06 - Öröm és bánat

Drága Lana! 

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor biztosan tudsz mindenről. Megtaláltad a fiúkat, a naplót, és rájöttél a legenda titkára. Annyira sajnálom, hogy így alakult, édesanyád téged próbált védeni, és jól tette, hogy így nevelt fel. Eleinte elleneztem az ötletet, de be kellett látnom, hogy így lesz a legjobb nektek. Szerettem volna ezeket személyesen elmondani neked, de soha nem tehettem meg. 

A három fiú biztosan mindent elmondott, segítettek rájönni, hogy ki is vagy valójában, és mi a feladatod. Tudom, hogy nehéz feldolgozni ennyi információt, de kérlek, ne félj! Erősebb vagy, mint hinnéd! Meg tudsz birkózni mindennel, ami az utadba kerül, és biztosra tudom, hogy ez is sikerülni fog. 

Eleinte azt hittem, hogy édesanyád lesz a kapocs, de mivel nem voltak látomásai, kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy az unokám lesz a megfelelő ember, és abban is biztos voltam, hogy anyád nehezen fogja viselni. És ki hitte volna, hogy igazam lesz? Nem akarta, hogy a lánya így éljen, ezért titkolózott. Úgy tervezte, hogy amint nagykorú leszel, mindent elmond, de képtelen volt rá. Félt, hogyan reagálnál, ha megtudnád a több éves titkot. 

Mivel anyád nem avatott be téged, félig meddig átlagos életet éltél, már ha nevezhetjük annak. Veled ellenben a három fiú, már kiskoruk óta fel voltak készülve mindenre, és várták, hogy felbukkanj, bár ezt biztosan tudtad. 

Lana, tudom, hogy még rengeteg kérdésed maradt, és nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted. Ismerlek, és tudom, hogy nem fogod feladni, amíg meg nem találsz, de arra kérlek, hogy ne keress. Nem árulhatok el semmit, de tanácsot adhatok. Keresd a naplókat! Hamarosan megjelenik a második látomásod, de nem lesz ilyen könnyű megtalálni. Kérlek, ne vesztegesd rám az idődet, tartsatok össze, és vigyázzatok egymásra. A fiúkban teljes mértékben megbízhatsz, ők mindenben segítenek majd neked. Hidd el, nem lesz semmi baj. Csak figyeljetek, nehogy kémek férkőzzenek be hozzátok. 

Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Az eltűnésem oka nem a te hibád, hanem az enyém. Ne okold magad, Kincsem. Édesanyád biztonságban van, ő tud vigyázni magára, miatta se aggódj. De nem szabad elmondanod neki, hogy eltűntem. Jobb lesz, ha nem tud róla. 

Remélem hamarosan találkozunk, és megválaszolhatom a kérdéseidet. Vigyázz magadra, és ne félj! 

Szeretlek. 

Nagyi,

A levéllel a kezemben ébredtem. Az este újra és újra átolvastam a sorokat, miközben patakokban folytak a könnyeim. A nagyi tudta, hogy el fog tűnni, ezért hagyta nekem a levelet. Szerette volna, ha elmondhat mindent, de nem tehette. Az egész annyira hihetetlen. Nem kaptam több választ, de legalább tudom, hogy a nagyi hisz bennem. Tényleg képes leszek végig csinálni? Elég erős vagyok? Nem, egyáltalán nem vagyok az. Soha nem voltam, de most meg kell próbálnom az lenni. 

Miután ismét átfutottam a sorokat, vissza tettem a borítékba a levelet, majd a szekrényemben elrejtettem. A konyhába készültem, amikor a telefonom megszólalt. Gyorsan elővettem a párnám alól, s nagyot sóhajtva emeltem a fülemhez. 

- Szia, Anya. - köszöntem kedvesen. 

- Jaj, Drágám. Olyan jó hallani a hangodat. - hangja mint mindig, most is tele volt vidámsággal. Mindig is irigyeltem ezt a tulajdonságát. A lehető legrosszabb helyzetben is vidám tudott maradni, vagy legalábbis annak mutatta magát. Bezzeg én... - Hogy vagy? Jól érzed magad a nagyival? Mesélje el mindent. 

- Igen, jól vagyok. Nagyon jó itt lenni, jobb mint emlékeztem. Ezért döntöttem úgy, hogy csak augusztus végén megyek haza, és nem júliusban. Remélem megérted. 

- Rendben van. - válaszolta egy nagy sóhajtás után. - Ott van valahol a nagyi? Nem veszi fel a telefonját, már többször próbáltam hívni. 

- Nincs. - vágtam rá, talán túl gyorsan is. - Vagyis...még alszik. Elromlott a telefonja, hiába mondtam neki, hogy vegyen egy újat, tudod milyen. Örült, hogy megszabadult a készüléktől. Egy darabig még nem tudod hívni, de ha akarod, átadhatok neki egy üzenetet. 

- Nem kell, Kicsim. - mondta. - Örülök, hogy jól érzed magad. Vannak már barátaid? Sikerült beilleszkedni? 

A szoba ajtó nyílására lettem figyelmes. Hirtelen elöntött a félelem, de amikor megláttam, hogy ki is a betolakodóm, azonnal elöntött a nyugalom, s a boldogság. Széles mosolyra húztam a számat, ám ő ezt nem viszonozta. Csak leült az ágyam szélére, és komoran nézett. 

- Anya...nem beszélhetnénk később? - kérdeztem. - Szereztem barátokat, és most jöttek. 

- Jól van. - szinte éreztem, ahogy elmosolyodik. - Vigyázz magadra, és mindenképp hívj. Szeretlek. 

- Én is. - feleltem, majd megvártam amíg bontja a vonalat. A telefont az ágyra dobtam, és kérdőn néztem, a még mindig engem vizslató Dean-re. Igazából pontosan tudtam, hogy miért jött, és miért viselkedik így. 

- Zack gondolom megmutatta a naplót. - szólaltam meg elsőként, mert úgy tűnt, esze ágában sincs beszélgetést kezdeményezni. - Nem mondasz semmit? Esetleg ha kiabálni akarsz, akkor csak tessék. Minden reakcióra felkészültem, szóval hajrá. 

- Nem fogok kiabálni. - mondta pár perc után. - És kioktatni sem akarlak. Úgy terveztem, hogy idejövök, és a fejedhez vágom, hogy milyen veszélybe is kerülhettél volna, de rájöttem, hogy nincs értelme. Mit mondjak? Egyszerre vagyok mérges, és büszke rád. 

- Tehát nem hitted, hogy megtalálom. - néztem a szemébe csalódottan. 

- Nem erről van szó. - állt fel, és elém lépett. - Alig pár napja tudsz a képességedről, és máris a kezünkben tarthatjuk az első naplót. Tényleg büszke vagyok rád, Lana. 

- És azért vagy mérges, mert a tiltakozásod ellenére is odamentem, vagy mert nélküled mentem? - vontam fel a szemöldököm, mire ő elmosolyodott. 

- Talán... - fogta meg a kezem. - Mind a kettő. Amikor Zack elmondta, hogy veled ment, nagyon mérges lettem. Azt akartam, hogy én legyek ott veled, és védjelek meg. 

- Elsőnek téged kértelek meg, ezt ne felejtsd el. - emlékeztettem. - Egyébként meg semmi olyan nem volt, amitől meg kellett volna védeni. Nem maradtál le semmiről. 

- Ennek örülök. - nevetett fel kicsit. - Zack nagyon letört volt, amikor visszaért. Beszéltem vele, és mindent elmondott. Ugye ez nem igaz? 

- De. - közöltem nemes egyszerűséggel. - Minden egyes szó igaz, Dean. És ha most megint a távolságtartásoddal jössz, akkor kiugrok az ablakon. Biztosan tudom, hogy kit szeretek, és az nem Zack. Nem érdekel, hogy az őseim kit szántak nekem, én nem hiszek ebben. 

Válasz helyett mélyen a szemembe nézett, majd némi gondolkodás után megcsókolt. Teljesen elvesztettem az eszem, úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk a Földön, és semmi nem számít. Percekig faltuk egymást a szoba közepén, de a tökéletes pillanatnak vége szakadt, amikor meghallottuk a csengőt. Én nem foglalkoztam vele, de Dean nevetve szakította meg a csók csatánkat, és egy puszit nyomott homlokomra.
Morogva mentem le a bejárathoz, majd tártam ki az ajtót. Szembe találtam magam, egy körülbelül velem egyidős, szőke hajú, csinos lánnyal. Mérges tekintetéből ítélve, nem barátkozni jött.
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem udvariasan. 
- Szóval tényleg itt laksz. - került ki engem, s mint, aki otthon van, besétált a házba. 
- Igen, itt. - csuktam be az ajtót, és utána indultam. - Megtudhatom, hogy ki vagy? Vagy, hogy miért jöttél? 
- Tudod, nem kell játszanod az ártatlan kis lányt. Előttem ne. - nézett rám fenyegetően. - Az egész  város rólad beszél, és hogy össze feküdtél a legjobb pasival, aki az én barátom. 
Miről beszélt? Fogalmam sem volt, hogy honnan hallotta, és hogy egyáltalán kiről beszél. Senkivel nem feküdtem össze. 
- Most kiről van pontosan szó? 
- Zackhary Russel. - mondta. - Ő a leghelyesebb, legcukibb, imádni való fiú, akivel valaha találkoztam. És érdekes módon, pont tegnap szakított velem, aminek az oka egyedül te vagy. Zack nem mondta, hogy miért dobott, ezért kémkedtem egy kicsit. Mindenki azt mondta, hogy egy ismeretlen lánnyal látták, és hogy biztosan ezért szakított. 
- Én nem tudom, hogy miről beszélsz. - nevettem fel kínosan. - Hidd el, biztosan meg van az oka, hogy miért szakított veled, de az nem én vagyok. Mi csak barátok vagyunk, akik sok időt töltenek egymással. 
- Persze, mindenki ezt mondaná. - kiabált rám hangosan, amit szerintem még anya is hallott otthon. - Azt hiszed, hogy idejöttél, és minden pasit megszerezhetsz magadnak? Hát nagyon tévedsz. Itt én vagyok a főnök, és nem hagyom, hogy átvedd a helyem. Ha még egyszer meglátlak Zack közelében, teszek róla, hogy szörnyű életed legyen. 
- Először is, ne kiabálj. - szóltam rá higgadtan. - Másodszor pedig, most szépen szeded a lábad, és eltűnsz innen. Nem tudom, hogy kinek képzeled magad, és nem is érdekel, nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Ha tényleg szeretett volna Zack, akkor nem dobott volna ki. Erről nem én tehetek, hanem te magad. Úgyhogy húzzál innen, és ne fenyegess!
Arcára döbbenet ült ki. Pislogott párat, majd fújtatva eltipegett mellettem. Hangosan becsapta maga után az ajtót, ezzel is érzékeltette, hogy mennyire mérges. 
- Ez meg ki volt? - lépett mellém Dean. 
- Állítólag Zack barátnője. - vontam meg a vállam, és a konyhába sétáltam. Egyáltalán nem voltam mérges. Tudom, hogy nem igaz a pletyka, ezért nem is foglalkoztam vele. - És azt állítja, hogy lefeküdtem vele. Meg hogy miattam dobta ki. 
- Ez nem tudom, hogy mennyire igaz, nekem Zack mindig azt mondta, hogy nem szereti a csajt. - mondta, amikor már a konyha pulton ült, és nézte, ahogy elkészítem a reggeli kakaómat. Igazából kicsit zavarban voltam, mert még mindig a pizsamának szánt trikó, és rövid nadrág volt csak rajtam. Láttam, ahogy többször végig mért, de igyekeztem nem foglalkozni vele, és persze az érzéstől, amit ő vált ki belőlem. 
- Kizárt, hogy miattam dobta. - álltam elé, és a kakaómat kavargattam, mert túlságosan meleg volt. - Egyébként meg nem érdekel. Nem szeretnék ezzel foglalkozni. 
Halványan elmosolyodott, majd kivette a kezemből a bögrét, és a pultra rakta. Derekamra helyezte kezét, és óvatosan oda húzott magához. Lábai közé fúrtam magam, ami által nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ajkamra adott egy csókot, majd el akart húzódni, de én mohón vissza rántottam, és tovább csókoltam. Mosolygott ezen a cselekedetemen, de nem távolodott el. 
Percek múlva arra eszméltem fel, hogy Dean keze a pólóm alá vándorolt. Biztos voltam benne, hogy mit érzek, de azért ez túl gyors lenne. Megszakítottam a heves csókot, majd egy utolsó rövid puszival ajándékoztam meg. Megfogtam a bögrémet, és a nappaliba mentem. Levágódtam a kanapéra, s a tévét kezdtem nyomkodni. 
- Szépen ott hagytál. - ült le mellém. - Pedig kérdezni akartam valamit. 
- Mit? - csillant fel a szemem. 
- Pontosabban nem kérdezni, hanem meghívni valahova. - simított végig arcomon, mire engem kirázott a hideg. Elképesztő mit vált ki belőlem, akár egy érintésével is. - Ma este tartják a városban a szokásos, nyár eleji bált. Ez amolyan régi szokás, így tisztelegnek a nyár előtt. Arra gondoltam, hogy mivel engem meghívtak, eljöhetnél velem. 
Megmosolyogtatott a gondolat, ahogy elképzeltem magunkat. Mi. Ketten. Együtt. Nem is telhetne jobban az estém. Ahogy belegondoltam, nem tudtam nem mosolyogni. Elképesztően boldog voltam, amiért meghívott, és végre nem kell tartanunk a távolságot. 
- Persze, hogy elmegyek. - ugrottam a nyakába boldogan, és szorosan öleltem. - Köszönöm, hogy elhívtál. Nekem ez nagyon sokat jelent. 
- Tudod, még mindig tartok kicsit Zack-től, de rájöttem, hogy nem veszíthetlek el. Ha feladom, akkor lehet, hogy többet már nem lesz esélyem. 
Szerencsémre nem látta az arcomat, és a reakciómat. Ha lehetséges, akkor még jobban mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy ezt a napot semmi, és senki nem ronthatja el. Annyira boldog voltam, mint még soha. Úgy éreztem, szárnyalok, és semmi nem állhat az utamba. Az utunkba. 

Pár órával később, búcsút vettünk egymástól, de csak rövid ideig. Megbeszéltük, hogy hétre értem jön, és együtt megyünk a bálba. Már a gondolattól, hogy együtt fogunk mutatkozni görcsölt a hasam. Még soha nem voltam semmi nagyobb rendezvényen, ezért ötletem sem volt, hogy hogyan kellene felöltözni. A laptopomon nézegettem pár képet, hátha kitalálok valamit, de rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi olyan ruhám, mint a sztároknak. Harmadszorra túrtam át a szekrényemet, de nem találtam az alkalomhoz illő ruhát. 
Hogy kicsit lenyugodjak, elkészítettem a sminkem, és varázsoltam egy egyszerű frizurát magamnak. Kezdtem kétségbe esni, ugyanis fél órám maradt elkészülni. Úgy döntöttem, megpróbálom a nagyi szekrényét is, hátha szerencsével járok, és jó lesz rám valamelyik csinosabb ruhája. 
Ahogy kutakodtam a tömérdek ruhadarab között, kezembe akadt egy fehér doboz, ami a szekrény alján volt elrejtve. Semmilyen címkét nem láttam rajta, ezért levettem a tetejét. Amikor megláttam a benne levő ruhát, az állam a padlót súrolta.

 Kivettem a dobozból, a tükör elé mentem, és magam elé tartottam. A darab piros színben pompázott, ami miatt elvesztette az egyszerű jelzőt. A mellemnél egy nagy masni díszítette a ruhát, s ez nagyon feldobta. Mindösszesen a combom közepéig ért, és ez egy kicsit zavart, mert túlságosan is sokat mutatott a lábamból, de mivel jelenleg ez az egyetlen ruha, amit fel tudok venni, ki kell benne bírnom az estét. 
Gyorsan magamra vettem, majd elő kerestem a szekrényemből az egyetlen fekete tűsarkú cipőmet, amit pont az ilyen alkalmakra hoztam magammal. Fogalmam sem volt, hogy a nagyi miért tartotta a szekrényében ezt a ruhát, de nagyon hálás voltam neki. Reméltem, nem fogja bánni, hogy felvettem. 
Immár teljesen készen álltam a tükör elé, és méregettem a tükörképemet. Soha nem tartottam magam csinosnak, de még szépnek se. Viszont kimondottan tetszett ez az összeállítás, meg voltam elégedve magammal. Dean előtt még nem volt egyetlen barátom sem, ezért borzasztóan ideges voltam, hogy tetszeni fog-e neki az öltözékem. 

- Gyönyörű vagy. - súgta a fülembe partnerem, már vagy huszadjára. Kezét a derekamon pihentette, s úgy vezetett az asztalunkhoz, ami nekünk volt kijelölve. Elfoglaltuk a helyünket, és már kezdődött is a vacsora. 
Amióta megérkeztünk, elég sok inden történt. Dean pontban hétkor értem jött, és amint végeztünk a kisebb vitánkkal a ruhámról, már indultunk is a város házára, ahol a bált tartották. Amint megérkeztünk, kedves emberek fogadtak minket, akiket én nem ismertem, de Dean illedelmesen bemutatott nekik. Ezt követően kettesben sétáltunk egyet a kertben, beszélgettünk, és jól éreztük magunkat. Utána visszamentünk a terembe, ahol Zack fogadott minket. Mind a hárman kínosan éreztük magunkat, ezt lehetett érezni a beszélgetésben. 
A fenséges előételt, a fő étel követte. Ahogy körbenéztem a hatalmas teremben, mindenhol falatozó embereket láttam. A helység feltérképezésében, a mellettem ülő Dean keze szakított félbe, amit a fedetlen combomra helyezett. A hirtelen érintéstől kicsit felugrottam, amit Zack tökéletesen észrevett. 
- Fejezd be! - szóltam oda halkan Dean-nek, s próbáltam határozott lenni. 
- Miért? - kérdezte pimaszul, s cirógatni kezdte a combomat, amit remélhetőleg senki nem látott meg. Egyre jobban mocorogtam, ami már kezdett feltűnni az asztal körül ülőknek is. - Nem bírsz magaddal, Montgomery?
- Elnézést. - álltam fel, majd ügyelve, nehogy elessek a cipőmben, a mosdó felkeresésére indultam. Szerencsémre a kígyózó sor segítségemre volt, azonnal tudtam, hogy jó helyen járok. Türelmesen beálltam a sorba, és vártam, hogy végre elvégezhessem a dolgom. 
- Lana? - szólított meg egy ismeretlen férfi. Csak bólintottam egyet, mire ő erőszakosan megfogta a karomat, s közelebb hajolt hozzám. - Elmondom, hogy mi lesz a játékszabály. 
- Miről beszél? - léptem egyet hátra ijedten, s tekintetemmel Dean-t kerestem. 
- Nyugalom, nem lesz semmi bajod. - átkarolta a vállam féloldalasan, majd közelebb jött. - Most kijössz velem az udvarra, minden féle sikítás, vagy jelenet rendezés nélkül. Te jársz jobban szívem, egyetlen hangot meghallok, és szétlövöm a szép kis fejed. Megértetted? 
Teljesen kétségbe estem, ezért csak egy aprót biccentettem. Hiába néztem körbe, senki nem vette észre az aggodalmamat. 
Próbáltam húzni az időt, de a támadóm elég türelmetlen volt. Udvariasan maga elé engedett, majd meglökött,hogy induljak el. Bizonytalanul lépkedtem a hátsó kijárat felé, pont oda, ahol ezelőtt Dean-nel kettesben sétáltunk. 
Amint kiértem, megragadta a karom, és húzni kezdett a kijárat felé, azonban én megtorpantam. 
- Mit akar tőlem? - kérdeztem hisztérikusan. 
- Én ugyan semmit. - vont vállat, s ebből rájöttem, hogy kihez van dolgom. A főnök csicskája, minden bizonnyal. 
- Ha a főnök elé akar vinni, akkor csak tessék. Nem fogok semmiben segíteni neki, erre mérget vehet. 
- Nem tudod, hogy  miket beszélsz kis lány. - nevetett fel. - Javaslom, hogy ne ellenkezz, különben nagyon megbánod. 
- Maga csak egy csicska. - köptem felé a szavakat. - Csak egy a sok közül. Így akar bizonyítani a főnöknek? Hogy elrabol egy lányt? Mondhatom, nagyon bátor, és erős. Erre bárki képes, ettől nem lesz felsőbb rangú, ugyan az marad, aki eddig volt. 
- Hallgass! - üvöltött rám, majd egy hatalmas pofonnal ajándékozott meg. A sajgó területhez nyúltam, s könnyes szemmel néztem a férfire, aki mérgesen fújtatott előttem. 
- Megüt egy nőt? Igazi férfi, mondhatom. - mondtam ki az utolsó mondatot, mire újabb pofont kaptam. Nem tudom, miért húztam fel ennyire, ezzel én jártam rosszabbul. Talán annyira megijedtem, hogy azt hittem, át tudom állítani, a jó oldalra. 
- Túl nagy a szád. - ragadta meg a karomat, s vonszolni kezdett maga után. - Én figyelmeztettelek. 
Próbáltam ütni, de mintha meg sem érezte volna. Egy jól sikerült rúgástól elengedte a kezem, mire én futni kezdtem az ellenkező irányba. Vagyis amennyire futni lehet egy tűsarkúban. 
Szerencsétlenségemre megbotlottam, és fájdalmasan értem a földre. Sajgó térddel indultam tovább, ezúttal lassabban. 
- Ribanc. - morogta nem túl messziről a támadóm, majd éles fájdalom hasított a lábamba. Ahogy a fájó pontra néztem, azonnal elfogott a síró görcs. Egy kés állt ki a vádlimból, amit a támadóm hajított bele. Immár zokogva küzdöttem, de a férfi gyorsabb, s erősebb volt. Még próbáltam rugdosni a másik lábammal, de hiába. Egy kendőt tartott az arcomba, amitől percek múlva teljesen elvesztettem az eszméletem. Utolsó gondolatom Dean volt. Bármi is fog történni velem ezután, tudni kell, hogy szeretem. Szerelmes vagyok belé. 

Halihó! :) Sajnálom a sok késést, kérlek értsétek meg...most indult suli, rengeted dolog van, amit el kell intézni, és nem jut időm gépezni. 
De most sikerült befejeznem a fejezet végét, remélem tetszeni fog mindenkinek! :) Köszönöm a sok támogatást, nagyon jól esik. :) 
Jó olvasást kívánok, drágák! <3
Ölelés : Savanna K. 

05 - Sikeres küldetés

Üdv mindenkinek! Meg is hoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog :) Nagyon- nagyon szépen köszönöm a kommenteket, és az oldalmegjelenítéseket, fantasztikusak vagyok!!!! 
Nem is húzom tovább az időt, jöjjön az ötödik fejezet! :) Jó olvasást nektek! <3 
Ölelés : K Savanna <3 

Lana Montgomery
Az elmúlt két nap szinte szuper gyorsasággal telt. Észre sem vettem, és a Nap helyét, a Hold váltotta át. Edzéseket-edzések követtek, ki sem látszódtunk a gyakorlásból. A karomon, és a lábamon annyi lila folt keletkezett, hogy egy évbe telne, mire megszámolnám. De egyáltalán nem bántam, legalább volt valami, ami elterelte a figyelmemet, a gondolataim elől. Napi kétszer négy óra, azt bárhogy számoljuk, nem kevés idő. És én lelkiismeretesen végigcsináltam minden feladatot, próbáltam a legjobbat nyújtani, és szerintem sikerült is. Magamat is megleptem a teljesítményemmel, nem gondoltam volna, hogy tudok ennyire harcias is lenni. 

A mai napra úgymond szabadságot kaptam, aminek örülnöm kellene, de nem tudok. Így vissza fognak térni a gondolataim, amiket sehogy sem tudok kizárni, csak az edzéssel. Úgy döntöttem, hogy ne üljek otthon, elmegyek bevásárolni,és összedobok valami finom ebédet. Úgy is régen ettem már rendesen. 

Miután felébredtem, elvégeztem a reggeli teendőimet, magamra vettem a kiválasztott ruhákat, majd a boltba indultam. A nagyi kocsija kint állt a garázsban, és mivel szakadt az eső, semmi kedven nem volt elázni. Úgy véltem, a nagyi nem bánná, ha kölcsön veszem a járművet egy rövid időre. Amint megtaláltam a kocsi kulcsát, beültem, és indítottam a motort. 

A sorok között haladtam, amikor szörnyű fejfájás jött rám. Először azt hittem, hogy csak az időjárás miatt, de amikor szédülni kezdtem, rájöttem, hogy valami baj van. Nem akartam gyengének tűnni, és sajnáltatni magam az emberek előtt, ezért tovább mentem, közben egyre erősebben kapaszkodtam a kosárba, amit magam előtt toltam. Amint megvettem a fontosabb élelmiszereket, a pénztárhoz indultam, de hirtelen úgy éreztem, hogy ha nem állok meg, akkor azonnal összesek. Nagyokat lélegezve, és erősen kapaszkodva álltam a bolt közepén. Most már nem érdekelt, hogy hülyének néznek, nagyon megijedtem. Azonban pár perc múlva jobban éreztem magam, mintha enyhült volna a fájdalom, ezért újra elindultam. 

Kifizettem a termékeket, s a kocsi felé indultam, de újból rám tört a kínzó fájdalom, ezúttal erősebben. Összeszűkített szemmel közeledtem a kocsi felé, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és összeestem a földön. A táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal halk puffanással esett mellém. Nagyon gyengének éreztem magam, alig tudtam megmozdulni. A fenekem sajgott a kemény betontól, éppúgy, mint a karom, amire ráestem. Próbálkoztam kinyitni a szemem, és küzdeni a fájdalom ellen, de túl erős volt, nem bírtam tovább. 

Újra a nagyi kertjében találtam magam. Pislogtam párat, mire rendbe jött a látásom, majd felálltam a földről, és körbenéztem. Egyedül voltam, ezúttal sem anya, sem a nagyi nem tartózkodott kint. Mi történt? Lábaimat a ház bejárata felé kezdtem szedni, hátha ott találok valakit. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért könnyedén ment a bejutás. Halkan lépkedtem a nappaliban, majd átmentem a konyhába, de ott sem leltem rá senkire. Végül a folyosóra tévedtem, ahonnan három szoba nyílt, ajtajuk mindnek nyitva állt. Bekukucskáltam az elsőn, a másodikon de senki. A harmadikból már halk susogást fedeztem fel, ezért óvatosan néztem be. 

A nagyit láttam meg először, aki nekem háttal állt, kezében tartott valamit. Vele szemben anya volt, és úgy tűnt, veszekednek valamin. Féltem, hogy meglátnak,ezért nem mertem beljebb menni, csak az ajtó mögül hallgatóztam, de nem tudtam kivenni, hogy miről beszélnek. Az egyik pillanatban abba maradt a pusmogás, majd a nagyi az ajtó felé indult, mögött szorosan anya. Gyorsan átszaladtam a másik szobába, és onnan néztem, hogy hova mennek. A nagyi kezében egy öreg könyv volt, amit a mellkasához szorított, és a folyosó végéhez ment. Megállt a falnál, eltolta az előtte levő festményt, ami mögött egy kar volt. Amint azt meghúzta, a fal mozogni kezdett, s pillanatok alatt megnyílt előtte egy alagút. Csodálkozva néztem őket amint bemennek, majd az ajtó szép lassan bezárul mögöttük. Ez meg mi volt? Soha nem említettek ilyet. Egyáltalán lehetséges ez? Percekig csak magam elé meredve bámultam a falat, de semmi nem történt. Vártam,hogy kijöjjenek, azonban ez nem következett be. 

- Lana. - szólítgatott valaki. - Nyisd ki a szemed. Hangja ismerős volt, bárhol felismertem volna.

Tettem amit kért, óvatosan felnyitottam a szemhéjaimat. Először a fényt kellett megszoknom, majd miután sikerült, az ágyam szélén ülő Dean-re tévedt a tekintetem. Ott ült, és már a puszta jelenlétével boldoggá tett. 

- Mit csinálsz itt? - ültem fel erőtlenül. - Ha azért jöttél, hogy megint rólunk oktass ki, akkor köszi, nem kérek belőle. 

- Fejezd ezt be. - szólt rám gyengéden. - Nagyon megijesztettél.  Azt sem tudtam hol vagy, és amikor az a pasi felhívott, mindent eldobtam, és rohantam hozzád. 

- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki büszkén, tudomást sem véve az előző mondatokról. Bevallom, nagyon jól estek a szavai, de jelen pillanatban nem akarok ezzel foglalkozni. Most van nagyobb problémánk is. 

- Az még várhat. - mondta. - Most az a fontos, hogy felépülj. 

- Semmi bajom nincs. - tiltakoztam azonnal, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. - Még ma beszélnünk kell a fiúkkal. 

- Emiatt ne aggódj, időben fognak tudni róla. 

- Köszönöm, hogy itt vagy. - fogtam meg a kezét. Azt vártam, hogy elhúzza, de helyett csak rám

mosolygott, és egy puszit nyomott kézfejemre. 

- Nem vagy éhes? - kérdezte kedvesen, mire nekem felcsillant a szemem. - Gyere, keresünk valamit. 

Mint egy öt éves, szó szerint kipattantam az ágyból, és ugrálva mentem le a konyhába. Ő csak nevetve jött mögöttem, és jót szórakozott rajtam. A helységbe érve tudatosult bennem, hogy semmi étel nincs itthon, ezért voltam bevásárolni. Az asztalon megláttam az újonnal vásárolt termékeket, és hálásan pillantottam Dean-re. 

- Hazahoztam a kocsit, és behoztam a cuccokat. - vonta meg a vállát. 

- Köszi. - mosolyogtam rá, majd az asztalhoz mentem. - Mit csináljunk?  

- Egyedül a gofrit tudom elkészíteni, szóval nem hiszem, hogy a segítségedre lehetek a főzésben. 

- Nagyszerű. - csaptam össze a kezem. - Te elkészíted desszertnek a gofrit, és pedig összedobok valami fő ételt. 

Amíg én kitaláltam, hogy mit főzzek, Dean szorgosan kezdte el kikeverni a gofri tésztát. Örültem, hogy itt van velem, és találtunk egy közös programot, még ha tartjuk a távolságot is. Legalább együtt töltünk egy kis időt. Ő az, aki miatt egyből jókedvem lesz, de a legtöbb fejfájást is okozza. A mi helyzetünk nem egyszerű, de próbálunk megbirkózni vele. 
Amíg vártam, hogy felforrjon a víz, a konyhapultnak dőlve néztem Őt. Annyira tökéletes. Minden mozdulatát követtem, le sem bírtam enni róla a szemem. Egy idő után megunta, hogy csorgatom a nyálam, ezért odajött hozzám, s én annyira lefagytam, hogy észre sem vettem, hogy összemaszatolta az orromat a gofri tésztával. Próbáltam mérgesen nézni rá, de nem sikerült. Helyette, mind a ketten nevettünk. Eltereltem a figyelmét, s egy óvatlan pillanatban belemártottam az ujjam a tésztába, majd az arcára kentem. Nevetve kezdtem el szaladni a konyhában, ám neki sem kellett több, utánam eredt, s szinte egyből el is kapott. Derekamnál fogva közelebb rántott magához, arcán győztes vigyor jelent meg. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini...és az is vagyok. 
- Én nyertem. - suttogta, de így is tökéletesen hallottam. 
- Most nem érdekel a távolság tartás? - néztem a szemébe, s arra céloztam, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz. 
- De. Nagyon is. - válaszolta, majd egy rövid puszit nyomott szám sarkába, s visszament a pulthoz. Én pedig álltam ott, mint akit faképnél hagytak. 
Felsóhajtottam, majd én is visszamentem a főztömhöz. Bő egy óra múlva mind a ketten elkészültünk, ezért megterítettem, s tálaltam az ebédet. Csendben ettünk, néha találkozott a tekintetünk, de komolyabb beszélgetést nem folytattunk. 

Az ebéd elfogyasztása után következett a desszert. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit hozott össze, s mikor elém rakta a finomságokat, leesett az állam. Elég jól nézett ki, és az íze fantasztikus volt. 
- Meg kell mondanom, elég ügyes gofri sütő vagy. - dicsértem meg mókásan. 
- Tudom, sokan mondták már. - dőlt hátra elégedetten a székében. 
- És még szerény is. - tettem hozzá, mire ő csak rám kacsintott. 
A kaja után szomorú búcsút vettünk egymástól, legalábbis én szomorkodtam. Egy gyors ölelés, és már el is ment. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót, és mentem vissza a konyhába,  hogy rendet tegyek kicsit. Elmosogattam a tányérokat és az evőeszközöket, elpakoltam, majd felmentem a szobámba. Azonban nagy meglepetés fogadott, amikor beléptem. 
- Te jó ég! - kiáltottam fel, annyira megijedtem. - Zack, mit csinálsz itt? És hogyan jöttél be? 
- Felmásztam. - válaszolta egyszerűen, majd felém kezdett közeledni. Kezei közé fogta arcomat, és csak nézett rám. - Hallottam mi történt, ugye jól vagy? 
- Persze. - vágtam rá amolyan rutinosan. - És...miért jöttél? 
- Még nem tisztáztuk a csókot. - lépett kicsit hátra, de még így is nagyon közel volt. - Észrevettem, hogy kerülsz, és ennek nem örülök. Tudom, hogy hirtelen történt, de elragadott a pillanat. 
- Én nem kerültelek. - mosolyogtam rá kedvesen, s próbáltam az igazat mondani. Vajon az igazat mondtam, és tényleg nem kerültem? Ezt még magam sem tudom. 
- Pedig nekem úgy tűnt. - nevetett fel kínosan. 
- Sajnálom, ha így érzed. 
- Figyelj... - fogta meg kezemet, mire felvont szemöldökkel néztem rá. - Te egy nagyon különleges lány vagy. És éppen ezért szerettem beléd, olyan hamar. Megmagyarázhatatlan érzés, de ha veled vagyok, akkor úgy érzem, mintha repülnék. Szeretnélek megvédeni, melletted lenni, amikor csak szükséged van rám. 
Nagyokat pislogva néztem a fiút, aki éppen szerelmet vallott nekem. Próbáltam megszólalni, de egy értelmes mondatot sem tudtam összerakni. Megmelengették a szívemet a szavai, és boldog voltam, amiért különlegesnek tart, holott semmivel nem vagyok több, mint más lányok. Szerettem volna azt mondani, hogy én is hasonlóképpen érzek, de nem tudtam volna a szemébe hazudni. Én nem tudom őt úgy viszont szeretni, ahogy szeretné. Ha ránézek, egy nagyon jó barátot látok, akit szinte már a családomnak mondhatok. A barátságnál nem érzek többet iránta, és ezt neki is tudnia kell. Nem akarom megbántani, de hazudni sem szeretnék. 
- Sajnálom, Zack. - hajtottam le a fejem. - Te egy nagyon rendes fiú vagy, olyan, aki minden lány álma. Szeretnék a karjaidba borulni, és azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de képtelen vagyok rá. Te lettél az első legjobb barátom, az első igazi, akiben megbízok. Én csak barátként tekintek rád. Annyira sajnálom. 
- Ne. Ne sajnáld. - túrt bele barna hajába. - Teljesen megértelek, és tudom, hogy nem engem szeretsz. Látom, ahogy Rá nézel, és mennyire megváltozol, ha a közeledben van. Szeretném, ha egyszer rám néznél így. De tudod...várni fogok rád. És ígérem, hogy mindig itt leszek neked, mint barát. 
- Köszönöm. - öleltem meg. Hallottam, ahogy kifújja a levegőt, majd megéreztem kezét a hátamon. Örültem, amiért meg tudtuk beszélni. Féltem, hogy ha megtudja az igazat, akkor talán véget ér a barátságunk. De ígéretet tett, hogy mindig mellettem lesz, és ezzel tett a legboldogabbá. 
- Na és, mit terveztél ma? - kérdezte, miután elengedtük egymást, és a nappaliba mentünk. Ő otthonosan leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, míg én megálltam előtte. 
- Tudom, hogy hol van az első könyv. - jelentettem ki egyszerűen, mire ő köpni-nyelni nem tudott. Gondoltam, nem erre számított. - És szeretném, ha velem jönnél megkeresni. 
- Persze. - egyezett bele, de még mindig sokk hatása alatt volt. - Szóljunk a többieknek, és akkor...
- Ne. - vágtam közbe. - Menjünk csak ketten. Nem lesz semmi gond, tudom hol van. 
- Valamit elhallgatsz. - vizslatott barna íriszeivel. - Miről van szó?
- Dean még várni akar, de én nem tudok. Szeretném minél előbb a kezemben tartani, és megtudni az igazságot. De megértem, ha nem akarsz nélkülük nekivágni. Viszont akkor egyedül fogok menni, és sehogy sem tudsz lebeszélni róla. 
- Oké, oké. - állt fel, s egyből tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem. - Nem mész te oda egyedül, mert veled megyek. De hova is megyünk pontosan? 
- A nagyim régi házába. Te mondta az első találkozásunknál, hogy leégett. 
- Igen. - gondolkodott el. - Ezért is veszélyes odamenni. Nem tudjuk, hogy milyen állapotban van a ház, bármikor a fejünkre szakadhat. 
- Ezért megyünk oda, és először megnézzük. - vázoltam fel a tervet. - Na indulás. 
A kocsiban átbeszéltük a tervet, minden részletet kidolgoztunk, mintha valami háborúra készülnénk. Zack párszor elbizonytalanodott, olyankor szúrós tekintettel néztem rá, és határozottan érvelni kezdtem, hogy a fiúk büszkék lesznek ránk. Láttam rajta, hogy szorosan markolta a kormányt, le sem tagadhatta volna, hogy mennyire ideges. Én tudtam, hogy semmi baj nem történhet, egyedül én tudom a könyv rejtekhelyét, nem állhat föl semmi probléma. 

- Biztos itt van? - kérdezte, amikor a ház előtt álltunk. Valóban látszott rajta, hogy valamikor tűz volt itt, de nem volt veszélyes a helyzet. Úgy látszott kívülről, hogy csak a ház egyik fele égett le, a másik sértetlen maradt. 
- Egész biztos. - válaszoltam, miután alaposan megnéztem a házat. - Menjünk be. 
- Nincs esetleg egy hátsó bejárat? Látszik, hogy a ház eleje romokban áll, de a hátulja még viszonylag rendben van. Talán ha ott mennénk be, akkor nem kell majd gipszben feküdnünk. 
- A nagyi szobájában van egy ablak, ami elég közel van a földhöz. - jutott eszembe. - Ott megpróbálhatjuk. 
Mind a ketten elindultunk a hátsó kertbe, ahol megbizonyosodtunk róla, hogy igazunk volt. A ház itt, teljesen épségben volt, mintha semmi sem történt volna. 
- Különös. - mondtam, miközben felléptem a teraszra. - Itt még laki is lehetne. 
- Olyan, mintha szándékosan égették volna le az elejét. - gondolkozott el, s követett. - Itt is be tudunk menni, úgy látom.
A terasz ajtó tárva nyitva volt, mintha csak vártak volna valakit. Óvatosan közelítettem meg, majd belöktem, s elhúztam a függönyt. Ahogy körbenéztem a nappalin, eszembe jutott, amikor itt nyaraltam. A sok emlék hirtelen rám zúdult, amitől könnybe lábadt a szemem, de nem engedtem meg magamnak, hogy újra sírjak. Erősnek kell maradnom, legalábbis kívülről. 
- Most merre? - lépett mellém Zack. 
- Erre. - elindultam a folyosó felé, nyomomban a fiúval. A folyosón már jobban meglátszott a tűz nyoma, de még járható volt. Megálltam a fal előtt, eltoltam a képet, s megpillantottam a titkos kart. Hátrapillantottam Zack-re, aki csak csodálkozva nézte a kis szerkezetet. Én is éppen így nézhettem ki, amikor először megláttam. Mosolyogva néztem, majd visszafordultam, és meghúztam a kart, éppúgy, mint a nagyi. Pár másodperccel később elénk tárult az alagút. Pont, mint az álmomban. 
- Itt van bent. - indultam el, de megfogta a kezemet, s előrement. Mosolyogva követtem, miközben tapogatóztam, ugyanis korom sötét volt bent. Semmit nem láttam, de nem féltem. És nem csak azért, mert Zack szorosan fogta a kezemet. 
- Várj itt, keresek egy lámpát. - suttogta, majd elengedte a kezem. Percekig csak álltam ott, már kezdtem megijedni, majd hirtelen fény borította be a kis helységet. Tényleg kicsi volt, maximum tíz ember fért volna el bent. A sarokban egy öreg könyvespolc állt, rajta különböző poros könyvek sorakoztak. Mellette állt a lámpa, s amellett az íróasztal. 
- Ott van. - mutattam az íróasztalra, majd gyorsan odasiettem. Valóban ott feküdt egy régi könyv, mellette egy fehér boríték volt hagyva. 
- Fogd, és menjünk. - siettetett Zack.
- Nem nézünk körül? Talán valami a segítségünkre lehet. 
- Csak a könyv kell, semmi más. - válaszolta komoran. Kezem közé vettem a könyvet, és a borítékot, majd leoltottam a lámpát, s a fiú után indultam. 
- Haza vigyelek? - fordult felé, amikor már úton voltunk. 
- Igen. - mosolyogtam rá kedvesen. - Ezt pedig oda adom. Ti többet értetek belőle, mint én, jobb, ha nálatok lesz. 
Letettem a könyvet a műszerfalra, de a borítékot továbbra is magamnál tartottam. Olyan érzésem volt, mintha ezt a levelet nekem szánták volna. Elvégre az én családom  rejtette el a könyvet. 
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mondtam miután megérkeztünk a nagyi házához, majd egy puszit nyomtam arcára. - Holnap beszélünk. 
Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg elhajt, majd bementem a lakásba. A csendesség továbbra is megmaradt bent, ami elég lehangoló volt. Amint bezártam magam után az ajtót, felszaladtam a szobámba, és az ágyba vetettem magam. Úgy éreztem magam, mint aki lefutott egy futóversenyt. Teljesen ki voltam merülve, pedig ma nem csináltam megterhelő dolgokat. Azonban holnap korán reggel kezdődik az edzés. 
Hirtelen eszembe jutott a boríték, ezért gyorsan a kezembe vettem, és felbontottam. Szó szerint faltam a sorokat, nem tudtam abbahagyni. A végén azt vettem észre, hogy arcomon folynak le a könnyek, és ezzel elmaszatolják a mondatokat. 

04 - Első nyom

Üdv! Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem...annyira boldog vagyok, hogy szóhoz sem jutok. Nagyon- nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, a feliratkozókat, és a rengeteg oldalmegjelenítést. Csodálatosak vagyok. Olyan jó érzéssel tölt el, amikor egy kommentelő azt írja, hogy tetszik neki a történet, megéri elolvasni. Nem gondoltam volna, hogy ennyien írtok, és borzasztóan megörültem, amikor láttam a megjelenítések számát is. Köszönöm. <3
Most pedig, itt a várva-várt új rész. Őszintén szólva, nekem annyira nem tetszik, szerintem kicsit összecsaptam, de ezt majd ti döntitek el. :) Remélem azért tetszeni fog, és folytatódik majd a kommentelés. :) 
Még egyszer köszönöm szépen a támogatást, és a türelmeteket. Ti vagytok a legjobbak :) 
Hatalmas ölelés : K Savanna <3 
U. i. : Sajnálom, hogy ennyire össze-vissza érkeznek a részek, próbálom összeszedni magam, de nem ígérek semmit. A következő fejezetről még semmit nem tudok mondani...megértéseteket ismét köszönöm. <3 

A Nap ragyogóan sütött. Egy felhő sem látszott, tiszta volt az ég. A szél épphogy csak fújt, a madarak vidáman ugráltak ágról-ágra. Anya a teraszon ült a hintán, egy könyv társaságában, s látszólag nagyon belemerült a sorokba. Néha, amikor egy érdekes részhez ért, összeráncolta homlokát, amit a nagyi ki nem állhatott. 

Anya mellett ült a nagyi, aki éppen a telefonját nyomkodta értetlenül. Soha nem érett az elektronikai dolgokhoz, kifejezetten gyűlölte a mobilját. 

- Lana imádná ezt a helyet. - mondta anya, miután összecsukta a könyvet, s hátradőlt, hogy élvezze a Nap sugarait. - El tudom képzelni, ahogy itt ül, a kedvenc könyvével a kezében, miközben csokis sütit eszik. 

- Akár csak te. - válaszolta szórakozottan a nagyi, és ledobta az asztalra a telefont. - Néha elgondolkodom azon, hogy miért döntöttél így. Miért rejtegetsz annyi mindent előle, miért menekülsz. De utána, rájövök, hogy így a legjobb. És nem csak neked, de neki is. 

- Nem ilyen életet akartam neki. - nézett komolyan anya. - Szerettem volna, ha nem kell titkolóznom a gyermekem előtt. Bármit megadtam volna azért, hogy ne apa nélkül keljen felnőnie. De semmit nem tehettem, csak azt, hogy biztonságot nyújtok neki addig, ameddig csak tudok. 

- Erős vagy. - fogta meg a kezét a nagyi, s bátorítóan rámosolygott. - És őt is erősnek nevelted. Innen már csak annyi a dolgod, hogy hagyod felnőni. 

Anya egy könnycseppet törölt le arcáról, és szorosan megölelte a nagyit. 

Lana Montgomery

Riadtan ültem fel az ágyon. Az első dolog, amit észre kellett vennem, hogy már fényes nappal van, talán dél fele járhat az idő. A második pedig, Dean nem volt mellettem, pedig tisztán emlékeztem, hogy együtt aludtunk el. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma már el kell kezdenünk az edzéseket, de én még ágyban vagyok. Toby világosan megmondta hogy hétre legyek kész.
Barna hajamba túrtam, közben pedig próbáltam felidézni magamban azt, amit álmodtam. Igen, csak álmodtam. Akármennyire is valóságosnak tűnt, csak egy álom volt. De mégis...olyan érzésem van, mintha megtörtént volna ezt az eset.
Erősen koncentráltam, majd végre bevillant. A hely, ahol anya és a nagyi voltak, nem más, mint a nagyi régi háza, a falu szélén. Csupán csak egyszer jártam ott, s akkor is öt éves lehettem, de biztos vagyok benne, hogy az az a hely. Annak kell lennie. Magára a házra már nem emlékszem, a teraszon pedig soha nem jártam, de az udvart bárhol felismerném. A nagyi imádta. Szinte egész nap csak kint volt, és a virágokat gondozta.
- Minden rendben? - gondolatmenetemből Dean hangja rántott ki. Az ajtófélfának volt támaszkodva, és engem vizslatott, ahogy próbálom összerakni az álmom. Egyszerű fekete farmerbe bújtatta vékony lábait, amihez egy szürke pólót választott. A haja, mint tegnap, most is tökéletesen be volt állítva, talán még jobban is.
Valószínű észrevette, hogy többször is végigmértem, mert ajkait pimasz mosolyra húzta. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, s próbáltam eltakarni a vöröslő fejemet.
- Persze. - mosolyogtam rá, miután összeszedtem magam. - Köszönöm, hogy itt maradhattam estére. Tudom, hogy nem ez a szobám, ígérem legközelebb nem kell együtt aludnunk.
- Lana. - szakított félbe, majd letérdelt elém. - Semmi gond. Mint már mondtuk, ide bármikor jöhetsz, érezd magad otthon. És amúgy...az ágyamon bármikor elférünk, akár ketten is.
- Elfogok késni az edzésről. - pattantam fel gyorsan, ezzel együtt témát is váltva, de Dean elém állt.
- Már vége. - vonta meg a vállát. Hangjában azonban semmi haragot nem fedeztem fel, helyét átvette a jókedv, s a humor.
- Toby meg fog ölni. - ijedtem meg. - Eddig sem szimpatizált velem, de most biztosan gyűlöl. Miért nem keltettél fel hamarabb?
- Ne aggódj már ennyire. - nevetett fel. - Beszéltem vele, és megegyeztünk, hogy áttesszük délutánra, csak hogy kipihend magad.
- Csak most szólsz? - kérdeztem hitetlenkedve, de ő csak jót szórakozott rajtam megint.
Nevetve dobtam hozzá a párnát, amit ő ügyesen elkapott, s visszadobta hozzám. Ám én nem voltam olyan gyors, ezért arcon vágott vele.
Miután kijátszottuk magunkat, felajánlotta, hogy elvisz reggelizni. Tegnap dél óta nem ettem semmit, ezért azonnal igent mondtam, és már rohantam is, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Átöltözni sajnos nem tudtam, viszont annyit tehettem, hogy lemostam azt a minimális sminket, ami még tegnapról maradt rajtam, s ujjaimmal átfésültem a hajam.
Ahogy a tükör előtt néztem magam, eszembe jutott anya. Az álmomban annyira más volt. Olyan nyugodt. Nem telt el úgy otthon nap, hogy ne lett volna ideges. Egyszer rákérdeztem, hogy mi miatt ennyire feszült, de csak azt válaszolta, hogy nem érthetem. Talán valami köze lehetett a főnökhöz. Mindig annyira szerettem volna segíteni neki, hogy kicsit jobban érezze magát, de hiába a sok próbálkozásom, nem tudott nyugodt lenni. Valamitől annyira félt...szinte már rettegett. Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy a főnök miatt.
- Jól vagy? - lépett mellém Dean, és a hátamra tette a kezét. Megijedtem az érintésétől, annyira el voltam kalandozva, s ez feltűnt neki is.
- Igen. - fordultam felé, és egy magabiztos mosolyt varázsoltam arcomra. - Csak már nagyon éhes vagyok.
- Akkor menjünk. - viszonozta a gesztust, majd mind a ketten elindultunk a földszintre. Szerencsémre rajtunk kívül senki nem tartózkodott a házban, ezért könnyedén tudtunk a kocsihoz menni. Nem szerettem volna, ha meglátják, hogy még itt vagyok. Főleg Toby. Ő biztos nem hagyta volna szó nélkül, ha itt talál.

- Két kávé, és egy nagy csokis muffin. Jó étvágyat hozzá. - tette le elénk a kért rendelésünket a pincér. Egy kellemes hangulatú kávézóban voltunk. Nem voltak sokan, rajtunk kívül talán hárman lehettek bent. Amint beléptem, azonnal megtetszett a hely, s ezt még fokozta az is, hogy kapható a kedvenc sütim.
Megköszöntük, majd mind a ketten a kávénkért nyúltunk, s ahogy ujjaink összeértek, ő gyorsan el is rántotta kezét. Nem értettem, ezt a hirtelen távolságtartást, de nem akartam felhozni a témát. Gyorsan magam elé vettem a kávét és a muffint, majd nekiláttam az elfogyasztásához.
Csendben voltunk, egyikünk sem szólalt meg. Talán ez a csend, mind a kettőnknek jól jött. Hogy kicsit elgondolkodjunk, tisztázzuk magunkban a dolgokat. Én még mindig az álmommal voltam elfoglalva, Dean pedig...fogalmam sincs. Csak mereven nézte a kávéját, néha pislogott, de ezen kívül nem csinált mást.
Elgondolkodtam, vajon elmondjam neki? Igaz, hogy az én álmom, de lehet jelenthet valamit. Hisz biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Talán ha elmondanám, akkor azzal segíthetnék...esetleg a KERESZT segítségére is lehet.
- Már harmadjára vágsz ilyen arcot. - szakította meg gondolatmenetemet a velem szemben ülő személy. - Újra megkérdezem, de szeretném, ha őszinte választ adnál. Minden rendben?
Rá emeltem tekintetem, s csak néztem rá. Egymást néztük, de egy szót sem szóltunk. Az agyam hangosan kattogott, már féltem, hogy más is hallja.
- Álmodtam. - nyögtem ki, mire neki kíváncsiság ült ki az arcára. - És biztos vagyok benne, hogy ez megtörtént. Én nem voltam ott, a nagyi és az anyukám beszélgettek. Olyan valódinak tűnt.
- Ez az első fázisod. - felelte könnyedén. - Te vagy a kapocs, emlékszel? Különleges képességed van, olyan, ami másnak nincs. Csak te tudod megtalálni a naplókat, és ehhez az kell, hogy jeleket kapj. Vagy álmodban, vagy bármilyen más formában fogsz jeleket kapni, ami elvezet a naplóhoz. Úgy tűnik, gyorsabban haladunk, mint azt elterveztük, de nem baj.
- Szóval amit álmodtam, az a helyszín az, ahol keresnünk kell a naplót? - kérdeztem, mire bólintott, és végre beleivott a kávéjába. - Ez egyszerűnek tűnik.
- Nem annyira. - mondta mosolyogva. - Sok munkával jár, és te még csak most csöppentél bele ebbe. Hidd el, nem fogsz unatkozni,
Nevetve ettem meg az utolsó falatot a muffinomból, majd a kávémat is megittam. Már mind a ketten végeztünk, de annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük mennyi az idő. Már kibújtam a reggeli edzés alól, és biztos vagyok benne, hogy Toby nem rajongott ezért. Ha kések, akár fél percet is, megöl.
- Mennünk kell. - álltam fel gyorsan, és a táskámba nyúltam, hogy előkeressem a pénztárcám, de nem volt nálam. Biztos otthon felejtettem, csak én lehetek ilyen béna.
- Meghívtalak reggelizni, nem gondolhatod, hogy te fogsz fizetni. - korholt le Dean, és az asztalra tette a bizonyos összeget.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan. - Visszaviszel a nagyim házához?
- Persze, menjünk.

Dean a ház előtt tett ki, s amint megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj ebben az egy órában, bementem a hatalmas házba. Egy könnycsepp folyt le arcomon, amint megláttam a nagyi kedvenc kabátját felakasztva. Bárcsak itt lenne velem.
Elhessegettem a szomorú gondolatokat, és a szobámba siettem. Előkerestem egy sportos szettet, amit az ágyra raktam, én pedig a fürdőszobába indultam. A hajamat felkötöttem a fejem tetejére, levettem a koszos ruhákat, majd beálltam a zuhany alá.
Miután teljesen kiáztam, megtörölköztem, és felvettem az imént már kikészített ruhadarabokat. Sima fekete passzos nadrágra esett a választásom, és  hozzá, egy fehér Nike pólót húztam. A hajamat hagytam csak felkötve, hogy ne zavarjon az edzés közben. Lábamat a sport cipőmbe bújtattam, és a fekete táskámból átpakoltam a sport táskámba, amit a vállamra vettem, és lementem a konyhába.
Kivettem a hűtőből egy üveg vizet, amit elrejtettem a táskámban, majd írtam egy üzenetet Dean-nek, hogy indulok. Az ajtót gondosan bezártam magam mögött, és indulni készültem, amikor egy ismeretlen kocsit parkolt le előttem. Nem tudtam ki lehet, ezért kicsit megijedtem, de amint lehúzta az ablakot, teljes biztonságban éreztem magam.
- Ugye tudjátok, hogy nem kell mindig engem fuvarozni? - kérdeztem, amikor már a kocsiban ültünk, és a rejtekhely felé tartottunk. - Mármint, örülök neki, hogy számíthatok rátok, de nem kell a nap huszonnégy órájában a nyomomban lennetek. Eltudok menni egyedül is, nem kell külön értem jönni.
- Mi csak aggódunk érted, Lana. - nézett rám egy pillanatra. - Már az első nap megtámadtak, egy kicsit sem félsz? Nem tudhatod mikor ugrik ki eléd valaki, és rabol el.
- Természetesen ott van bennem a félelem, de akkor sem kell biztonsági őr mellém. Nem tudom, hogyan köszönjem meg nektek, hogy segítettetek rajtam. Borzasztóan hálás vagyok, de már egy kicsit soknak találom a felügyeletet.
- Nem kell sehogy sem megköszönnöd. - felelte, s továbbra is az utat nézte. - És ha tényleg így érzel, akkor beszélünk a többiekkel is. Erről nem egyedül döntök, mindannyiunknak fontos vagy, csak te tudsz nekünk segíteni.
Hát erről szól ez az egész? Csak azért kellek nekik, és azért vigyáznak ennyire rám, mert szükségük van a naplókra. Mit is hittem? Hogy majd megszeretnek? Barátok leszünk? Ők is ugyan úgy kihasználnak, mint otthon. Kizárólag a képességem kell nekik, és nem én. Olyan naiv vagyok. Pedig azt hittem, tanultam már a hibáimból, de úgy látszik, még mindig az a naiv kislány vagyok, aki voltam. Ebből soha nem növök ki.
Én tényleg azt hittem, hogy ami történt Dean és köztem, az valódi volt. Hogy ő is érzi azt a köteléket, ami köztünk van. Túlságosan beleéltem magam. Hagytam, hogy közel kerüljön hozzám, és azt hiszem, hogy beleszerettem. Túl közel engedtem, ezért is fog nagyon fájni, ha elbúcsúzunk egymásól. Mert ez lesz. Előbb vagy utóbb elválnak útjaink, és többet nem látjuk egymást. Ha beteljesítjük a KERESZT-et, mind szétválunk, és vége. Olyan ez, mint egy küldetés. Sok csalódással, és semmi érzelemmel.
- Akkora egy hülye vagyok. - nevettem fel keserűen, s ezzel magamra vontam Zack figyelmét is. Óvatosan felém nézett, majd amikor látta, hogy sírok, leállította a motort, és aggódva fordult felém.
- Mi történt? - simította meg karomat.
- Komolyan? - csattantam fel. - Nem kell megjátszani magad, értek mindent. Olyan kedves voltál hozzám, már az első perctől fogva. Azt hittem, hogy barátok vagyunk, de most sikerült csak megértenem mindent.
- Miről beszélsz? - fürkészett továbbra is, és úgy tűnt, nem érti a problémámat. - Barátok vagyunk, Lana. Nem tudom, hogy mit raktál össze a fejedben, de biztos vagyok benne, hogy hülyeség. Én nem játszom meg magam. Soha nem is játszottam, és ezt te is tudod.
- Én már nem tudok semmit. - szipogtam. - De azt viszont igen, hogy kihasználtok. Kérlek ne is tagadd. attól csak rosszabb lesz. Tudom, hogy csak a képességem kell, és ha végeztünk, akkor mind szétválunk, úgy teszünk, mintha nem is ismertük volna egymást.
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét. Láttam rajta, hogy meglepődött a kitörésemen, és keresi a megfelelő szavakat. - Soha nem akartunk kihasználni, és szörnyen sajnálom, hogy így érzel. Mi mind nagyon megszerettünk, és amikor azt mondtuk, hogy olyan vagy, mintha a húgunk lennél, igazat mondtunk. Fontos vagy nekünk az első perctől kezdve. És szerintem beszélhetek mindannyiunk nevében is. Megígérem neked, hogy ha végeztünk, nem fogunk szétválni, együtt maradunk, mint egy csapat. Innentől már összetartozunk, és bármi lesz a jövőben, nem mozdulok mellőled.
Jól estek Zack szavai. Be kell valljam, egy kicsit igaza van. Hülyeségeket gondoltam, nem lett volna szabad egyből rosszra gondolni. Talán tényleg jelentek nekik valamit, és egy szoros barátság kezdete előtt állunk.
- Sajnálom, hogy így neked ugrottam, nem lett volna szabad. Csak annyira rosszul éreztem magam, azt hittem a képességemet akarjátok, és utána engem eldobtok.
- Felejtsük el. - mosolyodott el. - Lehet, hogy velem nem töltöttél még annyi időt, mint Dean-nel, de hidd el, nagyon fontos vagy nekem, és túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy csak úgy eldobjalak.
- Köszönöm. - hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa a vörös arcomat. Már nem ez az első alkalom, hogy zavarba hozott.
Mutatóujjával finoman az állam alá nyúlt, és lassan felemelte a fejemet úgy, hogy egymás szemébe tudjuk nézni. Amint találkozott a tekintetünk, közeledni kezdett felém. Annyira megijedtem, hogy nem volt időm elhúzódni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyelve bejutásért könyörög, ezért összeszedtem minden erőmet, és elfordítottam a fejem.
- Szerintem mennünk kellene. - mondtam, hogy megtörjem a csendet.
- Igen, Toby már biztos mérges. - felbőgött alattunk a motor, majd folytattuk utunkat a rejtekhelyig.
Őszintén szólva, nem tudom miért szakítottam félbe. Semmi nincs köztünk Dean-nel, de úgy éreztem, hogy nem helyes. Zack nagyon rendes srác, minden lány álma, de én Dean iránt érzek valamit. Igen, beleszerettem. Még hangosan nem merem kimondani, de magamat már sikerült meggyőznöm erről.
Viszont nem akarom megbántani Zack-et. Most tisztáztunk mindent, erre jön még egy félre értés, ami egy kínos beszélgetést igényel.
Amint megállt a kocsi, villám sebességgel szálltam ki, és meg sem várva Zack-et mentem be a rejtekhelyre. Már mind a két fiú ott volt, és csak az érkezésünkre vártak.
- Mi tartott eddig? - támadott le egyből Toby. - Mondtam, hogy ne késs.
- Nem az ő hibája. - szólt közbe Zack, aki ép most lépett be az ajtón. - Lerobbant a kocsim, és megálltunk, hogy megcsináljuk.
- Nem érdekel a magyarázkodás, felőlem dugni is megállhattatok, a lényeg, hogy nem voltatok itt időben. - korholt le mind a kettőnket. - Most pedig indulj bemelegíteni, mire ott vagyok legyél készen.
- Megmutatom merre menj. - intett Dean, és a hátsó kijárat felé indult. Gyorsan kikerültem Toby-t, és követtem a fiút. Megvárta amíg utolérem, és együtt léptünk ki a hátsó udvarra.
Itt gondosan le volt vágva a fű, nem úgy, mint elől, s külön ki volt alakítva egy gyakorló tér, ahova pár matracot helyeztek a földre. Tőlünk jobbra egy új építésű fa házat fedeztem fel.
- Ott lakik valaki? - mutattam a házra.
- Csak a fegyvereket, és néhány kelléket tartunk bent. - magyarázta, miközben a gyakorló térhez ment. - Jobban jársz,ha elkezdesz bemelegíteni. Toby nagyon komolyan veszi a dolgát.
- Igen, azt látom. - sóhajtottam, majd elkezdetem a bokámat melegíteni. Pár körzést végeztem a lábammal, és a karommal is, majd ezt a nyújtás követte. Dean a fának támaszkodva nézett, minden egyes mozdulatomat figyelte. Kicsit zavaró volt, de próbáltam nem törődni vele, és csak a bemelegítésre koncentrálni.
- Kész vagy? - csatlakozott hozzánk Toby, mire csak határozottan bólintottam. - Nagyszerű, akkor kezdheted száz felüléssel.
- Tessék? - kérdeztem vissza csodálkozva. - Arról volt szó, hogy megtanítotok hogyan védjem meg magam.
- Igen, és ne aggódj, mindent meg fogsz tanulni. - vágta rá. - Mivel késtél, ez a büntetésed. És ha kész vagy, folytathatod kétszáz guggolással, majd újra felülés.
- Ezt nem hiszem el. - morogtam, és nekikezdetem a feladatnak.

Hosszú percekig szenvedtem a büntetésemmel, és a neheze csak ez után következett. Toby rendesen megleckéztetett, kőkemény edzést tartott. Először az alapokat néztük át, és mivel az könnyen ment, áttértünk a fájdalmas részre. Meg kellett tanulnom úgy ütni, hogy az ellenfelet a földre küldjem, vagy legalábbis kicsit bele szédüljön az ütésbe. Ez sehogy sem akart menni, ezért előkerült a bokszzsák. Először finoman kezdtem ütni, de Toby rám kiabált, ezért beleadtam minden erőmet, úgy ütlegeltem szegény zsákot. Két órával később az edzőm megparancsolta, hogy szedjem össze magam, mert a legnehezebb feladat következik. Bármilyen módszerrel, lehet az ütés, vagy kigáncsolás, a földre kell küldenem, és nem lehet feladni. Először megijedtem ettől a feladattól, mert nem akartam semmilyen fájdalmat okozni Toby-nak, de miután újra rám üvöltött, muszáj voltam elkezdeni.
Próbáltam nem sokat agyalni rajta, ezért odamentem, és megpróbáltam kigáncsolni, de nem jártam szerencsével, ugyanis én kerültem a földre. Újból nekifutottam, de ismét a földön kötöttem ki.
- Csak ennyit tudsz, kislány? - nevetett, s hangjából nem tudtam mást kivenni, csak utálatot.
- Toby, ne játszd a pankrátort. - szólt az ajtóban álló Zack, és mérgesen méregette a fiút.
- Ne szólj bele, jó? Én tartom az edzést, menjél csak vissza, nem kell oktatni. - vágta vissza durván, és újra felém fordult. - Te meg szedd össze magad, különben nem jársz jól.
- Szerintem mára elég lesz. - javasolta aggódóan Zack.
- Nem. - válaszoltam ezúttal én, s ezzel magamat is megleptem. - Le tudlak győzni.
- Nem hiszem én azt. - felelte szórakozottan.
Annyira mérges lettem, hogy teljes erőmből nekirontottam, és mivel nem számított erre, elvesztette egyensúlyát, de nem esett el. Amíg összeszedte magát, én már ütni kezdtem, ott ahol értem. Annyira belerúgtam a bokájába, hogy még én is hallottam, ahogy a csont megrepedt. Használtam a ma tanult ütéseket is, de ezzel nem haladtam semmire, ezért visszatértem a gáncsoláshoz. Jobb lábammal az ő balja mögé léptem, s sikeresen leterítettem a földre.
Levegőért kapkodtam, miközben néztem az arcát. Teljesen meg volt dermedve. Nem számított erre a cselekedetemre, alábecsült, ezért is lepődött meg. Én tényleg nem akartam fájdalmat okozni neki, de annyira feldühített, hogy nem tudtam visszafogni magam. Miközben ütöttem, a rossz dolgokra gondoltam, amik velem történtek a napokban. A nagyira, a főnökre, anyára és a sok hazugságra, és végül Dean-re.
- Jól vagy, edzőkém? - kérdezte mulatságosan Dean, és Zack-vel összenevettek.
- Elmentek a fenébe. - kiabált ránk, majd felállt, és bicegve a házba indult. Nem voltam büszke magamra, sosem gondoltam volna, hogy tényleg le tudom győzni. Biztosan csak szerencsém volt. Ha lehetséges, akkor most még jobban utál, hurrá.
- Szép volt. - dicsért meg Zack, és rám kacsintott. - Alábecsült, de legalább most már tudja, hogy nem ő a legjobb.
- Én nem akartam bántani. - mentegetőztem.
- Ugyan, ne törődj vele. - mondta nyugodtan. - Már kijárt neki. Amúgy nem vagy éhes? Rendeltünk kaját, bent van a nappaliba.
- Köszi, mindjárt megyek. - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is viszonozta, majd sarkon fordult és bement. Dean még mindig az ajtóban állt szótlanul, és csak engem nézett. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom.
- Tényleg ügyes voltál. - biccentett felém, és már ment is be.
- Dean. - szóltam utána. Nem akarok rosszban lenni.
- Nem vagyunk. - válaszolta, és bement.
Csak álltam ott, mint valami bábu, és vártam, hogy visszajöjjön, De ő nem jött. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. A csókunk óta úgy érzem, hogy távolságtartó lett. Miért? Talán valami rosszat mondtam, vagy tettem?
Nagyot sóhajtottam, majd leültem a matracra, és csak gondolkoztam. Mindenen, ami csak eszembe jutott. Többször átrágtam már a nagyi eltűnését, és semmi értelmes megoldást nem találok, csak azt, hogy az én hibám. Egyedül én tehetek róla, és ezt a fiúk is tudják. A főnök valamiért pikkel rám, és mivel engem nem tudott elrabolni, a nagyimat vitte el. És ezzel okozott  legnagyobb fájdalmat.
Anyával nem beszéltem, mióta a nagyi eltűnt. És nem csak azért, mert borzasztóan haragszom rá, hanem mert nem tudom, hogyan mondjam el neki, mi történt a nagyival. Talán én is hazudni fogok, és azt mondom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig közel sincs...
- Semmit nem ettél ma. - ült le mellém, legnagyobb meglepetésemre Dean, és kezében egy tányért tartott, rajta három szelet pizza díszelgett. - Tessék.
- Köszi. - vettem el tőle, és egyből enni kezdtem.
- Beszéltem Zack-vel. Pontosabban tanácsot kért tőlem. - mondta hirtelen.
- Milyen tanácsot?
- Először azt hittem, valami harci tanácsra gondol, de nagyot tévedtem. Elmondta, hogy mi történt köztetek, és a segítségemet kérte.
Nem hittem a fülemnek. Pont Dean-től kért tanácsot? És miért mondta el?
- Én... - kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nem kell magyarázkodnod, főleg nem a magánéletedről. Azt mondtam neki, hogy ne adja fel, és harcoljon érted. Én nem akarok az utatokban állni, és összezavarni téged. Ami történt, az megtörtént, nem tudjuk visszacsinálni. Felejtsük el azt az estét, mintha semmi sem történt volna.
- Miért mondod ezt? - néztem rá. - Én nem akarom elfelejteni, mert az a csók segített rájönni, hogy tényleg kedvellek. Nem tudok úgy tenni, minta meg sem történt volna, és nem is akarok. Azzal zavarsz össze, hogy ilyeneket mondasz. Nem értem, Dean.
- Nem szabad belém szeretned, oké? - állt fel, és kicsit feljebb emelte a hangját. - Nem én vagyok a megfelelő ember, hanem Zack! Én nem lehetek veled, de ő igen. Nem szabadott volna megcsókolnom, hibáztam, és ígérem többet nem fordul elő, mert nem akarok közétek állni. - barna, göndör hajába túrt, majd még utoljára rám nézett, és elviharzott. Én csak ültem ott, és néztem magam elé. Szinte fel sem fogtam szavait. Kellett pár perc, mire összeszedtem magam, és megértettem a lényeget. Tehát az őseim Zack-et szánták nekem? Miért? Egyáltalán miért neki kell kiválasztani, hogy ki lesz a jövendőbelim? És ha én mást szeretek?
Fájt, hogy Dean-t elveszítettem. Én tényleg szeretem Zack-et, de kizárólag barátként. Nem is tudok másképp nézni rá. Már az első találkozásunknál éreztem, hogy Dean és köztem van valami kötelék, ami összehúz minket. Éppen ezért éreztem azt, hogy már korábban is találkoztunk. Nem is tagadom, hogy mennyire vonzódom hozzá.
Minden esetre, fontosabb dolgunk is van. Meg kell találni az első naplót, majd a medált. Nem lesz egyszerű feladat, de már sejtem, hogy hol lehet. De a legfontosabb, hogy visszakapjam a nagymamámat. Semmi más nem érdekel, csak ez az egy.

Várom a véleményeteket! :) 

03 - Érzelmek s rejtélyek

Lana Montgomery

Ébredésemet ezúttal nem az ébresztőnek, hanem a madarak hangos csiripelésének köszönhettem, mivel az éjszakát az erkélyen töltöttem. Pislogtam párat, míg kitisztult a látásom, majd az éjszaka folyamán rám került takarót összehajtottam, s visszamentem a szobámba. 

A telefonom szerint még csak reggel nyolc óra, ami azt jelenti, hogy nagyi nincs itthon. Úgy döntöttem, veszek egy frissítő zuhanyt, felöltözöm, és elmegyek a nagyi munkahelyére. Már két napja nem találkoztunk, biztosan aggódik értem. 

A fürdőbe érve ledobáltam magamról a ruhákat, s beálltam a zuhanykabinba. Jól esett a langyos víz, teljesen felfrissültem tőle. Megmostam a hajam is, majd egy törölközőt tekertem magam köré, s úgy mentem vissza a szobába. Felvettem a fehérneműmet, és a hajszárító keresésére indultam. Mivel sehol nem találtam, úgy voltam vele, hogy biztosan otthon hagytam, ezért muszáj leszek a nagyiét használni. 

Lementem a nappaliba, ahol egy váratlan vendéget találtam. Éppúgy, mint én, ő is meglepődött, amikor meglátott. Mondjuk ezt nem csodálom, elvégre csak egy fekete fehérnemű szett volt rajtam, semmi más. 

- Mit csinálsz te itt? - kérdeztem csodálkozva. 

- A nagyidat keresem, de nincs itthon. - mondta, miközben többször is végig mért. Teljesen zavarban voltam, még egy fiú sem látott így. 

- Zack, megkérhetlek, hogy később gyere vissza? - néztem rá könyörgően, s próbáltam udvarias maradni. - Most nem éppen a legalkalmasabb. 

- Persze, ne haragudj. - nevette el magát. - Egyébként nagyon jól nézel ki. 

Éreztem, ahogy arcom kezd vörös lenni. Ha lehetséges, még jobban zavarba jöttem, és ő ezt nagyon jól látta.  Elmotyogtam egy "köszönöm"-öt, majd kínosan az ajtó felé néztem. Értette a célzásomat, és már távozott is. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor hallottam elhaladni a kocsit. Ez nagyon ciki volt. Remélem nem mondja el a fiúknak. 

Gyorsan megkerestem a hajszárítót, majd megszárítottam a hajam, és visszasiettem az én birodalmamba. Kivettem pár ruhadarabot a szekrényből, amiket magamra vettem. 

Sima farmert választottam, egy fehér inggel, mivel az egyszerűség híve vagyok. Belebújtam a balerina cipőmbe, és a már megszokott táskámba pakoltam pár cuccot, amire szükségem lehet a nap folyamán. A telefonomat a zsebembe csúsztattam, és már indultam is. 

A konyhából elvettem egy almát, és útnak indultam. Tudtam, hogy merre kell menni, de azért a félelem ott volt bennem. Mi lesz, ha megint megtámadnak? 

Magabiztosan sétáltam, azonban minden kis zajra hátrafordultam. Próbáltam keménynek tűnni kívülről, még ha belülről rettegtem is. 

Egy óvatlan pillanatba, amikor vagy tizedjére néztem hátra, és meggyőződtem róla, hogy senki nem követ, annyira megijedtem az előttem álló Dean-től, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és a kemény betonra estem. 

- Jól vagy? - segített fel, miközben egy mosolyt próbált meg elfojtani 

- Megijesztettél. - morogtam, bár cseppet sem haragudtam rá. 

- Ne haragudj, nem volt szándékos. - mentegetőzött. - Egy kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Már vagy öt perce figyellek, és ez idő alatt annyiszor fordultál hátra, hogy én elszédültem. 

- Nagyon vicces. - ütöttem meg finoman a vállát, miközben mind a ketten jót nevettünk a félelmemen. - Én csak elővigyázatos vagyok. Nem tudni, hogy honnan bukkan fel újra az el rablóm. 

- Szerinted miért vagyok én itt? - húzta fel a szemöldökét. - Hidd el, nem véletlenül futottunk össze. 

- Te követsz engem? - tettem csípőre a kezem. - Nem szép dolog követni az új lányokat. 

- Pedig azt hittem, hogy majd örülni fogsz neki. - vágott szomorú arcot, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés. 

- Elkísérsz a nagyimhoz? - néztem rá kérlelően, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott. A hasam, éppúgy, mint tegnap, megint görcsbe rándult. Miért van ez?
Együtt indultunk tovább, miközben minden féléről beszélgettünk. Nagyon jó társaság, szeretek vele lenni, még ha csak pár napja ismerem is. Fura, hogy ennyire kedves, s befogadó velem, de nem tagadom, nagyon jól esik a törődése. Még soha senkitől sem kaptam ekkora figyelmet. Mellette nem kell megjátszanom magam, teljesen önmagam vagyok, és ez tetszik.
- Nem értem. - rázta meg a fejét. - Miért nem szeretsz ott élni? Az emberek annyira dicsérik Cannes-t, de te pont az ellenkezőjét mondod.
- Borzasztó az ottani életem. - kezdtem. - Nem léphetek ki úgy az utcára, hogy ne találkoznék lesajnáló tekintettel. A sok megvető pillantás, mintha valami földönkívülire néznének. Három éve élek ott, és eddig egy emberrel találkoztam, aki egy kis kedvességet mutatott felém.
- És ez mind a legendák miatt van. - fejezte be helyettem.
- Pontosan. - helyeseltem. - Gyűlölöm azt az életet. Ezért is jöttem vissza ide, itt minden olyan könnyű. Vagyis az volt, egészen tegnapig.
- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
- És most...nem tudom, hogy mit kellene mondanom anyának. - álltam meg hirtelen. - Nekem már csak ő maradt, és a nagyi. De nem tudom megérteni, hogy miért titkolta el előlem. Ha védeni akart, akkor nagyon rosszul tette.
- Hé. - simította meg a karomat. - Minden rendben lesz. Csak meg kell beszélnetek, és hidd el, el fogja mondani az okát. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok beszélni, és nem lesz itt semmi gond.
- Köszönöm. - pillantottam rá hálásan.
Többet nem beszéltünk erről. Helyette az ő életéről kérdezősködtem, ő pedig mindent elmesélt, amire csak kíváncsi voltam. Időközben megálltunk egy kávézónál, ahol elvitelre kértünk egy-egy kávét, s úgy sétáltunk tovább. Észre sem vettem, hogy egy ideje már a nagyi munkahelye előtt állunk.
- Innen betalálsz? - nézett az épületre.
- Azt hiszem. - válaszoltam. - Köszönök mindent, ismét.
- Bármikor. - vont vállat egy mosoly kíséretében.
Percekig csak egymást néztük, végül én szakítottam meg a szemkontaktust. Elnevettem magam, majd egy puszit adtam az arcára, és meg sem várva a reakcióját, az épület bejáratához sétáltam.
A recepciós pulthoz mentem, ahol egy harmincas éveiben járó, szőke hajú nő ült, s a számítógépen pötyögött valamit.
- Elnézést. - szólítottam meg, mire felém fordult. - Lydia Blake-et keresem. Ha jól tudom, itt dolgozik.
- Valóban itt dolgozik, viszont ma nem volt bent. - válaszolta közömbösen, s újra a gépnek szentelte a figyelmét.
- Hogy érti azt, hogy nem volt bent? - kérdeztem vissza. - Biztosan összekeveri valakivel, kérem nekem ez fontos.
- Nézze, kis hölgy. - hajolt közelebb hozzám. - Minden dolgozónknak alá kell írnia egy jelenléti ívet, miután belép az ajtón. Lydia neve nem szerepel ma a listán. Remélem világosan elmagyaráztam. Ha nem hisz nekem, az már az ön baja.
Teljesen lefagytam. Ez nem lehetséges. Itt kellett lennie. Tisztán emlékszem, azt mondta, hogy dolgozni fog, itt keressem, ha bármi baj van. De ha nem dolgozott ma, akkor hol lehet?
Megköszöntem a recepciós nő segítségét, még ha egy kicsit bunkónak tartottam, majd kimentem az épületből. Először a nagyit próbáltam meg felhívni, de nem vette fel, ezért a vezetékes telefonnal próbálkoztam, de az nem sikerült. Tehát nincs otthon. Végül annyira kétségbe estem, hogy tárcsáztam Dean számát.
- Szia. - szólt bele kedvesen.
- Dean, azt hiszem baj van. - tértem a lényegre. - Sehol sem találom a nagyit.
- Ezt hogy érted? Biztos vagy benne, hogy nincs otthon?
- Már hívtam a vezetékes telefont is, de semmi. Kezdek komolyan aggódni.
- Menj haza, én is mindjárt ott vagyok. - ezzel bontotta a vonalat.
Lábaimat gyorsan szedtem haza felé, s most egyáltalán nem érdekelt a biztonságom. Minél előbb szerettem volna megtudni, hogy mi történt. Nagyon féltem, hogy valami baj lesz.
Mire a házhoz értem, Dean autója már ott állt, ő pedig a kocsinak támaszkodva várt engem. Amint észrevett, elindult felém.
- Beszéltem Zack nagymamájával, ő sem látta ma. - mondta, miután megállt előttem. - Ők minden nap beszélnek, ezért is furcsállta, hogy nem kereste fel. Megkérdeztem még pár közeli barátját, de ők sem látták.
- Szerintem ideje szólni a rendőrségnek. - nyúltam a telefonomért, azonban megfogta a kezem.
- Ez nem jó ötlet. - tiltakozott, mire én csak kérdőn néztem rá. - Ha történt valami a nagyiddal, akkor biztos vagyok benne, hogy a főnöknek van köze hozzá. Az pedig nem lenne előnyös, ha beavatnánk a zsarukat ebbe az egészbe. Nekünk kell megoldanunk.
- Jó. - egyeztem bele némi töprengés után. - Először körbenézek a házban, és megkérdezem a szomszédokat, hogy látták-e. Utána kitalálunk valamit. 

- Menj a házba, én a szomszédokat megkérdezem. - utasította, én pedig már szaladtam is a bejárathoz.
A ház minden egyes kis zugát átnéztem, kétszer is, de a nagyit mintha a föld nyelte volna el. Még egy üzenetet sem hagyott. A szomszédok sem látták, ami már kicsit fura. Én is kezdem azt hinni, hogy a nagyi eltűnésének köze van a főnökhöz. Először engem próbált meg elrabolni, most pedig a nagyim tűnt el. Ez nem lehet véletlen. Talán ezzel üzenni akart?
- Mi van, ha baja esett? - folyt le egy könnycsepp az arcomon. - Ha a főnök tett valamit vele?
- Ilyenekre ne is gondolj, jó? - húzott magához, s egy ölelésben forrtunk össze. A karjai között úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van, bár ez cseppet sem így volt.

Ő a hátamat simogatta, míg én halkan szipogtam karjai között. Nem szólt egy szót sem, és ezért nagyon hálás voltam. A közelségével éppen eleget tett. Az, hogy itt volt velem, a legjobb dolog, amit valaha kaptam bárkitől is.
- Mi lenne, ha szólnánk a többieknek is? - engedtem el, hogy a szemébe tudjak nézni. - Hátha ők tudnak valamiben segíteni.
- Gyere, menjünk. - beültünk az autójába, és elindultunk a rejtekhely felé.

- Szóval, akkor összegezzük. - állt fel Toby, miután tisztáztuk a dolgokat velük is.  - Lana nagymamája csak úgy eltűnt, miután Lana-t nem tudták elrabolni. A főnök így próbál üzenni nekünk, mert tudja, hogy hamarosan egyesítjük a KERESZT-et.
- Pontosan. - vette át a szót Zack. - Viszont valami jelet kellene küldenünk, hogy értettük a célzását.
- Ki van zárva. - tiltakozott kicsit nagyobb hangerővel újra Toby. - Ha üzenünk neki, akkor nem éljük meg a holnapot sem. Nem öletem meg magam már az elején. Megvárjuk, amíg ismét ő lép valamit, addig meg elkezdjük a gyakorlást.
- És tegyek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? - csattantam fel. - Ki tudja mit csinál a nagyimmal. Segítségre van szüksége.
- Sajnálom, ebben nem segíthetünk. - ült vissza a kanapéra teljes nyugodtsággal Toby. Megértem, ha nem bír, de azért nem kellene ennyire ellenségesnek lennie. Elvégre muszáj elviselnie még jó pár hónapig.
- Nem fogok itthon ülni, és várni egy újabb üzenetre. - mondtam, mire Toby mérgesen fújtatott egyet, de nem szólt semmit. - Ha kell egyedül megyek el a főnökhöz, és szerintem örömmel fog fogadni. De ne siránkozz majd, ha nem jövök vissza, és a KERESZT nem tud beteljesülni. Mert nélkülem, ugyan ott vagyok, mint eddig.
Láttam rajta, hogy elgondolkozik. Bármit mondhat, nem engedek az akaratomból. A nagymamám élete forog kockán, nem fogom megvárni, amíg meghal. Szüksége van a segítségemre, mert miattam került oda. Ha engem elkapnak első nap, akkor most én lennék ott, s nem ő. Nagy felfordulást okoztam azzal, hogy idejöttem. Nem csak az én életemben, de a nagyiéban is.
Zack ugyan úgy, mint Toby, elgondolkodva meredt maga elé. Dean-vel találkozott a tekintetünk, amiből támogatást tudtam kiolvasni. Legalább ő mellettem áll.
- Mind meghalunk, ha önként odamegyünk. - szólalt meg Zack. - Ezt akarja elérni, ez a célja. Hogy elmenjünk, és lecsaphasson ránk. Nem szabad bedőlnöd neki, Lana.
- Mondasz valamit. - helyeselt Dean, mire kétségbeesetten néztem rá. - Nem tudjuk, mi várna, ha odamennénk. Ki vagyunk képezve, de ezt még én sem merem bevállalni. Egyenesen a csapdájába sétálunk, gondolkoznunk kell. Keresünk valami más megoldást, de addig is, várnunk kell.
Csalódottan ültem le. Bíztam benne, hogy könnyen meg tudjuk oldani, de tévedtem. Van benne némi igazság, hogy a csapdába sétálunk, de hiszem, hogy meg tudunk vele birkózni. Ha kitalálunk egy jól kidolgozott tervet, akkor sikerülhetne.
- Sajnálom, Lana. - nézett rám együtt érzően Zack. - Nem rohanhatunk fejjel a falnak. Meg kell értened.
- Én értem. - pillantottam fel könnyes szemmel. - De nektek is meg kell értenetek, hogy nem tudok várni, amíg elveszítem a nagyim. Segíteni akarok neki, mert tudom, hogy ő is ezt tenném, ha én lennék bajban. Könyörgöm, segítsetek.
A könnyeimet nem győztem törölni az arcomról. Egyik cseppet követte a másik, s nem tehettem ellene. Utálok sírni, főleg emberek előtt, de nem bírtam magamban tartani. Borzasztó érzés, amikor nem tudsz semmit tenni azért, hogy segíts egy szeretteden. Most én is ilyen helyzetben voltam.
Legszívesebben magam mentem volna el a főnökhöz, és követeltem volna, hogy adja vissza a nagymamámat. Aki miattam szenved most.
Toby súgott valamit Dean-nek, aki elindult felém, letérdelt elém, s mutató ujjával letörölte a könnyeimet. Próbált a szememben nézni, de én kerültem a kontaktust.
- Gyere velem. - suttogta, majd felsegített a kanapéról, és az öreg lépcső felé vezetett. Hezitáltam, hogy fellépjek a lépcsőfokra, ugyanis annyira instabilnak tűnt az egész, hogy halál félelmem támadt tőle. Velem ellentéteb Dean, nyugodtan szelte a lépcsőfokokat, s várta, hogy én is kövessem. Nagyot sóhajtva léptem fel az első fokra, és amikor meggyőződtem róla, hogy nem szakad le, felléptem a következőre, majd az utánira.
A lépcső egy padlás szerűségre vezetett, ahol négy szoba volt kialakítva. Az emelet elég új építésűnek tűnt a földszinthez képest, ezért kicsit biztonságban éreztem magam. Dean az első ajtót nyitotta ki, ami mögött egy lakható szoba volt található. Meglepődtem, mivel kívülről semmi nem látszik az emeletből.
A helységben mindösszesen egy ágy, egy nagyobb szekrény, s egy fotel volt elrendezve, de így is zsúfoltnak tűnt a szoba. A falak sötét kékben pompáztak, ami miatt eléggé sötét uralkodott bent.
- Ez a második otthonunk, ezért alakítottunk ki szobákat is. - magyarázta, miután becsukta az ajtót, s elhelyezkedett a fotelban. Én az ágyon foglaltam helyet, vele szemben.
- Miért hoztál fel ide? - kérdeztem halkan.
- Hogy egy kicsit megnyugodj. - válaszolta gyengéden, s átült mellém az ágyra. - Elhiszem, hogy szörnyű várni, de jelen pillanatban nem tehetsz mást. Tudom milyen az, ha segíteni akarsz, de nem tudsz. Ennél nincs rosszabb.
- Miért érzem azt, hogy régebben már láttalak? - tettem fel hirtelen a kérdést, ami már az első találkozásunk óta foglalkoztatott.
- Mert talán így van. - adta meg az egyszerű választ. - Sok helyen jártam már, lehet találkoztunk egyszer.
Közben észre sem vettem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Az arcunk között csupán csak pár centi volt, s egyre jobban vágytam rá, hogy megcsókoljam. Rózsaszín ajkára tévedt a tekintetem, amit ő is észrevett, ezért halványan elmosolyodott. Újra zavarban éreztem magam, mint reggel, amikor Zack meglátott fehérneműben. De ez most más érzés volt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, sokkal közelebb akartam kerülni hozzá. A pulzusom már régen az egekbe szökött, a szívem úgy kalapált, hogy attól féltem, ő is meghallja. Zavaromban alsó ajkamba haraptam, mire ő élesen fújta ki a levegőt.
- Meg akarlak csókolni. - suttogta.
- Akkor tedd. - amint ezt kimondtam, ajkai az enyémekre tapadtak. Nem volt erőszakos, sokkal inkább gyengéd, s óvatos. Finoman faltuk egymást, s teljesen megfeledkeztünk a körülöttünk lévő dolgokról. Csak mi ketten léteztünk.
Végül ő szakította meg a heves csókcsatánkat, majd egy utolsó puszit nyomot számra, s kicsit eltávolodott. Mind a ketten a levegő után kapkodtunk, és úgy éreztem, az egész szoba forog velem.
- Ezt nem lett volna szabad. - mondta, miután rendezte a légzését.
- Miért? - néztem rá furán.
- Azért, mert nem helyes. Te már másnak vagy oda ígérve, én csak berondítok a képbe. Nem akarom felkavarni az érzéseidet, nem kellett volna megcsókolnom.
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, mert eddig erről semmit nem tudtam. Mi az, hogy oda vagyok ígérve valakinek? És milyen érzésekről beszélt? Senki iránt nem érzek semmit. Viszont Dean...nála más a helyzet. Azt hiszem ez a csók segített ráébrednem, hogy kezdek beleszeretni.
- Az őseid mást szántak neked, és nem engem. - magyarázta, majd hirtelen kivágódott az ajtó, és Zack rontott be rajta. Egy pillanatra lefagyott, amint meglátott minket, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, de gyorsan megrázta a fejét.
- Ezt nektek is látnotok kell. - mondta, majd ki is viharzott. Mi is gyorsan felpattantunk, és lementünk a földszintre, hogy megnézzük azt, amiről az előbb beszélt.
Toby a kanapén ült még mindig, de ezúttal egy levelet tartott a kezében. Amint meglátott minket felállt, s a kezembe nyomta a fehér lapot.

Lám-lám.

Megleptetek, hogy ennyire összetartotok, pedig alig ismeritek egymást pár napja. Nem lesz ennek jó vége, gyerekek.

Készüljetek a háborúra.

Ja, és Lana: Én a helyedben vigyáznék! 

Szeretettel: T. M. vagyis A FŐNÖK

Hangosan olvastam fel a sorokat, hogy a többiek is hallják. Mind a négyen dermedten álltunk, egyikünk sem tudott megszólalni. Háború? Mire kell vigyáznom? Annyi kérdés merült fel bennem, hogy éreztem, ahogy verekednek a fejemben egymással. 

- Hát...hivatalosan is elkezdődött. - csapta össze a tenyerét Zack, s úgy tűnt, kicsit sem ijedt meg, velem ellentétben. 

- Holnaptól kezdetét veszik az edzések. - jelentette ki Toby, akár csak egy főnök, és az emeltre felé indult. - Pontban hétkor kezdjük, ne késs. 

Bólintottam, és a táskámért nyúltam, ami az asztalon pihent. 

- Nyugodtan maradj itt. - ajánlotta fel kedvesen Zack. - Gondolom Dean megmutatta a szobákat fent, az egyik a tiéd. Bármikor jöhetsz ide, és addig maradsz, ameddig csak akarsz. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Akkor én fel is megyek.

- A fürdőt a lépcső alatt találod. - szólt még utánam, amikor már az emeleten voltam.

Szinte bemenekültem a szobába, ahol Dean-vel voltunk, s az ágyba vetettem magam. A sírás újra rám tört, s hagytam, hogy a könnyek eláztassák arcomat. Már semmi nem érdekelt. Nem akartam ezt az egészet. Ha miattam esik bajuk a szeretteimnek, akkor inkább bele sem vágok a beteljesítésbe. Nem ér annyit az egész. Tudom, hogy kötelességem, de ha a szeretteim élete forog kockán, akkor az sem érdekel, ha én halok meg. Gyűlölöm a gyászt, már a gondolatától is kiráz a hideg. 

Arra eszméltem fel, hogy valaki végig simít az arcomon, majd besüpped mellettem az ágy. Nem ijedtem meg, hiszem pontosan tudtam, hogy kinek a szobájában is vagyok. Lefeküdt mellém, és egy óvatos puszit nyomott a hajamba, majd már csak az egyenletes szuszogását hallottam. Megmelengette a szívem, hogy itt volt mellettem. Jól esett a közelsége, még ha hozzám sem ért. Tudtam, hogy mellettem van, s egy megnyugtatott. Így könnyebben tudtam álomba tudtam merülni. 

Meglepetés! :D Hamarabb meghoztam a harmadik fejezetet, és ezzel magamat is megleptem. Annyi szabad időm volt, hogy csak írtam és írtam, míg azon kaptam magam, hogy lassan be kellene fejezni a fejezetet :D 

Szóval...remélem elnyeri a tetszéseteket, s megajándékoztok egy komival, vagy feliratkozással. Eddig az első fejezethez érkezett csak komi, amit nagyon köszönök :) 

Jó olvasást kívánok, s további szép estét minden kedves olvasónak! :) 

Savanna K <3