04 - Első nyom

Üdv! Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem...annyira boldog vagyok, hogy szóhoz sem jutok. Nagyon- nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, a feliratkozókat, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Csodálatosak vagyok. Olyan jó érzéssel tölt el, amikor egy kommentelő azt írja, hogy tetszik neki a történet, megéri elolvasni. Nem gondoltam volna, hogy ennyien írtok, és borzasztóan megörültem, amikor láttam a megjelenítések számát is. Köszönöm. <3
Most pedig, itt a várva-várt új rész. Őszintén szólva, nekem annyira nem tetszik, szerintem kicsit összecsaptam, de ezt majd ti döntitek el. :) Remélem azért tetszeni fog, és folytatódik majd a kommentelés. :) 
Még egyszer köszönöm szépen a támogatást, és a türelmeteket. Ti vagytok a legjobbak :) 
Hatalmas ölelés : K Savanna <3 
U. i. : Sajnálom, hogy ennyire össze-vissza érkeznek a részek, próbálom összeszedni magam, de nem ígérek semmit. A következő fejezetről még semmit nem tudok mondani...megértéseteket ismét köszönöm. <3 

A Nap ragyogóan sütött. Egy felhő sem látszott, tiszta volt az ég. A szél épphogy csak fújt, a madarak vidáman ugráltak ágról-ágra. Anya a teraszon ült a hintán, egy könyv társaságában, s látszólag nagyon belemerült a sorokba. Néha, amikor egy érdekes részhez ért, összeráncolta homlokát, amit a nagyi ki nem állhatott. 

Anya mellett ült a nagyi, aki éppen a telefonját nyomkodta értetlenül. Soha nem érett az elektronikai dolgokhoz, kifejezetten gyűlölte a mobilját. 

- Lana imádná ezt a helyet. - mondta anya, miután összecsukta a könyvet, s hátradőlt, hogy élvezze a Nap sugarait. - El tudom képzelni, ahogy itt ül, a kedvenc könyvével a kezében, miközben csokis sütit eszik. 

- Akár csak te. - válaszolta szórakozottan a nagyi, és ledobta az asztalra a telefont. - Néha elgondolkodom azon, hogy miért döntöttél így. Miért rejtegetsz annyi mindent előle, miért menekülsz. De utána, rájövök, hogy így a legjobb. És nem csak neked, de neki is. 

- Nem ilyen életet akartam neki. - nézett komolyan anya. - Szerettem volna, ha nem kell titkolóznom a gyermekem előtt. Bármit megadtam volna azért, hogy ne apa nélkül keljen felnőnie. De semmit nem tehettem, csak azt, hogy biztonságot nyújtok neki addig, ameddig csak tudok. 

- Erős vagy. - fogta meg a kezét a nagyi, s bátorítóan rámosolygott. - És őt is erősnek nevelted. Innen már csak annyi a dolgod, hogy hagyod felnőni. 

Anya egy könnycseppet törölt le arcáról, és szorosan megölelte a nagyit. 

Lana Montgomery

Riadtan ültem fel az ágyon. Az első dolog, amit észre kellett vennem, hogy már fényes nappal van, talán dél fele járhat az idő. A második pedig, Dean nem volt mellettem, pedig tisztán emlékeztem, hogy együtt aludtunk el. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma már el kell kezdenünk az edzéseket, de én még ágyban vagyok. Toby világosan megmondta hogy hétre legyek kész.
Barna hajamba túrtam, közben pedig próbáltam felidézni magamban azt, amit álmodtam. Igen, csak álmodtam. Akármennyire is valóságosnak tűnt, csak egy álom volt. De mégis...olyan érzésem van, mintha megtörtént volna ezt az eset.
Erősen koncentráltam, majd végre bevillant. A hely, ahol anya és a nagyi voltak, nem más, mint a nagyi régi háza, a falu szélén. Csupán csak egyszer jártam ott, s akkor is öt éves lehettem, de biztos vagyok benne, hogy az az a hely. Annak kell lennie. Magára a házra már nem emlékszem, a teraszon pedig soha nem jártam, de az udvart bárhol felismerném. A nagyi imádta. Szinte egész nap csak kint volt, és a virágokat gondozta.
- Minden rendben? - gondolatmenetemből Dean hangja rántott ki. Az ajtófélfának volt támaszkodva, és engem vizslatott, ahogy próbálom összerakni az álmom. Egyszerű fekete farmerbe bújtatta vékony lábait, amihez egy szürke pólót választott. A haja, mint tegnap, most is tökéletesen be volt állítva, talán még jobban is.
Valószínű észrevette, hogy többször is végigmértem, mert ajkait pimasz mosolyra húzta. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, s próbáltam eltakarni a vöröslő fejemet.
- Persze. - mosolyogtam rá, miután összeszedtem magam. - Köszönöm, hogy itt maradhattam estére. Tudom, hogy nem ez a szobám, ígérem legközelebb nem kell együtt aludnunk.
- Lana. - szakított félbe, majd letérdelt elém. - Semmi gond. Mint már mondtuk, ide bármikor jöhetsz, érezd magad otthon. És amúgy...az ágyamon bármikor elférünk, akár ketten is.
- Elfogok késni az edzésről. - pattantam fel gyorsan, ezzel együtt témát is váltva, de Dean elém állt.
- Már vége. - vonta meg a vállát. Hangjában azonban semmi haragot nem fedeztem fel, helyét átvette a jókedv, s a humor.
- Toby meg fog ölni. - ijedtem meg. - Eddig sem szimpatizált velem, de most biztosan gyűlöl. Miért nem keltettél fel hamarabb?
- Ne aggódj már ennyire. - nevetett fel. - Beszéltem vele, és megegyeztünk, hogy áttesszük délutánra, csak hogy kipihend magad.
- Csak most szólsz? - kérdeztem hitetlenkedve, de ő csak jót szórakozott rajtam megint.
Nevetve dobtam hozzá a párnát, amit ő ügyesen elkapott, s visszadobta hozzám. Ám én nem voltam olyan gyors, ezért arcon vágott vele.
Miután kijátszottuk magunkat, felajánlotta, hogy elvisz reggelizni. Tegnap dél óta nem ettem semmit, ezért azonnal igent mondtam, és már rohantam is, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Átöltözni sajnos nem tudtam, viszont annyit tehettem, hogy lemostam azt a minimális sminket, ami még tegnapról maradt rajtam, s ujjaimmal átfésültem a hajam.
Ahogy a tükör előtt néztem magam, eszembe jutott anya. Az álmomban annyira más volt. Olyan nyugodt. Nem telt el úgy otthon nap, hogy ne lett volna ideges. Egyszer rákérdeztem, hogy mi miatt ennyire feszült, de csak azt válaszolta, hogy nem érthetem. Talán valami köze lehetett a főnökhöz. Mindig annyira szerettem volna segíteni neki, hogy kicsit jobban érezze magát, de hiába a sok próbálkozásom, nem tudott nyugodt lenni. Valamitől annyira félt...szinte már rettegett. Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy a főnök miatt.
- Jól vagy? - lépett mellém Dean, és a hátamra tette a kezét. Megijedtem az érintésétől, annyira el voltam kalandozva, s ez feltűnt neki is.
- Igen. - fordultam felé, és egy magabiztos mosolyt varázsoltam arcomra. - Csak már nagyon éhes vagyok.
- Akkor menjünk. - viszonozta a gesztust, majd mind a ketten elindultunk a földszintre. Szerencsémre rajtunk kívül senki nem tartózkodott a házban, ezért könnyedén tudtunk a kocsihoz menni. Nem szerettem volna, ha meglátják, hogy még itt vagyok. Főleg Toby. Ő biztos nem hagyta volna szó nélkül, ha itt talál.

- Két kávé, és egy nagy csokis muffin. Jó étvágyat hozzá. - tette le elénk a kért rendelésünket a pincér. Egy kellemes hangulatú kávézóban voltunk. Nem voltak sokan, rajtunk kívül talán hárman lehettek bent. Amint beléptem, azonnal megtetszett a hely, s ezt még fokozta az is, hogy kapható a kedvenc sütim.
Megköszöntük, majd mind a ketten a kávénkért nyúltunk, s ahogy ujjaink összeértek, ő gyorsan el is rántotta kezét. Nem értettem, ezt a hirtelen távolságtartást, de nem akartam felhozni a témát. Gyorsan magam elé vettem a kávét és a muffint, majd nekiláttam az elfogyasztásához.
Csendben voltunk, egyikünk sem szólalt meg. Talán ez a csend, mind a kettőnknek jól jött. Hogy kicsit elgondolkodjunk, tisztázzuk magunkban a dolgokat. Én még mindig az álmommal voltam elfoglalva, Dean pedig...fogalmam sincs. Csak mereven nézte a kávéját, néha pislogott, de ezen kívül nem csinált mást.
Elgondolkodtam, vajon elmondjam neki? Igaz, hogy az én álmom, de lehet jelenthet valamit. Hisz biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Talán ha elmondanám, akkor azzal segíthetnék...esetleg a KERESZT segítségére is lehet.
- Már harmadjára vágsz ilyen arcot. - szakította meg gondolatmenetemet a velem szemben ülő személy. - Újra megkérdezem, de szeretném, ha őszinte választ adnál. Minden rendben?
Rá emeltem tekintetem, s csak néztem rá. Egymást néztük, de egy szót sem szóltunk. Az agyam hangosan kattogott, már féltem, hogy más is hallja.
- Álmodtam. - nyögtem ki, mire neki kíváncsiság ült ki az arcára. - És biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Én nem voltam ott, a nagyi és az anyukám beszélgettek. Olyan valódinak tűnt.
- Ez az első fázisod. - felelte könnyedén. - Te vagy a kapocs, emlékszel? Különleges képességed van, olyan, ami másnak nincs. Csak te tudod megtalálni a naplókat, és ehhez az kell, hogy jeleket kapj. Vagy álmodban, vagy bármilyen más formában fogsz jeleket kapni, ami elvezet a naplóhoz. Úgy tűnik, gyorsabban haladunk, mint azt elterveztük, de nem baj.
- Szóval amit álmodtam, az a helyszín az, ahol keresnünk kell a naplót? - kérdeztem, mire bólintott, és végre beleivott a kávéjába. - Ez egyszerűnek tűnik.
- Nem annyira. - mondta mosolyogva. - Sok munkával jár, és te még csak most csöppentél bele ebbe. Hidd el, nem fogsz unatkozni,
Nevetve ettem meg az utolsó falatot a muffinomból, majd a kávémat is megittam. Már mind a ketten végeztünk, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük mennyi az idő. Már kibújtam a reggeli edzés alól, és biztos vagyok benne, hogy Toby nem rajongott ezért. Ha kések, akár fél percet is, megöl.
- Mennünk kell. - álltam fel gyorsan, és a táskámba nyúltam, hogy előkeressem a pénztárcám, de nem volt nálam. Biztos otthon felejtettem, csak én lehetek ilyen béna.
- Meghívtalak reggelizni, nem gondolhatod, hogy te fogsz fizetni. - korholt le Dean, és az asztalra tette a bizonyos összeget.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan. - Visszaviszel a nagyim házához?
- Persze, menjünk.

Dean a ház előtt tett ki, s amint megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj ebben az egy órában, bementem a hatalmas házba. Egy könnycsepp folyt le arcomon, amint megláttam a nagyi kedvenc kabátját felakasztva. Bárcsak itt lenne velem.
Elhessegettem a szomorú gondolatokat, és a szobámba siettem. Előkerestem egy sportos szettet, amit az ágyra raktam, én pedig a fürdőszobába indultam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, levettem a koszos ruhákat, majd beálltam a zuhany alá.
Miután teljesen kiáztam, megtörölköztem, és felvettem az imént már kikészített ruhadarabokat. Sima fekete passzos nadrágra esett a választásom, és  hozzá, egy fehér Nike pólót húztam. A hajamat hagytam csak felkötve, hogy ne zavarjon az edzés közben. Lábamat a sport cipőmbe bújtattam, és a fekete táskámból átpakoltam a sport táskámba, amit a vállamra vettem, és lementem a konyhába.
Kivettem a hűtőből egy üveg vizet, amit elrejtettem a táskámban, majd írtam egy üzenetet Dean-nek, hogy indulok. Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és indulni készültem, amikor egy ismeretlen kocsit parkolt le előttem. Nem tudtam ki lehet, ezért kicsit megijedtem, de amint lehúzta az ablakot, teljes biztonságban éreztem magam.
- Ugye tudjátok, hogy nem kell mindig engem fuvarozni? - kérdeztem, amikor már a kocsiban ültünk, és a rejtekhely felé tartottunk. - Mármint, örülök neki, hogy számíthatok rátok, de nem kell a nap huszonnégy órájában a nyomomban lennetek. Eltudok menni egyedül is, nem kell külön értem jönni.
- Mi csak aggódunk érted, Lana. - nézett rám egy pillanatra. - Már az első nap megtámadtak, egy kicsit sem félsz? Nem tudhatod mikor ugrik ki eléd valaki, és rabol el.
- Természetesen ott van bennem a félelem, de akkor sem kell biztonsági őr mellém. Nem tudom, hogyan köszönjem meg nektek, hogy segítettetek rajtam. Borzasztóan hálás vagyok, de már egy kicsit soknak találom a felügyeletet.
- Nem kell sehogy sem megköszönnöd. - felelte, s továbbra is az utat nézte. - És ha tényleg így érzel, akkor beszélünk a többiekkel is. Erről nem egyedül döntök, mindannyiunknak fontos vagy, csak te tudsz nekünk segíteni.
Hát erről szól ez az egész? Csak azért kellek nekik, és azért vigyáznak ennyire rám, mert szükségük van a naplókra. Mit is hittem? Hogy majd megszeretnek? Barátok leszünk? Ők is ugyan úgy kihasználnak, mint otthon. Kizárólag a képességem kell nekik, és nem én. Olyan naiv vagyok. Pedig azt hittem, tanultam már a hibáimból, de úgy látszik, még mindig az a naiv kislány vagyok, aki voltam. Ebből soha nem növök ki.
Én tényleg azt hittem, hogy ami történt Dean és köztem, az valódi volt. Hogy ő is érzi azt a köteléket, ami köztünk van. Túlságosan beleéltem magam. Hagytam, hogy közel kerüljön hozzám, és azt hiszem, hogy beleszerettem. Túl közel engedtem, ezért is fog nagyon fájni, ha elbúcsúzunk egymásól. Mert ez lesz. Előbb vagy utóbb elválnak útjaink, és többet nem látjuk egymást. Ha beteljesítjük a KERESZT-et, mind szétválunk, és vége. Olyan ez, mint egy küldetés. Sok csalódással, és semmi érzelemmel.
- Akkora egy hülye vagyok. - nevettem fel keserűen, s ezzel magamra vontam Zack figyelmét is. Óvatosan felém nézett, majd amikor látta, hogy sírok, leállította a motort, és aggódva fordult felém.
- Mi történt? - simította meg karomat.
- Komolyan? - csattantam fel. - Nem kell megjátszani magad, értek mindent. Olyan kedves voltál hozzám, már az első perctől fogva. Azt hittem, hogy barátok vagyunk, de most sikerült csak megértenem mindent.
- Miről beszélsz? - fürkészett továbbra is, és úgy tűnt, nem érti a problémámat. - Barátok vagyunk, Lana. Nem tudom, hogy mit raktál össze a fejedben, de biztos vagyok benne, hogy hülyeség. Én nem játszom meg magam. Soha nem is játszottam, és ezt te is tudod.
- Én már nem tudok semmit. - szipogtam. - De azt viszont igen, hogy kihasználtok. Kérlek ne is tagadd. attól csak rosszabb lesz. Tudom, hogy csak a képességem kell, és ha végeztünk, akkor mind szétválunk, úgy teszünk, mintha nem is ismertük volna egymást.
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét. Láttam rajta, hogy meglepődött a kitörésemen, és keresi a megfelelő szavakat. - Soha nem akartunk kihasználni, és szörnyen sajnálom, hogy így érzel. Mi mind nagyon megszerettünk, és amikor azt mondtuk, hogy olyan vagy, mintha a húgunk lennél, igazat mondtunk. Fontos vagy nekünk az első perctől kezdve. És szerintem beszélhetek mindannyiunk nevében is. Megígérem neked, hogy ha végeztünk, nem fogunk szétválni, együtt maradunk, mint egy csapat. Innentől már összetartozunk, és bármi lesz a jövőben, nem mozdulok mellőled.
Jól estek Zack szavai. Be kell valljam, egy kicsit igaza van. Hülyeségeket gondoltam, nem lett volna szabad egyből rosszra gondolni. Talán tényleg jelentek nekik valamit, és egy szoros barátság kezdete előtt állunk.
- Sajnálom, hogy így neked ugrottam, nem lett volna szabad. Csak annyira rosszul éreztem magam, azt hittem a képességemet akarjátok, és utána engem eldobtok.
- Felejtsük el. - mosolyodott el. - Lehet, hogy velem nem töltöttél még annyi időt, mint Dean-nel, de hidd el, nagyon fontos vagy nekem, és túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy csak úgy eldobjalak.
- Köszönöm. - hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa a vörös arcomat. Már nem ez az első alkalom, hogy zavarba hozott.
Mutatóujjával finoman az állam alá nyúlt, és lassan felemelte a fejemet úgy, hogy egymás szemébe tudjuk nézni. Amint találkozott a tekintetünk, közeledni kezdett felém. Annyira megijedtem, hogy nem volt időm elhúzódni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyelve bejutásért könyörög, ezért összeszedtem minden erőmet, és elfordítottam a fejem.
- Szerintem mennünk kellene. - mondtam, hogy megtörjem a csendet.
- Igen, Toby már biztos mérges. - felbőgött alattunk a motor, majd folytattuk utunkat a rejtekhelyig.
Őszintén szólva, nem tudom miért szakítottam félbe. Semmi nincs köztünk Dean-nel, de úgy éreztem, hogy nem helyes. Zack nagyon rendes srác, minden lány álma, de én Dean iránt érzek valamit. Igen, beleszerettem. Még hangosan nem merem kimondani, de magamat már sikerült meggyőznöm erről.
Viszont nem akarom megbántani Zack-et. Most tisztáztunk mindent, erre jön még egy félre értés, ami egy kínos beszélgetést igényel.
Amint megállt a kocsi, villám sebességgel szálltam ki, és meg sem várva Zack-et mentem be a rejtekhelyre. Már mind a két fiú ott volt, és csak az érkezésünkre vártak.
- Mi tartott eddig? - támadott le egyből Toby. - Mondtam, hogy ne késs.
- Nem az ő hibája. - szólt közbe Zack, aki ép most lépett be az ajtón. - Lerobbant a kocsim, és megálltunk, hogy megcsináljuk.
- Nem érdekel a magyarázkodás, felőlem dugni is megállhattatok, a lényeg, hogy nem voltatok itt időben. - korholt le mind a kettőnket. - Most pedig indulj bemelegíteni, mire ott vagyok legyél készen.
- Megmutatom merre menj. - intett Dean, és a hátsó kijárat felé indult. Gyorsan kikerültem Toby-t, és követtem a fiút. Megvárta amíg utolérem, és együtt léptünk ki a hátsó udvarra.
Itt gondosan le volt vágva a fű, nem úgy, mint elől, s külön ki volt alakítva egy gyakorló tér, ahova pár matracot helyeztek a földre. Tőlünk jobbra egy új építésű fa házat fedeztem fel.
- Ott lakik valaki? - mutattam a házra.
- Csak a fegyvereket, és néhány kelléket tartunk bent. - magyarázta, miközben a gyakorló térhez ment. - Jobban jársz,ha elkezdesz bemelegíteni. Toby nagyon komolyan veszi a dolgát.
- Igen, azt látom. - sóhajtottam, majd elkezdetem a bokámat melegíteni. Pár körzést végeztem a lábammal, és a karommal is, majd ezt a nyújtás követte. Dean a fának támaszkodva nézett, minden egyes mozdulatomat figyelte. Kicsit zavaró volt, de próbáltam nem törődni vele, és csak a bemelegítésre koncentrálni.
- Kész vagy? - csatlakozott hozzánk Toby, mire csak határozottan bólintottam. - Nagyszerű, akkor kezdheted száz felüléssel.
- Tessék? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Arról volt szó, hogy megtanítotok hogyan védjem meg magam.
- Igen, és ne aggódj, mindent meg fogsz tanulni. - vágta rá. - Mivel késtél, ez a büntetésed. És ha kész vagy, folytathatod kétszáz guggolással, majd újra felülés.
- Ezt nem hiszem el. - morogtam, és nekikezdetem a feladatnak.

Hosszú percekig szenvedtem a büntetésemmel, és a neheze csak ez után következett. Toby rendesen megleckéztetett, kőkemény edzést tartott. Először az alapokat néztük át, és mivel az könnyen ment, áttértünk a fájdalmas részre. Meg kellett tanulnom úgy ütni, hogy az ellenfelet a földre küldjem, vagy legalábbis kicsit bele szédüljön az ütésbe. Ez sehogy sem akart menni, ezért előkerült a bokszzsák. Először finoman kezdtem ütni, de Toby rám kiabált, ezért beleadtam minden erőmet, úgy ütlegeltem szegény zsákot. Két órával később az edzőm megparancsolta, hogy szedjem össze magam, mert a legnehezebb feladat következik. Bármilyen módszerrel, lehet az ütés, vagy kigáncsolás, a földre kell küldenem, és nem lehet feladni. Először megijedtem ettől a feladattól, mert nem akartam semmilyen fájdalmat okozni Toby-nak, de miután újra rám üvöltött, muszáj voltam elkezdeni.
Próbáltam nem sokat agyalni rajta, ezért odamentem, és megpróbáltam kigáncsolni, de nem jártam szerencsével, ugyanis én kerültem a földre. Újból nekifutottam, de ismét a földön kötöttem ki.
- Csak ennyit tudsz, kislány? - nevetett, s hangjából nem tudtam mást kivenni, csak utálatot.
- Toby, ne játszd a pankrátort. - szólt az ajtóban álló Zack, és mérgesen méregette a fiút.
- Ne szólj bele, jó? Én tartom az edzést, menjél csak vissza, nem kell oktatni. - vágta vissza durván, és újra felém fordult. - Te meg szedd össze magad, különben nem jársz jól.
- Szerintem mára elég lesz. - javasolta aggódóan Zack.
- Nem. - válaszoltam ezúttal én, s ezzel magamat is megleptem. - Le tudlak győzni.
- Nem hiszem én azt. - felelte szórakozottan.
Annyira mérges lettem, hogy teljes erőmből nekirontottam, és mivel nem számított erre, elvesztette egyensúlyát, de nem esett el. Amíg összeszedte magát, én már ütni kezdtem, ott ahol értem. Annyira belerúgtam a bokájába, hogy még én is hallottam, ahogy a csont megrepedt. Használtam a ma tanult ütéseket is, de ezzel nem haladtam semmire, ezért visszatértem a gáncsoláshoz. Jobb lábammal az ő balja mögé léptem, s sikeresen leterítettem a földre.
Levegőért kapkodtam, miközben néztem az arcát. Teljesen meg volt dermedve. Nem számított erre a cselekedetemre, alábecsült, ezért is lepődött meg. Én tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki, de annyira feldühített, hogy nem tudtam visszafogni magam. Miközben ütöttem, a rossz dolgokra gondoltam, amik velem történtek a napokban. A nagyira, a főnökre, anyára és a sok hazugságra, és végül Dean-re.
- Jól vagy, edzőkém? - kérdezte mulatságosan Dean, és Zack-vel összenevettek.
- Elmentek a fenébe. - kiabált ránk, majd felállt, és bicegve a házba indult. Nem voltam büszke magamra, sosem gondoltam volna, hogy tényleg le tudom győzni. Biztosan csak szerencsém volt. Ha lehetséges, akkor most még jobban utál, hurrá.
- Szép volt. - dicsért meg Zack, és rám kacsintott. - Alábecsült, de legalább most már tudja, hogy nem ő a legjobb.
- Én nem akartam bántani. - mentegetőztem.
- Ugyan, ne törődj vele. - mondta nyugodtan. - Már kijárt neki. Amúgy nem vagy éhes? Rendeltünk kaját, bent van a nappaliba.
- Köszi, mindjárt megyek. - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is viszonozta, majd sarkon fordult és bement. Dean még mindig az ajtóban állt szótlanul, és csak engem nézett. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom.
- Tényleg ügyes voltál. - biccentett felém, és már ment is be.
- Dean. - szóltam utána. Nem akarok rosszban lenni.
- Nem vagyunk. - válaszolta, és bement.
Csak álltam ott, mint valami bábu, és vártam, hogy visszajöjjön, De ő nem jött. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. A csókunk óta úgy érzem, hogy távolságtartó lett. Miért? Talán valami rosszat mondtam, vagy tettem?
Nagyot sóhajtottam, majd leültem a matracra, és csak gondolkoztam. Mindenen, ami csak eszembe jutott. Többször átrágtam már a nagyi eltűnését, és semmi értelmes megoldást nem találok, csak azt, hogy az én hibám. Egyedül én tehetek róla, és ezt a fiúk is tudják. A főnök valamiért pikkel rám, és mivel engem nem tudott elrabolni, a nagyimat vitte el. És ezzel okozott  legnagyobb fájdalmat.
Anyával nem beszéltem, mióta a nagyi eltűnt. És nem csak azért, mert borzasztóan haragszom rá, hanem mert nem tudom, hogyan mondjam el neki, mi történt a nagyival. Talán én is hazudni fogok, és azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig közel sincs...
- Semmit nem ettél ma. - ült le mellém, legnagyobb meglepetésemre Dean, és kezében egy tányért tartott, rajta három szelet pizza díszelgett. - Tessék.
- Köszi. - vettem el tőle, és egyből enni kezdtem.
- Beszéltem Zack-vel. Pontosabban tanácsot kért tőlem. - mondta hirtelen.
- Milyen tanácsot?
- Először azt hittem, valami harci tanácsra gondol, de nagyot tévedtem. Elmondta, hogy mi történt köztetek, és a segítségemet kérte.
Nem hittem a fülemnek. Pont Dean-től kért tanácsot? És miért mondta el?
- Én... - kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nem kell magyarázkodnod, főleg nem a magánéletedről. Azt mondtam neki, hogy ne adja fel, és harcoljon érted. Én nem akarok az utatokban állni, és összezavarni téged. Ami történt, az megtörtént, nem tudjuk visszacsinálni. Felejtsük el azt az estét, mintha semmi sem történt volna.
- Miért mondod ezt? - néztem rá. - Én nem akarom elfelejteni, mert az a csók segített rájönni, hogy tényleg kedvellek. Nem tudok úgy tenni, minta meg sem történt volna, és nem is akarok. Azzal zavarsz össze, hogy ilyeneket mondasz. Nem értem, Dean.
- Nem szabad belém szeretned, oké? - állt fel, és kicsit feljebb emelte a hangját. - Nem én vagyok a megfelelő ember, hanem Zack! Én nem lehetek veled, de ő igen. Nem szabadott volna megcsókolnom, hibáztam, és ígérem többet nem fordul elő, mert nem akarok közétek állni. - barna, göndör hajába túrt, majd még utoljára rám nézett, és elviharzott. Én csak ültem ott, és néztem magam elé. Szinte fel sem fogtam szavait. Kellett pár perc, mire összeszedtem magam, és megértettem a lényeget. Tehát az őseim Zack-et szánták nekem? Miért? Egyáltalán miért neki kell kiválasztani, hogy ki lesz a jövendőbelim? És ha én mást szeretek?
Fájt, hogy Dean-t elveszítettem. Én tényleg szeretem Zack-et, de kizárólag barátként. Nem is tudok másképp nézni rá. Már az első találkozásunknál éreztem, hogy Dean és köztem van valami kötelék, ami összehúz minket. Éppen ezért éreztem azt, hogy már korábban is találkoztunk. Nem is tagadom, hogy mennyire vonzódom hozzá.
Minden esetre, fontosabb dolgunk is van. Meg kell találni az első naplót, majd a medált. Nem lesz egyszerű feladat, de már sejtem, hogy hol lehet. De a legfontosabb, hogy visszakapjam a nagymamámat. Semmi más nem érdekel, csak ez az egy.

Várom a véleményeteket! :)