott, s nem ő. Nagy felfordulást okoztam azzal, hogy idejöttem. Nem csak az én életemben, de a nagyiéban is.
Zack ugyan úgy, mint Toby, elgondolkodva meredt maga elé. Dean-vel találkozott a tekintetünk, amiből támogatást tudtam kiolvasni. Legalább ő mellettem áll.
- Mind meghalunk, ha önként odamegyünk. - szólalt meg Zack. - Ezt akarja elérni, ez a célja. Hogy elmenjünk, és lecsaphasson ránk. Nem szabad bedőlnöd neki, Lana.
- Mondasz valamit. - helyeselt Dean, mire kétségbeesetten néztem rá. - Nem tudjuk, mi várna, ha odamennénk. Ki vagyunk képezve, de ezt még én sem merem bevállalni. Egyenesen a csapdájába sétálunk, gondolkoznunk kell. Keresünk valami más megoldást, de addig is, várnunk kell.
Csalódottan ültem le. Bíztam benne, hogy könnyen meg tudjuk oldani, de tévedtem. Van benne némi igazság, hogy a csapdába sétálunk, de hiszem, hogy meg tudunk vele birkózni. Ha kitalálunk egy jól kidolgozott tervet, akkor sikerülhetne.
- Sajnálom, Lana. - nézett rám együtt érzően Zack. - Nem rohanhatunk fejjel a falnak. Meg kell értened.
- Én értem. - pillantottam fel könnyes szemmel. - De nektek is meg kell értenetek, hogy nem tudok várni, amíg elveszítem a nagyim. Segíteni akarok neki, mert tudom, hogy ő is ezt tenném, ha én lennék bajban. Könyörgöm, segítsetek.
A könnyeimet nem győztem törölni az arcomról. Egyik cseppet követte a másik, s nem tehettem ellene. Utálok sírni, főleg emberek előtt, de nem bírtam magamban tartani. Borzasztó érzés, amikor nem tudsz semmit tenni azért, hogy segíts egy szeretteden. Most én is ilyen helyzetben voltam.
Legszívesebben magam mentem volna el a főnökhöz, és követeltem volna, hogy adja vissza a nagymamámat. Aki miattam szenved most.
Toby súgott valamit Dean-nek, aki elindult felém, letérdelt elém, s mutató ujjával letörölte a könnyeimet. Próbált a szememben nézni, de én kerültem a kontaktust.
- Gyere velem. - suttogta, majd felsegített a kanapéról, és az öreg lépcső felé vezetett. Hezitáltam, hogy fellépjek a lépcsőfokra, ugyanis annyira instabilnak tűnt az egész, hogy halál félelmem támadt tőle. Velem ellentéteb Dean, nyugodtan szelte a lépcsőfokokat, s várta, hogy én is kövessem. Nagyot sóhajtva léptem fel az első fokra, és amikor meggyőződtem róla, hogy nem szakad le, felléptem a következőre, majd az utánira.
A lépcső egy padlás szerűségre vezetett, ahol négy szoba volt kialakítva. Az emelet elég új építésűnek tűnt a földszinthez képest, ezért kicsit biztonságban éreztem magam. Dean az első ajtót nyitotta ki, ami mögött egy lakható szoba volt található. Meglepődtem, mivel kívülről semmi nem látszik az emeletből.
A helységben mindösszesen egy ágy, egy nagyobb szekrény, s egy fotel volt elrendezve, de így is zsúfoltnak tűnt a szoba. A falak sötét kékben pompáztak, ami miatt eléggé sötét uralkodott bent.
- Ez a második otthonunk, ezért alakítottunk ki szobákat is. - magyarázta, miután becsukta az ajtót, s elhelyezkedett a fotelban. Én az ágyon foglaltam helyet, vele szemben.
- Miért hoztál fel ide? - kérdeztem halkan.
- Hogy egy kicsit megnyugodj. - válaszolta gyengéden, s átült mellém az ágyra. - Elhiszem, hogy szörnyű várni, de jelen pillanatban nem tehetsz mást. Tudom milyen az, ha segíteni akarsz, de nem tudsz. Ennél nincs rosszabb.
- Miért érzem azt, hogy régebben már láttalak? - tettem fel hirtelen a kérdést, ami már az első találkozásunk óta foglalkoztatott.
- Mert talán így van. - adta meg az egyszerű választ. - Sok helyen jártam már, lehet találkoztunk egyszer.
Közben észre sem vettem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az arcunk között csupán csak pár centi volt, s egyre jobban vágytam rá, hogy megcsókoljam. Rózsaszín ajkára tévedt a tekintetem, amit ő is észrevett, ezért halványan elmosolyodott. Újra zavarban éreztem magam, mint reggel, amikor Zack meglátott fehérneműben. De ez most más érzés volt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, sokkal közelebb akartam kerülni hozzá. A pulzusom már régen az egekbe szökött, a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, ő is meghallja. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, mire ő élesen fújta ki a levegőt.
- Meg akarlak csókolni. - suttogta.
- Akkor tedd. - amint ezt kimondtam, ajkai az enyémekre tapadtak. Nem volt erőszakos, sokkal inkább gyengéd, s óvatos. Finoman faltuk egymást, s teljesen megfeledkeztünk a körülöttünk lévő dolgokról. Csak mi ketten léteztünk.
Végül ő szakította meg a heves csókcsatánkat, majd egy utolsó puszit nyomot számra, s kicsit eltávolodott. Mind a ketten a levegő után kapkodtunk, és úgy éreztem, az egész szoba forog velem.
- Ezt nem lett volna szabad. - mondta, miután rendezte a légzését.
- Miért? - néztem rá furán.
- Azért, mert nem helyes. Te már másnak vagy oda ígérve, én csak berondítok a képbe. Nem akarom felkavarni az érzéseidet, nem kellett volna megcsókolnom.
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, mert eddig erről semmit nem tudtam. Mi az, hogy oda vagyok ígérve valakinek? És milyen érzésekről beszélt? Senki iránt nem érzek semmit. Viszont Dean...nála más a helyzet. Azt hiszem ez a csók segített ráébrednem, hogy kezdek beleszeretni.
- Az őseid mást szántak neked, és nem engem. - magyarázta, majd hirtelen kivágódott az ajtó, és Zack rontott be rajta. Egy pillanatra lefagyott, amint meglátott minket, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, de gyorsan megrázta a fejét.
- Ezt nektek is látnotok kell. - mondta, majd ki is viharzott. Mi is gyorsan felpattantunk, és lementünk a földszintre, hogy megnézzük azt, amiről az előbb beszélt.
Toby a kanapén ült még mindig, de ezúttal egy levelet tartott a kezében. Amint meglátott minket felállt, s a kezembe nyomta a fehér lapot.

Lám-lám.

Megleptetek, hogy ennyire összetartotok, pedig alig ismeritek egymást pár napja. Nem lesz ennek jó vége, gyerekek.

Készüljetek a háborúra.

Ja, és Lana: Én a helyedben vigyáznék! 

Szeretettel: T. M. vagyis A FŐNÖK

Hangosan olvastam fel a sorokat, hogy a többiek is hallják. Mind a négyen dermedten álltunk, egyikünk sem tudott megszólalni. Háború? Mire kell vigyáznom? Annyi kérdés merült fel bennem, hogy éreztem, ahogy verekednek a fejemben egymással. 

- Hát...hivatalosan is elkezdődött. - csapta össze a tenyerét Zack, s úgy tűnt, kicsit sem ijedt meg, velem ellentétben. 

- Holnaptól kezdetét veszik az edzések. - jelentette ki Toby, akár csak egy főnök, és az emeltre felé indult. - Pontban hétkor kezdjük, ne késs. 

Bólintottam, és a táskámért nyúltam, ami az asztalon pihent. 

- Nyugodtan maradj itt. - ajánlotta fel kedvesen Zack. - Gondolom Dean megmutatta a szobákat fent, az egyik a tiéd. Bármikor jöhetsz ide, és addig maradsz, ameddig csak akarsz. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Akkor én fel is megyek.

- A fürdőt a lépcső alatt találod. - szólt még utánam, amikor már az emeleten voltam.

Szinte bemenekültem a szobába, ahol Dean-vel voltunk, s az ágyba vetettem magam. A sírás újra rám tört, s hagytam, hogy a könnyek eláztassák arcomat. Már semmi nem érdekelt. Nem akartam ezt az egészet. Ha miattam esik bajuk a szeretteimnek, akkor inkább bele sem vágok a beteljesítésbe. Nem ér annyit az egész. Tudom, hogy kötelességem, de ha a szeretteim élete forog kockán, akkor az sem érdekel, ha én halok meg. Gyűlölöm a gyászt, már a gondolatától is kiráz a hideg. 

Arra eszméltem fel, hogy valaki végig simít az arcomon, majd besüpped mellettem az ágy. Nem ijedtem meg, hiszem pontosan tudtam, hogy kinek a szobájában is vagyok. Lefeküdt mellém, és egy óvatos puszit nyomott a hajamba, majd már csak az egyenletes szuszogását hallottam. Megmelengette a szívem, hogy itt volt mellettem. Jól esett a közelsége, még ha hozzám sem ért. Tudtam, hogy mellettem van, s egy megnyugtatott. Így könnyebben tudtam álomba tudtam merülni. 

Meglepetés! :D Hamarabb meghoztam a harmadik fejezetet, és ezzel magamat is megleptem. Annyi szabad időm volt, hogy csak írtam és írtam, míg azon kaptam magam, hogy lassan be kellene fejezni a fejezetet :D 

Szóval...remélem elnyeri a tetszéseteket, s megajándékoztok egy komival, vagy feliratkozással. Eddig az első fejezethez érkezett csak komi, amit nagyon köszönök :) 

Jó olvasást kívánok, s további szép estét minden kedves olvasónak! :) 

Savanna K <3