Nem is húzom tovább az időt, jöjjön az ötödik fejezet! :) Jó olvasást nektek! <3
Ölelés : K Savanna <3
Az elmúlt két nap szinte szuper gyorsasággal telt. Észre sem vettem, és a Nap helyét, a Hold váltotta át. Edzéseket-edzések követtek, ki sem látszódtunk a gyakorlásból. A karomon, és a lábamon annyi lila folt keletkezett, hogy egy évbe telne, mire megszámolnám. De egyáltalán nem bántam, legalább volt valami, ami elterelte a figyelmemet, a gondolataim elől. Napi kétszer négy óra, azt bárhogy számoljuk, nem kevés idő. És én lelkiismeretesen végigcsináltam minden feladatot, próbáltam a legjobbat nyújtani, és szerintem sikerült is. Magamat is megleptem a teljesítményemmel, nem gondoltam volna, hogy tudok ennyire harcias is lenni.
A mai napra úgymond szabadságot kaptam, aminek örülnöm kellene, de nem tudok. Így vissza fognak térni a gondolataim, amiket sehogy sem tudok kizárni, csak az edzéssel. Úgy döntöttem, hogy ne üljek otthon, elmegyek bevásárolni,és összedobok valami finom ebédet. Úgy is régen ettem már rendesen.
Miután felébredtem, elvégeztem a reggeli teendőimet, magamra vettem a kiválasztott ruhákat, majd a boltba indultam. A nagyi kocsija kint állt a garázsban, és mivel szakadt az eső, semmi kedven nem volt elázni. Úgy véltem, a nagyi nem bánná, ha kölcsön veszem a járművet egy rövid időre. Amint megtaláltam a kocsi kulcsát, beültem, és indítottam a motort.
A sorok között haladtam, amikor szörnyű fejfájás jött rám. Először azt hittem, hogy csak az időjárás miatt, de amikor szédülni kezdtem, rájöttem, hogy valami baj van. Nem akartam gyengének tűnni, és sajnáltatni magam az emberek előtt, ezért tovább mentem, közben egyre erősebben kapaszkodtam a kosárba, amit magam előtt toltam. Amint megvettem a fontosabb élelmiszereket, a pénztárhoz indultam, de hirtelen úgy éreztem, hogy ha nem állok meg, akkor azonnal összesek. Nagyokat lélegezve, és erősen kapaszkodva álltam a bolt közepén. Most már nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nagyon megijedtem. Azonban pár perc múlva jobban éreztem magam, mintha enyhült volna a fájdalom, ezért újra elindultam.
Kifizettem a termékeket, s a kocsi felé indultam, de újból rám tört a kínzó fájdalom, ezúttal erősebben. Összeszűkített szemmel közeledtem a kocsi felé, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és összeestem a földön. A táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal halk puffanással esett mellém. Nagyon gyengének éreztem magam, alig tudtam megmozdulni. A fenekem sajgott a kemény betontól, éppúgy, mint a karom, amire ráestem. Próbálkoztam kinyitni a szemem, és küzdeni a fájdalom ellen, de túl erős volt, nem bírtam tovább.
Újra a nagyi kertjében találtam magam. Pislogtam párat, mire rendbe jött a látásom, majd felálltam a földről, és körbenéztem. Egyedül voltam, ezúttal sem anya, sem a nagyi nem tartózkodott kint. Mi történt? Lábaimat a ház bejárata felé kezdtem szedni, hátha ott találok valakit. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért könnyedén ment a bejutás. Halkan lépkedtem a nappaliban, majd átmentem a konyhába, de ott sem leltem rá senkire. Végül a folyosóra tévedtem, ahonnan három szoba nyílt, ajtajuk mindnek nyitva állt. Bekukucskáltam az elsőn, a másodikon de senki. A harmadikból már halk susogást fedeztem fel, ezért óvatosan néztem be.
A nagyit láttam meg először, aki nekem háttal állt, kezében tartott valamit. Vele szemben anya volt, és úgy tűnt, veszekednek valamin. Féltem, hogy meglátnak,ezért nem mertem beljebb menni, csak az ajtó mögül hallgatóztam, de nem tudtam kivenni, hogy miről beszélnek. Az egyik pillanatban abba maradt a pusmogás, majd a nagyi az ajtó felé indult, mögött szorosan anya. Gyorsan átszaladtam a másik szobába, és onnan néztem, hogy hova mennek. A nagyi kezében egy öreg könyv volt, amit a mellkasához szorított, és a folyosó végéhez ment. Megállt a falnál, eltolta az előtte levő festményt, ami mögött egy kar volt. Amint azt meghúzta, a fal mozogni kezdett, s pillanatok alatt megnyílt előtte egy alagút. Csodálkozva néztem őket amint bemennek, majd az ajtó szép lassan bezárul mögöttük. Ez meg mi volt? Soha nem említettek ilyet. Egyáltalán lehetséges ez? Percekig csak magam elé meredve bámultam a falat, de semmi nem történt. Vártam,hogy kijöjjenek, azonban ez nem következett be.
- Lana. - szólítgatott valaki. - Nyisd ki a szemed. Hangja ismerős volt, bárhol felismertem volna.
Tettem amit kért, óvatosan felnyitottam a szemhéjaimat. Először a fényt kellett megszoknom, majd miután sikerült, az ágyam szélén ülő Dean-re tévedt a tekintetem. Ott ült, és már a puszta jelenlétével boldoggá tett.
- Mit csinálsz itt? - ültem fel erőtlenül. - Ha azért jöttél, hogy megint rólunk oktass ki, akkor köszi, nem kérek belőle.
- Fejezd ezt be. - szólt rám gyengéden. - Nagyon megijesztettél. Azt sem tudtam hol vagy, és amikor az a pasi felhívott, mindent eldobtam, és rohantam hozzád.
- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki büszkén, tudomást sem véve az előző mondatokról. Bevallom, nagyon jól estek a szavai, de jelen pillanatban nem akarok ezzel foglalkozni. Most van nagyobb problémánk is.
- Az még várhat. - mondta. - Most az a fontos, hogy felépülj.
- Semmi bajom nincs. - tiltakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. - Még ma beszélnünk kell a fiúkkal.
- Emiatt ne aggódj, időben fognak tudni róla.
- Köszönöm, hogy itt vagy. - fogtam meg a kezét. Azt vártam, hogy elhúzza, de helyett csak rám
mosolygott, és egy puszit nyomott kézfejemre.
- Nem vagy éhes? - kérdezte kedvesen, mire nekem felcsillant a szemem. - Gyere, keresünk valamit.
Mint egy öt éves, szó szerint kipattantam az ágyból, és ugrálva mentem le a konyhába. Ő csak nevetve jött mögöttem, és jót szórakozott rajtam. A helységbe érve tudatosult bennem, hogy semmi étel nincs itthon, ezért voltam bevásárolni. Az asztalon megláttam az újonnal vásárolt termékeket, és hálásan pillantottam Dean-re.
- Hazahoztam a kocsit, és behoztam a cuccokat. - vonta meg a vállát.
- Köszi. - mosolyogtam rá, majd az asztalhoz mentem. - Mit csináljunk?
- Egyedül a gofrit tudom elkészíteni, szóval nem hiszem, hogy a segítségedre lehetek a főzésben.
- Nagyszerű. - csaptam össze a kezem. - Te elkészíted desszertnek a gofrit, és pedig összedobok valami fő ételt.
Amíg én kitaláltam, hogy mit főzzek, Dean szorgosan kezdte el kikeverni a gofri tésztát. Örültem, hogy itt van velem, és találtunk egy közös programot, még ha tartjuk a távolságot is. Legalább együtt töltünk egy kis időt. Ő az, aki miatt egyből jókedvem lesz, de a legtöbb fejfájást is okozza. A mi helyzetünk nem egyszerű, de próbálunk megbirkózni vele.
Amíg vártam, hogy felforrjon a víz, a konyhapultnak dőlve néztem Őt. Annyira tökéletes. Minden mozdulatát követtem, le sem bírtam enni róla a szemem. Egy idő után megunta, hogy csorgatom a nyálam, ezért odajött hozzám, s én annyira lefagytam, hogy észre sem vettem, hogy összemaszatolta az orromat a gofri tésztával. Próbáltam mérgesen nézni rá, de nem sikerült. Helyette, mind a ketten nevettünk. Eltereltem a figyelmét, s egy óvatlan pillanatban belemártottam az ujjam a tésztába, majd az arcára kentem. Nevetve kezdtem el szaladni a konyhában, ám neki sem kellett több, utánam eredt, s szinte egyből el is kapott. Derekamnál fogva közelebb rántott magához, arcán győztes vigyor jelent meg. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini...és az is vagyok.
- Én nyertem. - suttogta, de így is tökéletesen hallottam.
- Most nem érdekel a távolság tartás? - néztem a szemébe, s arra céloztam, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz.
- De. Nagyon is. - válaszolta, majd egy rövid puszit nyomott szám sarkába, s visszament a pulthoz. Én pedig álltam ott, mint akit faképnél hagytak.
Felsóhajtottam, majd én is visszamentem a főztömhöz. Bő egy óra múlva mind a ketten elkészültünk, ezért megterítettem, s tálaltam az ebédet. Csendben ettünk, néha találkozott a tekintetünk, de komolyabb beszélgetést nem folytattunk.
Amíg vártam, hogy felforrjon a víz, a konyhapultnak dőlve néztem Őt. Annyira tökéletes. Minden mozdulatát követtem, le sem bírtam enni róla a szemem. Egy idő után megunta, hogy csorgatom a nyálam, ezért odajött hozzám, s én annyira lefagytam, hogy észre sem vettem, hogy összemaszatolta az orromat a gofri tésztával. Próbáltam mérgesen nézni rá, de nem sikerült. Helyette, mind a ketten nevettünk. Eltereltem a figyelmét, s egy óvatlan pillanatban belemártottam az ujjam a tésztába, majd az arcára kentem. Nevetve kezdtem el szaladni a konyhában, ám neki sem kellett több, utánam eredt, s szinte egyből el is kapott. Derekamnál fogva közelebb rántott magához, arcán győztes vigyor jelent meg. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini...és az is vagyok.
- Én nyertem. - suttogta, de így is tökéletesen hallottam.
- Most nem érdekel a távolság tartás? - néztem a szemébe, s arra céloztam, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz.
- De. Nagyon is. - válaszolta, majd egy rövid puszit nyomott szám sarkába, s visszament a pulthoz. Én pedig álltam ott, mint akit faképnél hagytak.
Felsóhajtottam, majd én is visszamentem a főztömhöz. Bő egy óra múlva mind a ketten elkészültünk, ezért megterítettem, s tálaltam az ebédet. Csendben ettünk, néha találkozott a tekintetünk, de komolyabb beszélgetést nem folytattunk.
Az ebéd elfogyasztása után következett a desszert. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit hozott össze, s mikor elém rakta a finomságokat, leesett az állam. Elég jól nézett ki, és az íze fantasztikus volt.
- Meg kell mondanom, elég ügyes gofri sütő vagy. - dicsértem meg mókásan.
- Tudom, sokan mondták már. - dőlt hátra elégedetten a székében.
- És még szerény is. - tettem hozzá, mire ő csak rám kacsintott.
A kaja után szomorú búcsút vettünk egymástól, legalábbis én szomorkodtam. Egy gyors ölelés, és már el is ment. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót, és mentem vissza a konyhába, hogy rendet tegyek kicsit. Elmosogattam a tányérokat és az evőeszközöket, elpakoltam, majd felmentem a szobámba. Azonban nagy meglepetés fogadott, amikor beléptem.
- Te jó ég! - kiáltottam fel, annyira megijedtem. - Zack, mit csinálsz itt? És hogyan jöttél be?
- Felmásztam. - válaszolta egyszerűen, majd felém kezdett közeledni. Kezei közé fogta arcomat, és csak nézett rám. - Hallottam mi történt, ugye jól vagy?
- Persze. - vágtam rá amolyan rutinosan. - És...miért jöttél?
- Még nem tisztáztuk a csókot. - lépett kicsit hátra, de még így is nagyon közel volt. - Észrevettem, hogy kerülsz, és ennek nem örülök. Tudom, hogy hirtelen történt, de elragadott a pillanat.
- Én nem kerültelek. - mosolyogtam rá kedvesen, s próbáltam az igazat mondani. Vajon az igazat mondtam, és tényleg nem kerültem? Ezt még magam sem tudom.
- Pedig nekem úgy tűnt. - nevetett fel kínosan.
- Sajnálom, ha így érzed.
- Figyelj... - fogta meg kezemet, mire felvont szemöldökkel néztem rá. - Te egy nagyon különleges lány vagy. És éppen ezért szerettem beléd, olyan hamar. Megmagyarázhatatlan érzés, de ha veled vagyok, akkor úgy érzem, mintha repülnék. Szeretnélek megvédeni, melletted lenni, amikor csak szükséged van rám.
Nagyokat pislogva néztem a fiút, aki éppen szerelmet vallott nekem. Próbáltam megszólalni, de egy értelmes mondatot sem tudtam összerakni. Megmelengették a szívemet a szavai, és boldog voltam, amiért különlegesnek tart, holott semmivel nem vagyok több, mint más lányok. Szerettem volna azt mondani, hogy én is hasonlóképpen érzek, de nem tudtam volna a szemébe hazudni. Én nem tudom őt úgy viszont szeretni, ahogy szeretné. Ha ránézek, egy nagyon jó barátot látok, akit szinte már a családomnak mondhatok. A barátságnál nem érzek többet iránta, és ezt neki is tudnia kell. Nem akarom megbántani, de hazudni sem szeretnék.
- Sajnálom, Zack. - hajtottam le a fejem. - Te egy nagyon rendes fiú vagy, olyan, aki minden lány álma. Szeretnék a karjaidba borulni, és azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de képtelen vagyok rá. Te lettél az első legjobb barátom, az első igazi, akiben megbízok. Én csak barátként tekintek rád. Annyira sajnálom.
- Ne. Ne sajnáld. - túrt bele barna hajába. - Teljesen megértelek, és tudom, hogy nem engem szeretsz. Látom, ahogy Rá nézel, és mennyire megváltozol, ha a közeledben van. Szeretném, ha egyszer rám néznél így. De tudod...várni fogok rád. És ígérem, hogy mindig itt leszek neked, mint barát.
- Köszönöm. - öleltem meg. Hallottam, ahogy kifújja a levegőt, majd megéreztem kezét a hátamon. Örültem, amiért meg tudtuk beszélni. Féltem, hogy ha megtudja az igazat, akkor talán véget ér a barátságunk. De ígéretet tett, hogy mindig mellettem lesz, és ezzel tett a legboldogabbá.
- Na és, mit terveztél ma? - kérdezte, miután elengedtük egymást, és a nappaliba mentünk. Ő otthonosan leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, míg én megálltam előtte.
- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki egyszerűen, mire ő köpni-nyelni nem tudott. Gondoltam, nem erre számított. - És szeretném, ha velem jönnél megkeresni.
- Persze. - egyezett bele, de még mindig sokk hatása alatt volt. - Szóljunk a többieknek, és akkor...
- Ne. - vágtam közbe. - Menjünk csak ketten. Nem lesz semmi gond, tudom hol van.
- Valamit elhallgatsz. - vizslatott barna íriszeivel. - Miről van szó?
- Dean még várni akar, de én nem tudok. Szeretném minél előbb a kezemben tartani, és megtudni az igazságot. De megértem, ha nem akarsz nélkülük nekivágni. Viszont akkor egyedül fogok menni, és sehogy sem tudsz lebeszélni róla.
- Oké, oké. - állt fel, s egyből tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem. - Nem mész te oda egyedül, mert veled megyek. De hova is megyünk pontosan?
- A nagyim régi házába. Te mondta az első találkozásunknál, hogy leégett.
- Igen. - gondolkodott el. - Ezért is veszélyes odamenni. Nem tudjuk, hogy milyen állapotban van a ház, bármikor a fejünkre szakadhat.
- Ezért megyünk oda, és először megnézzük. - vázoltam fel a tervet. - Na indulás.
A kocsiban átbeszéltük a tervet, minden részletet kidolgoztunk, mintha valami háborúra készülnénk. Zack párszor elbizonytalanodott, olyankor szúrós tekintettel néztem rá, és határozottan érvelni kezdtem, hogy a fiúk büszkék lesznek ránk. Láttam rajta, hogy szorosan markolta a kormányt, le sem tagadhatta volna, hogy mennyire ideges. Én tudtam, hogy semmi baj nem történhet, egyedül én tudom a könyv rejtekhelyét, nem állhat föl semmi probléma.
- Biztos itt van? - kérdezte, amikor a ház előtt álltunk. Valóban látszott rajta, hogy valamikor tűz volt itt, de nem volt veszélyes a helyzet. Úgy látszott kívülről, hogy csak a ház egyik fele égett le, a másik sértetlen maradt.
- Egész biztos. - válaszoltam, miután alaposan megnéztem a házat. - Menjünk be.
- Nincs esetleg egy hátsó bejárat? Látszik, hogy a ház eleje romokban áll, de a hátulja még viszonylag rendben van. Talán ha ott mennénk be, akkor nem kell majd gipszben feküdnünk.
- A nagyi szobájában van egy ablak, ami elég közel van a földhöz. - jutott eszembe. - Ott megpróbálhatjuk.
Mind a ketten elindultunk a hátsó kertbe, ahol megbizonyosodtunk róla, hogy igazunk volt. A ház itt, teljesen épségben volt, mintha semmi sem történt volna.
- Különös. - mondtam, miközben felléptem a teraszra. - Itt még laki is lehetne.
- Olyan, mintha szándékosan égették volna le az elejét. - gondolkozott el, s követett. - Itt is be tudunk menni, úgy látom.
A terasz ajtó tárva nyitva volt, mintha csak vártak volna valakit. Óvatosan közelítettem meg, majd belöktem, s elhúztam a függönyt. Ahogy körbenéztem a nappalin, eszembe jutott, amikor itt nyaraltam. A sok emlék hirtelen rám zúdult, amitől könnybe lábadt a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy újra sírjak. Erősnek kell maradnom, legalábbis kívülről.
- Most merre? - lépett mellém Zack.
- Erre. - elindultam a folyosó felé, nyomomban a fiúval. A folyosón már jobban meglátszott a tűz nyoma, de még járható volt. Megálltam a fal előtt, eltoltam a képet, s megpillantottam a titkos kart. Hátrapillantottam Zack-re, aki csak csodálkozva nézte a kis szerkezetet. Én is éppen így nézhettem ki, amikor először megláttam. Mosolyogva néztem, majd visszafordultam, és meghúztam a kart, éppúgy, mint a nagyi. Pár másodperccel később elénk tárult az alagút. Pont, mint az álmomban.
- Itt van bent. - indultam el, de megfogta a kezemet, s előrement. Mosolyogva követtem, miközben tapogatóztam, ugyanis korom sötét volt bent. Semmit nem láttam, de nem féltem. És nem csak azért, mert Zack szorosan fogta a kezemet.
- Várj itt, keresek egy lámpát. - suttogta, majd elengedte a kezem. Percekig csak álltam ott, már kezdtem megijedni, majd hirtelen fény borította be a kis helységet. Tényleg kicsi volt, maximum tíz ember fért volna el bent. A sarokban egy öreg könyvespolc állt, rajta különböző poros könyvek sorakoztak. Mellette állt a lámpa, s amellett az íróasztal.
- Ott van. - mutattam az íróasztalra, majd gyorsan odasiettem. Valóban ott feküdt egy régi könyv, mellette egy fehér boríték volt hagyva.
- Fogd, és menjünk. - siettetett Zack.
- Nem nézünk körül? Talán valami a segítségünkre lehet.
- Csak a könyv kell, semmi más. - válaszolta komoran. Kezem közé vettem a könyvet, és a borítékot, majd leoltottam a lámpát, s a fiú után indultam.
- Haza vigyelek? - fordult felé, amikor már úton voltunk.
- Igen. - mosolyogtam rá kedvesen. - Ezt pedig oda adom. Ti többet értetek belőle, mint én, jobb, ha nálatok lesz.
Letettem a könyvet a műszerfalra, de a borítékot továbbra is magamnál tartottam. Olyan érzésem volt, mintha ezt a levelet nekem szánták volna. Elvégre az én családom rejtette el a könyvet.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondtam miután megérkeztünk a nagyi házához, majd egy puszit nyomtam arcára. - Holnap beszélünk.
Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg elhajt, majd bementem a lakásba. A csendesség továbbra is megmaradt bent, ami elég lehangoló volt. Amint bezártam magam után az ajtót, felszaladtam a szobámba, és az ágyba vetettem magam. Úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy futóversenyt. Teljesen ki voltam merülve, pedig ma nem csináltam megterhelő dolgokat. Azonban holnap korán reggel kezdődik az edzés.
Hirtelen eszembe jutott a boríték, ezért gyorsan a kezembe vettem, és felbontottam. Szó szerint faltam a sorokat, nem tudtam abbahagyni. A végén azt vettem észre, hogy arcomon folynak le a könnyek, és ezzel elmaszatolják a mondatokat.
- Meg kell mondanom, elég ügyes gofri sütő vagy. - dicsértem meg mókásan.
- Tudom, sokan mondták már. - dőlt hátra elégedetten a székében.
- És még szerény is. - tettem hozzá, mire ő csak rám kacsintott.
A kaja után szomorú búcsút vettünk egymástól, legalábbis én szomorkodtam. Egy gyors ölelés, és már el is ment. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót, és mentem vissza a konyhába, hogy rendet tegyek kicsit. Elmosogattam a tányérokat és az evőeszközöket, elpakoltam, majd felmentem a szobámba. Azonban nagy meglepetés fogadott, amikor beléptem.
- Te jó ég! - kiáltottam fel, annyira megijedtem. - Zack, mit csinálsz itt? És hogyan jöttél be?
- Felmásztam. - válaszolta egyszerűen, majd felém kezdett közeledni. Kezei közé fogta arcomat, és csak nézett rám. - Hallottam mi történt, ugye jól vagy?
- Persze. - vágtam rá amolyan rutinosan. - És...miért jöttél?
- Még nem tisztáztuk a csókot. - lépett kicsit hátra, de még így is nagyon közel volt. - Észrevettem, hogy kerülsz, és ennek nem örülök. Tudom, hogy hirtelen történt, de elragadott a pillanat.
- Én nem kerültelek. - mosolyogtam rá kedvesen, s próbáltam az igazat mondani. Vajon az igazat mondtam, és tényleg nem kerültem? Ezt még magam sem tudom.
- Pedig nekem úgy tűnt. - nevetett fel kínosan.
- Sajnálom, ha így érzed.
- Figyelj... - fogta meg kezemet, mire felvont szemöldökkel néztem rá. - Te egy nagyon különleges lány vagy. És éppen ezért szerettem beléd, olyan hamar. Megmagyarázhatatlan érzés, de ha veled vagyok, akkor úgy érzem, mintha repülnék. Szeretnélek megvédeni, melletted lenni, amikor csak szükséged van rám.
Nagyokat pislogva néztem a fiút, aki éppen szerelmet vallott nekem. Próbáltam megszólalni, de egy értelmes mondatot sem tudtam összerakni. Megmelengették a szívemet a szavai, és boldog voltam, amiért különlegesnek tart, holott semmivel nem vagyok több, mint más lányok. Szerettem volna azt mondani, hogy én is hasonlóképpen érzek, de nem tudtam volna a szemébe hazudni. Én nem tudom őt úgy viszont szeretni, ahogy szeretné. Ha ránézek, egy nagyon jó barátot látok, akit szinte már a családomnak mondhatok. A barátságnál nem érzek többet iránta, és ezt neki is tudnia kell. Nem akarom megbántani, de hazudni sem szeretnék.
- Sajnálom, Zack. - hajtottam le a fejem. - Te egy nagyon rendes fiú vagy, olyan, aki minden lány álma. Szeretnék a karjaidba borulni, és azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de képtelen vagyok rá. Te lettél az első legjobb barátom, az első igazi, akiben megbízok. Én csak barátként tekintek rád. Annyira sajnálom.
- Ne. Ne sajnáld. - túrt bele barna hajába. - Teljesen megértelek, és tudom, hogy nem engem szeretsz. Látom, ahogy Rá nézel, és mennyire megváltozol, ha a közeledben van. Szeretném, ha egyszer rám néznél így. De tudod...várni fogok rád. És ígérem, hogy mindig itt leszek neked, mint barát.
- Köszönöm. - öleltem meg. Hallottam, ahogy kifújja a levegőt, majd megéreztem kezét a hátamon. Örültem, amiért meg tudtuk beszélni. Féltem, hogy ha megtudja az igazat, akkor talán véget ér a barátságunk. De ígéretet tett, hogy mindig mellettem lesz, és ezzel tett a legboldogabbá.
- Na és, mit terveztél ma? - kérdezte, miután elengedtük egymást, és a nappaliba mentünk. Ő otthonosan leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, míg én megálltam előtte.
- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki egyszerűen, mire ő köpni-nyelni nem tudott. Gondoltam, nem erre számított. - És szeretném, ha velem jönnél megkeresni.
- Persze. - egyezett bele, de még mindig sokk hatása alatt volt. - Szóljunk a többieknek, és akkor...
- Ne. - vágtam közbe. - Menjünk csak ketten. Nem lesz semmi gond, tudom hol van.
- Valamit elhallgatsz. - vizslatott barna íriszeivel. - Miről van szó?
- Dean még várni akar, de én nem tudok. Szeretném minél előbb a kezemben tartani, és megtudni az igazságot. De megértem, ha nem akarsz nélkülük nekivágni. Viszont akkor egyedül fogok menni, és sehogy sem tudsz lebeszélni róla.
- Oké, oké. - állt fel, s egyből tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem. - Nem mész te oda egyedül, mert veled megyek. De hova is megyünk pontosan?
- A nagyim régi házába. Te mondta az első találkozásunknál, hogy leégett.
- Igen. - gondolkodott el. - Ezért is veszélyes odamenni. Nem tudjuk, hogy milyen állapotban van a ház, bármikor a fejünkre szakadhat.
- Ezért megyünk oda, és először megnézzük. - vázoltam fel a tervet. - Na indulás.
A kocsiban átbeszéltük a tervet, minden részletet kidolgoztunk, mintha valami háborúra készülnénk. Zack párszor elbizonytalanodott, olyankor szúrós tekintettel néztem rá, és határozottan érvelni kezdtem, hogy a fiúk büszkék lesznek ránk. Láttam rajta, hogy szorosan markolta a kormányt, le sem tagadhatta volna, hogy mennyire ideges. Én tudtam, hogy semmi baj nem történhet, egyedül én tudom a könyv rejtekhelyét, nem állhat föl semmi probléma.
- Biztos itt van? - kérdezte, amikor a ház előtt álltunk. Valóban látszott rajta, hogy valamikor tűz volt itt, de nem volt veszélyes a helyzet. Úgy látszott kívülről, hogy csak a ház egyik fele égett le, a másik sértetlen maradt.
- Egész biztos. - válaszoltam, miután alaposan megnéztem a házat. - Menjünk be.
- Nincs esetleg egy hátsó bejárat? Látszik, hogy a ház eleje romokban áll, de a hátulja még viszonylag rendben van. Talán ha ott mennénk be, akkor nem kell majd gipszben feküdnünk.
- A nagyi szobájában van egy ablak, ami elég közel van a földhöz. - jutott eszembe. - Ott megpróbálhatjuk.
Mind a ketten elindultunk a hátsó kertbe, ahol megbizonyosodtunk róla, hogy igazunk volt. A ház itt, teljesen épségben volt, mintha semmi sem történt volna.
- Különös. - mondtam, miközben felléptem a teraszra. - Itt még laki is lehetne.
- Olyan, mintha szándékosan égették volna le az elejét. - gondolkozott el, s követett. - Itt is be tudunk menni, úgy látom.
A terasz ajtó tárva nyitva volt, mintha csak vártak volna valakit. Óvatosan közelítettem meg, majd belöktem, s elhúztam a függönyt. Ahogy körbenéztem a nappalin, eszembe jutott, amikor itt nyaraltam. A sok emlék hirtelen rám zúdult, amitől könnybe lábadt a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy újra sírjak. Erősnek kell maradnom, legalábbis kívülről.
- Most merre? - lépett mellém Zack.
- Erre. - elindultam a folyosó felé, nyomomban a fiúval. A folyosón már jobban meglátszott a tűz nyoma, de még járható volt. Megálltam a fal előtt, eltoltam a képet, s megpillantottam a titkos kart. Hátrapillantottam Zack-re, aki csak csodálkozva nézte a kis szerkezetet. Én is éppen így nézhettem ki, amikor először megláttam. Mosolyogva néztem, majd visszafordultam, és meghúztam a kart, éppúgy, mint a nagyi. Pár másodperccel később elénk tárult az alagút. Pont, mint az álmomban.
- Itt van bent. - indultam el, de megfogta a kezemet, s előrement. Mosolyogva követtem, miközben tapogatóztam, ugyanis korom sötét volt bent. Semmit nem láttam, de nem féltem. És nem csak azért, mert Zack szorosan fogta a kezemet.
- Várj itt, keresek egy lámpát. - suttogta, majd elengedte a kezem. Percekig csak álltam ott, már kezdtem megijedni, majd hirtelen fény borította be a kis helységet. Tényleg kicsi volt, maximum tíz ember fért volna el bent. A sarokban egy öreg könyvespolc állt, rajta különböző poros könyvek sorakoztak. Mellette állt a lámpa, s amellett az íróasztal.
- Ott van. - mutattam az íróasztalra, majd gyorsan odasiettem. Valóban ott feküdt egy régi könyv, mellette egy fehér boríték volt hagyva.
- Fogd, és menjünk. - siettetett Zack.
- Nem nézünk körül? Talán valami a segítségünkre lehet.
- Csak a könyv kell, semmi más. - válaszolta komoran. Kezem közé vettem a könyvet, és a borítékot, majd leoltottam a lámpát, s a fiú után indultam.
- Haza vigyelek? - fordult felé, amikor már úton voltunk.
- Igen. - mosolyogtam rá kedvesen. - Ezt pedig oda adom. Ti többet értetek belőle, mint én, jobb, ha nálatok lesz.
Letettem a könyvet a műszerfalra, de a borítékot továbbra is magamnál tartottam. Olyan érzésem volt, mintha ezt a levelet nekem szánták volna. Elvégre az én családom rejtette el a könyvet.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondtam miután megérkeztünk a nagyi házához, majd egy puszit nyomtam arcára. - Holnap beszélünk.
Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg elhajt, majd bementem a lakásba. A csendesség továbbra is megmaradt bent, ami elég lehangoló volt. Amint bezártam magam után az ajtót, felszaladtam a szobámba, és az ágyba vetettem magam. Úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy futóversenyt. Teljesen ki voltam merülve, pedig ma nem csináltam megterhelő dolgokat. Azonban holnap korán reggel kezdődik az edzés.
Hirtelen eszembe jutott a boríték, ezért gyorsan a kezembe vettem, és felbontottam. Szó szerint faltam a sorokat, nem tudtam abbahagyni. A végén azt vettem észre, hogy arcomon folynak le a könnyek, és ezzel elmaszatolják a mondatokat.
Jaj, azt a függővéges mindenedet!
VálaszTörlésSzemééééééét * szitokszavak a köbön*
Hogy tehetted ezt?
Izgalmas rész volt, ismét bele tudtam élni magam Lana személyébe, a két srácot pedig még mindig imádom.
Várom a következő részt! <3
Christine Xx
Aranyos vagy <3 Köszönöm szépen, örülök, hogy így gondolod! :)
TörlésÖlel : K Savanna <3